Néhány napja újra végigvittem, így adta magát, hogy a blog első bejegyzése a Condemned - Criminal Origins nevű játékról szóljon, melyet a Monolith fejlesztőcsapatának köszönhetünk. De nekik köszönhetjük a méltán klasszikus F.E.A.R.-t is, melyet nemkülönben újráztam a közelmúltban, és meg kell mondjam, hogy szinte már kéjes élvezettel. Nézzük meg, hogy ugyanezt el tudom-e mondani a Condemned-ről is.

Ugyan itt is belső nézetben vagyunk, de a F.E.A.R.-rel ellentétben ez nem egy kifejezett lövöldözős játék, sokkal inkább szánták túlélő horrornak - ez a törekvés pedig végeredményben sikeresnek bizonyult. Működés közben itt is a korábban már bevált engine-t láthatjuk, bár az eltérő, nyomasztóbb hangulat elérése érdekében itt olyan effektekkel operáltak, amelyek kevésbé éles, inkább elmosottabb, sivárabb érzetet adnak. Ha az ezt megelőző munkájuk filmes inspirációi a klasszikus John Woo-mozik és a Kör című horror voltak, akkor itt a Hetediket lehet megemlíteni: már egyből a főcímről Fincher '95-ös rendezése ugrik be, de ez a továbbiakban is gyakran előfordulhat (meglátásom szerint túl erősen is, de erről később).

A történet egy bűnügyi helyszíneléssel indul, bizonyos Ethan Thomas FBI-ügynök bőrébe bújva rántjuk elő a táskánkból az UV-lámpát, hogy azon melegében belekóstoljunk a játék nyomozói aspektusába. A téma nincs túlbonyolítva, a program mindig jelzi, ha valami felkutatni-, és/vagy elemezni való bűnjel van a közelünkben, de még az ehhez használatos eszközök közt sem kell válogatnunk, automatikusan a megfelelő kerül a kezünkbe. Nem jellemző, hogy túl sokáig kellene keresgélnünk, egy-két alkalmat leszámítva hamar megleljük a továbbjutáshoz szükséges ujjlenyomatot, vérfoltot, miegymást. Ha ezen a ponton azon merengene az ember, hogy a nyomasztó, de egyébként nem kifejezetten akciódús tevékenységünket milyen módon fűzik át túlélő horrorba, nem fog sokáig merengeni, mert a történet egy roppant "eredeti" fordulattal - Ó, jaj, a tettes még mindig itt van a helyszínen! - bele is taszajt minket az események sodrásába, így hát társainktól természetesen különválva (...) üldözőbe is vesszük a mumust.

Ami elsőre feltűnt, hogy Thomas bátyánk a világ legrosszabb kondiban lévő ügynöke:). Persze mentegethetjük, hogy van nála egy táska a nyomozás kellékeivel, de ennél lomhább, rövidebb ideig tartó és lassabban feltöltődő sprinttel nem tudom, hogy melyik játékban találkoztam utoljára, ha egyáltalán. Emberünk képességeit az is meghaladja, hogy míg az egyik kezében UV-lámpát szorongat, a másikban ott lehessen a pisztoly, de a survival-jelleg kedvéért eleinte még ezt is hajlamosak vagyunk elfogadni, egyúttal hálásak is vagyunk, hogy legalább a pilácsunk folyamatosan éghet (ezt nem minden horror-játék engedi meg). A F.E.A.R.-hez hasonlóan itt is találhatunk mindenféle elrejtett tárgyat, előbbi esetében injektorokra lelhettünk elrejtett helyeken, amelyekkel a tulajdonságainkat növelhettük, így ha megláttunk egy ilyet egy elsőre nehezen hozzáférhető helyen, nem mentünk tovább legyintve, hanem megpróbáltuk megtalálni az odavezető utat, hisz volt miért. A gyűjtögethetőség jegyében a Condemned döglött madarakat, illetve falakba ékelt fémdarabokat kínál fel számunkra, de ezek nem járnak semmiféle játékbeli előnnyel, nem fejlesztenek vagy erősítenek rajtunk semmit (hacsak nem kioldanak a második végigjátszásra valami extrát, ennek nem néztem utána), így aztán legfeljebb a maximalisták vagy a trófeavadászok örülhetnek nekik. Én személy szerint egyik sem vagyok, ilyen típusú játékok esetében legalábbis semmiképp, így teljesen hidegen hagyott az egész, és persze némi csalódást is okozott, mert nem volt túl felemelő a teljes játékidő során pontosan ugyanazzal a nagyapós állóképességgel büszkélkedni, el bírtam volna viselni, ha idővel legalább a futás időtartamát növelhettük volna valahogy.

Akárhogy is, de itt még lelkesen vetettem bele magam a játékba, mert emlékeztem, hogy a megjelenéskor eléggé tetszett. Ez a lelkesedés először ott kezdett el lelohadni, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy a történetvezetés milyen roppant életszerűtlen és erőltetett módon változtat üldözőből üldözötté, hogy aztán más szereplőktől kapott csekély segítséggel, de inkább csak magamra utalva kényszerüljek kezembe venni az ügy felgöngyölítését. Annyira nem is bántam, hogy a Thomas mellett továbbra is kiálló kolleginával történő eszmecseréket leszámítva kevés párbeszédbe keveredtem, mert néha tényleg igen gyenge szövegeket adtak a szinkronszínészek szájába, tipikusan olyan mondatokat, amilyeneket adott helyzetben soha senki nem mondana.

És mit nyújt maga a játékmenet? Emlegettem a túlélő horror címkéjét, de mennyire túlélő és mennyire horror? Én nem tartom valami erős horrornak, összesen kb. háromszor ugrottam meg a teljes játék alatt, ezek mindegyike azért történt, mert egy ellenfél egy váratlan helyről ütött rajtam és csapott meg rendesen, pontosabban mondva az evvel járó hanghatás bizonyult a nyugalom megzavarására alkalmasnak. Véres jelenetekkel persze találkozunk, de ezek legfeljebb taszítóak, nem pedig félelmetesek. Persze aki érzékenyebb az ilyesmire, az elképzelhető, hogy jelképesen szólva összecsinálja magát, én személy szerint továbbra is tartom, hogy a játék nem félelmetes. Egy-két ötletet ötlet szintjén jónak tartottam, de a kivitelezés mégsem volt ijesztő, hanem tényleg csak jól kitalált. Nem nagyon szeretnék sok poént lelőni ezekből, hátha valaki még nem játszotta végig, de egy példát mégiscsak mondanék. Egy alkalommal egy megkergült hentesnővel kellett szembenéznünk, és amikor beléptünk a hűtőkamrájába, mechanikusan mozgatott kampókra akasztott testek kezdtek el felénk mozogni - persze amint elértek hozzánk, egyből kiderült, hogy van még bennük élet és nekünk estek. A gond csak az volt, hogy kinézetre pont olyanok voltak, mint amilyen megkergült szerencsétleneket a pálya korábbi részén már szét kellett csapkodnunk, ezért sejthető volt, hogy nem kimúlt állapotban lógnak ott fenn. Meg tehát nem ijedtem, de az ötletet értékeltem. Sajnos azonban nem mindig tudtam ilyen pozitív lenni, mert az egyik nagyobb(nak szánt?) ijesztésben egy az egyben a már említett Hetedik egyik jelenetét láttam visszaköszönni, csak míg a filmben logikailag teljesen a helyén volt, itt inkább nonszensz és hatásvadász érzetet keltett. De ezt már nem fejtem ki, tapasztalja meg mindenki és döntse el saját maga, hogy egyetért-e ezzel (mert úgy vélem, hogy aki látta a filmet, egyből tudni fogja, hogy melyik részre gondolok itt).

Túlélés tekintetében már inkább mondhatjuk, hogy a játék felnő a feladathoz. Persze nem rozsdás szögek miatt kell folyton tetanusz-injekciókat beadnunk magunknak, valakivel azért csak harcolni kell egy belső nézetes túlélő horrorban, nemdebár? Dedebár. A sztoriban ezt itt úgy oldották meg, hogy nem csupán a madarak halnak meg valamilyen rejtélyes okból és vészjósló módon, de a város hajléktalanjainak és kábítószerfüggőinek is teljesen elborul az elméje, elönti őket a vérszomjas dühöngés, így aztán legyen szó a sikátorokon túl könyvtárról, metróaluljáróról vagy épp egy vidéki gyümölcsöskertről, mindenhol felbukkannak és általában állati haraggal, üvöltve esnek nekünk, fújtatva és sziszegve igyekezvén kicsinálni minket. Néha azért találkozhatunk olyannal is, aki még valamennyire megőrizte a taktikai érzékét és lesből akar ránk rontani, de amennyiben nem ész nélkül rohangálunk, akkor gyakorlatilag mindig előre ki fogjuk szúrni őket, ahogy kilógnak az adott szekrény vagy kiszögellés mögül. Rajtaütés szándékában sikeresebb az értelmileg teljesen gallyra ment vállfajuk, ők általában viszonylag csendesen settenkednek négykézláb közlekedve, illetve a falakon mászkálnak és rejtőznek el különféle helyeken, viszont a játék nem nagyon igyekszik elrejteni őket, általában előre látjuk, hogy ott mozognak a közelben, vagy ahogy épp a szemünk láttára bújnak ki mondjuk a mennyezet egyik hasadékából. Ha a fejlesztők célja ezzel az volt, hogy hátborzongató érzés legyen látni, ahogy közelednek felénk, akkor ez nálam valahogy mellé ment, már csak azért is, mert a többi szerencsétlen sorsú párával szemben ők jóval hamarabb kimúlnak, valószínűleg a totál leépült állapotukból adódóan is. Akkor tehát amiről szó van, azt cinikusabb embertársaink csöves-ölő szimulátornak is nevezhetnék - hogy ki mennyire ragadtatja magát ilyesmire, az egyénfüggő, de a lényegét tekintve találó volna az elnevezés, mert a harc úgy kilencven százalékban tényleg ennyi történik, és meg kell adni, tényleg nagyon ki akarnak nyírni és nem egyszer sikerült is nekik (persze nekik nem állt rendelkezésükre a mentés visszatöltésének "természetfeletti" hatalma). Kevésbé cirkalmasan fogalmazva azt tudom mondani, hogy a túlélő aspektus jól sikerült, annyi biztos, hogy nem egyszer frankón beverték a pofámat. Életerőt is csak megadott helyeken tudunk feltölteni elsősegély-szekrényekből, és nem is vihetünk magunkkal semmilyen gyógyszert vagy kötszert, ezzel is növelve a játék nehézségét, egy-egy összecsapás feszültségét, hisz nem tehetjük meg, hogy csak úgy elhasználunk egy medipakkot a harc hevében. Ugyan olykor-olykor lőfegyverekhez is hozzájutunk, de az olyasmit el lehet felejteni, hogy valahol tárakat is találunk hozzájuk, itt az újratöltés gomb is csak arra szolgál, hogy lecsekkoljuk, mennyi skuló áll még rendelkezésünkre. Eleve örülhetünk, ha egyáltalán teli shotgun akad a kezünkbe, ha pedig kifogy a töltény, akkor onnantól kezdve legfeljebb csapkodhatunk a puskatussal vagy a markolattal, ami pár ütés után tönkre is megy. Nem, itt elsősorban közelharci ütlegelésben lesz részünk, de emberünk ilyen tekintetben is olyan "kemény legény", hogy puszta kézzel ez sem megy, mindenképpen kell valamilyen célszerszám, ezek szerepét többnyire hevenyészett (és nem mellesleg ötletes) módon a falakból kitépett vascsövek töltik be, vagy épp széklábak és hasonlók. Ha újabbat találunk, látjuk, hogy miben erősebb és miben gyengébb a jelenleginél (pl. sebesség, sebzési erő, vagy hogy milyen messzire érünk el vele), ezek alapján eldönthetjük, hogy lecseréljük-e. A döntés nem mindig adja magát teljesen egyértelműen, némely tulajdonság általában erősebb, míg némely másik gyengébb, ránk van bízva, mit szeretünk jobban. Én a sebességet és a blokkolást preferáltam, mert annyira nem éreztem rá a harcra, nem különösebben kenyerem az efféle ritmusjáték, ahogy figyeled, hogy na most ütni fog-e a fickó vagy még toporzékol-e egy pillanatig. Elég kiszámíthatatlan volt, ami egyfelől jó, mert a szűk terek miatt a mesterséges intelligencia nem nagyon tudott kibontakozni (említettem ugye, hogy milyen nevetségesen tudtak bújócskázni teljesen alkalmatlan és hülye helyeken), másfelől tudott néha frusztráló is lenni, mert volt, hogy noha ráéreztem, hogy ütés jön, de valahogy hiába blokkoltam, mégse ért semmit. Emiatt aztán nem feltétlenül tudnám tiszta lelkiismerettel rámondani a "nehéz, de igazságos" frázisát, de összességében megjárja, a játékidő nagyobbik részében kellemes kihívást nyújt, illetve segítségünkre van még az elektromos sokkolónk is, persze ezt sem használhatjuk folyamatosan, ész nélkül (bár nekem nem volt olyan túl nagy segítségemre, mivel notóriusan elfelejtettem, hogy ilyenem is van:)).

A játékmenet tehát nagyjából úgy néz ki, hogy cammogunk helyszínről helyszínre logikus és néha kevésbé logikus események és fejlemények nyomán, félni nem feltétlenül fogunk, de a hangulatot valószínűleg értékelni fogjuk. Olykor törjük majd a fejünket, hogy egy-két résznél hogyan jussunk tovább, jelen lesz itt a szinte kötelező szelep-tekergetés, illetve bizonyos akadályokat csak bizonyos eszközökkel tudunk leküzdeni, például ajtókhoz balta, rácsokhoz pajszer, lakathoz kalapács, ha pedig nem pont egy ilyen fegyverrel rohangálunk, akkor kerítenünk kell egyet és a művelet erejéig a nálunk lévőt le kell rá cserélnünk. Fű alatt történő nyomozásunkat a megkergült hajléktalanok és narkósok gyakorta fogják megszakítani (avagy színesíteni), őket többnyire a már említett közelharci fegyverek segítségével szenderítjük majd jobb létre, olykor pedig találunk, vagy netán épp tőlük szedünk el lőfegyvereket, használatuk közben számoljuk a lövéseket és magunkban elsakkozgatunk azzal, hogy hogyan használjuk ki legjobban azt a keveset, amink épp van. A kivégzések megemlítésével sem kellene adós maradjak: a végüket járó ellenfeleinket néha lehetőségünk lesz egy speciális mozdulattal átküldeni az örök vadászmezőkre. Négy ilyen mozdulat van, de nem túl érdekesek vagy látványosak, inkább gügyének nevezném őket, nem is nagyon éltem velük, egyszerűen csak lecsaptam a szerencsétleneket, amúgy is mire fel kegyetlenkednék? Nyilván a Mortal Kombat-rajongók másképp vélekednek az ilyesmiről, de a kivitelezés talán az ő szívüket sem fogja különösebben megdobogtatni. Sajna a kifejezett pacifisták sem találják majd meg a számításukat, nincs értelme megkímélni őket (mármint a hajléktalanokat:)), mert ez esetben előbb-utóbb összeszedik magukat, keresnek valami ölőalkalmatosságot és újból nekünk esnek, azaz mindenképp végeznünk kell velük (legalábbis nem rémlik, hogy valamikor is lehetőségem lett volna magam mögött hagyni őket úgy, hogy ne kövessenek).

A játékélményt ezen a ponton elsősorban két tényező árnyékolta be nálam. Az egyik az erős szkripteltség: ugyan az ellenfelek azért tényleg rendelkeznek némi intelligenciával, noha az említett okokból ez nem ragyog valami fényesen, de még így is előfordult, hogy a program nagyon hülye, közel lehetetlen helyekre tett be mögém valakit, hogy megpróbálja rám hozni a frászt. Ez eleinte csak ritkán fordult elő, még azt is megkockáztatnám, hogy csupán egyetlen egyszer, de a játék vége felé már többször is szembesülnöm kellett vele. Furcsa, erre nem így emlékeztem. Lehet, hogy eltúlzom ennek jelentőségét, nyilván bőven vannak olyan horror-játékok, melyeket ennél sokkal több előre lefixált résszel tűzdeltek meg, én mindenesetre a nullát preferálnám, vagy maximum az egész játék alatt egy-kettőt. Ezen felül a szkripteket valószínűleg ki is lehet akasztani: kifejezetten emlékszem egy próbababás jelenetre még anno az első végigjátszásomból, és igencsak furcsálltam, hogy kijutottam a próbababákkal teli helyszínről úgy, hogy ezzel nem találkoztam. Azon morfondíroztam, hogy lehetséges lenne, hogy ezt a részt nem ezen a helyszínen sütötték el? De később sem találkoztam vele, így nyilván az történt, hogy nem pont úgy és akkor tettem azt, amit a program elvárt volna, ezért valahogy kihagytam, átugrottam. Fura, mert az emlékeimben nagyon organikusnak érződött, emiatt úgy véltem, hogy a továbbjutáshoz is szükséges megtapasztalni. A másik kellemetlen jelenség a konzolport-jelleg és az ezzel járó korlátozottság, korlátoltság: nem tudsz ugrani, nem tudsz leguggolni, ha fel akarsz jutni valahová, vagy éppen egy falon ütött rés alá akarsz bebújni, hogy átjuss a másik oldalra, azt csak az erre dedikált gombbal lehet megtenni, már persze ha a játék úgy gondolja, hogy ezt most megengedi neked. Azért néha tényleg nevetséges, amikor például egy derékig se nagyon érő bútordarabbal akadályozzák meg, hogy az amúgy is elég lineáris pályák egy bizonyos pontjára ne tudjunk átmenni, vagy amikor egy jó nagy kerülőt kell tennünk egy beomlott padlórész miatt, amit a valóságban simán át tudnánk ugrani. De a kedvencem az volt, amikor egy zongora állta utamat abban, hogy felmenjek egy lépcsőn. A világ legnagyobb nyugalmával és könnyedségével fel tudtam volna rá mászni és magam mögött hagyni, de nem, a játék újabb feladatot és akadályt kellett adjon, legyen az akármilyen nevetséges is, úgyhogy micsoda meglepetés, egyszer csak elkezdtek özönleni a hajléktalanok, akiket addig csapkodtam lefelé, mígnem az utolsó kezében már egy balta figyelt. Ezt felszedve tudtam szétverni a lépcső korlátját, hogy aztán lelökjem a méretes hangszert, ami egyébként semmilyen reális akadályt nem jelentett volna egy felnőtt embernek. Nem mondom, hogy én vagyok a világ legnagyobb géniusza, de ha ilyen erőltetett hülyeségekkel traktálnak, azt azért rossz néven tudom venni.

És itt akkor talán rá is térhetek a fekete, vagy inkább a feketébb levesre, mert bizony van, és rá is kell térni. Valamivel a játék fele után volt ugyanis egy pont, ahonnan kezdve az érdeklődést némiképp fenntartó sztori és a jelenetek átcsaptak tömény hülyeségbe. Én legalábbis nem tudok mire vélni egy olyan jelenetet, hogy beugrom egy kukába, ami ennek hatására az általam nem épp lejtősnek látott sikátorban elkezd fél percig gurulni, majd egy ponton csövesek kezdenek el ráugrálni a mozgásban lévő szemetes csukott felére, hogy aztán onnan csapkodjuk egymást a széklábakkal. El is kerekedett a szemem, hogy "Most komolyan, ez mégis mi a búbánatos..." Nem is értem, hogy ebből a sztoriból végül miért nem készült film, igazán eposzi lehetett volna mozgóképen látni, ahogy csúszik le a kuka és a két nyomorult kalimpál... te jó ég, valami borzalom. Ráadásul ezt közvetlenül követte egy olyan átvezető, hogy a főszereplőt és egy rendőrt egy félig nyitott ajtó választott el, egymástól másfél méterre se voltak, mire Thomas telefonja megcsörren, aki egyből felveszi és félhangosan beleszól, hogy ne most, és hogy csönd legyen. Természetesen az illető rendőr a testület leginkább nagyot halló tagja lehetett, bár én inkább süketnek nevezném, mint az ágyú, mert olyan távolságból talán még egy légy zümmögését is meghallani, nemhogy egy telefon csörgését, meg a tulajt, ahogy beleszól, hogy "kussojjá' má', tee..." ...de nem csak a rendezés veszti el az erejét a végére, hanem a sztori is egy nagy nulla. Egy ideig még érdekli az embert, hogy mi sül ki ebből, többek közt foglalkoztatja, hogy mi lehet a gyilkos motivációja, de aztán arra kell rájönnie, hogy az egész egy béna utánérzés. Legfőképp ugye a Hetediket próbálták meg kvázi újrateremteni ezen az eltérő médiumon, aztán néhol belecsepegtettek egy keveset a Bárányok hallgatnak-ból is (egy enyhe utalásban a Twin Peaks-et is felismerni véltem), csak épp egy jó történetet nem sikerült kanyarítani hozzá. Arra persze emlékeztem, hogy nem fogunk egyenes és világos válaszokat kapni, emlékeztem, hogy hogyan is néz ki a főellenséggel való harc, anno még tetszett is ez a szokatlan jelleg és a titokzatosság, de az már teljesen kiesett, hogy egyébként egészét tekintve a történet mennyire gyenge és mennyire nem tud megállni a saját lábán, csak próbál elevickélni a Se7en farvizén. És tényleg csak a farvizén... egy igazi, vérbeli epigon. Olyan nonszensz jelenetek és események játszódnak le, hogy az röhej. Közülük az egyik nem egyszerűen csak valószínűtlen hülyeségnek érződött, hanem konkrétan fizikai képtelenség volt, hogy a valóságban megtörténjen, és itt nem a játékban előforduló látomások és hallucinációk egyikéről beszélek, hanem egy konkrétan, valósan lezajló történésről.

Ehhez hasonlóan sajnos a játékmenetet sem tudom kímélni. Ugyebár a nyomozáshoz szükséges eszközeink használatához a fegyvert el kell tenni, viszont nagyon értékeltem, hogy a fejlesztők nem éltek olyan vásári, olcsó megoldással, hogy pont ilyen alkalmakkor szabadítanak ránk valami ellenséget. Ez végül nem egyszerűen csak megtörtént, de végtelenítve történt meg. Már eleve attól is a fejemet fogtam, hogy milyen abszurd feladatot kell megoldani, rohangálhattam UV-lámpával a kezemben egy olyan feliratot követve, aminek a felfestése során még egy pszichopata, egy közveszélyes elmebeteg is elunta volna az életét, más szavakkal ember nem pingálta volna azt fel úgy, ahogy az oda fel volt pingálva, de itt már a nyomozás közben is dobálta ránk a játék a drogos félkegyelműeket. Ezzel eleinte nem volt bajom, még tán dicsértem is magamban, hogy ezzel egy kicsit felrázzák a megszokottságot és félresöprik az addigi biztonságérzetet, így hát egy-egy támadás esetén gond nélkül átváltottam a fegyveremre és lecsaptam egy párat, majd szépen nekiláttam tovább fejtegetni a rejtélyt. De aztán arra kellett rájönnöm, hogy itt valószínűleg végtelen mennyiségben adagolja rám az ellenséget, hogy állandóan váltogassak az UV és a vascső vagy akármilyen, épp nálam lévő fegyver között, persze csigalassú módon. Ettől nem nehezebbé vált a játék, hanem csak frusztrálóbbá - van különbség. Itt már tényleg fel kellett tennem a kérdést, hogy pontosan mit is keresnének itt a semmi közepén az ilyen degeneráltak százai, hogy folyamatosan elő tudjanak bújni a padlóból meg a lépcső mögül? Van ott egy varázslatos ajtó, ahonnan előmaterializálódnak? Arról nem is beszélve, hogy a valóságban a világon semmi nehézséget nem jelentett volna, hogy bal kézben ott legyen az a vacak kis UV-lámpa, jobb kézben meg a fegyver, hogy egyből szétcsapjam a delikvensek már eleve eltorzult arcberendezését... Az efféle húzások miatt már azt sem tudtam élvezni, hogy a dramaturgiának, de még a játékmenetnek is akadt egy egyébként szép íve a legvége felé közeledve. Mert nem mellesleg a nehézséget némiképp fokozták a sokkolónk elvételével, de egyébként is nagyobbá vált a kihívás, a figyelmünk és a ritmusérzékünk is jobban próbára volt téve. Sajnos azonban itt már csak agyahagyottságnak éreztem, hogy a boss előtt a szétégett fejű, drabális hajléktalanok szépen megvárták, amíg a szkript úgy kívánta, hogy akkor most a semmiből meg kell jelenniük tömegével, vagy ahogy itt-ott elbújva szép libasorban várakoztak a sorukra ahelyett, hogy a többi balfékkel együtt jöttek volna elő. Magam számára is meglepő, de a szép emlékek ellenére az utolsó harmad néha már tényleg átmegy fárasztóba, pláne mikor még folyton rád is akaszkodnak és az egér idegbeteg rángatásával lehet csak lerázni őket (bár én valószínűleg nem voltam kellően idegbeteg, mert simán sebeztek tovább így is).

Erénye tehát van a játéknak bőven, mint pl. a hangulat vagy az egész tűrhető pályatervezés, illetve ízlés szerint még a harc is betalálhat, de a negatívumok a végére úgy lerontották, hogy a végső osztályzat részemről csak négyes alá lett. A néhol totál hülyén prezentált, de egyébként is katyvasz, idióta sztorival és a játékmenet végül igencsak akaratlagossá válásával külön-külön még talán tudtam volna elnézőbb lenni, de így együttes erővel elérték, hogy ne legyek túl vajszívű, Monolith ide vagy oda.