Sok kedvelt zenekaromra magazinok híján, már a neten keresztül figyeltem fel, nem történt ez másképp a Formless esetében sem. A velük való "kapcsolatom" egy értelemben mégis különlegesebb, fura kifejezéssel élve talán bensőségesebbnek is mondanám (már ha lehet ezt a szót használni ilyen paraszociális közegben), hiszen őket még jóval azelőtt ismertem meg, hogy normál hangzóanyagot adtak volna ki, valós időhöz közelítve láthattam, ahogy a két meghökkentően fiatal gitáros együtt gyakorolja egynémely meghökkentően fifikás korai dalukat, és persze külön-külön is megszemlélhettem ígéretes húrnyűvő képességeiket. Már csak azért sem volt hétköznapi felfedezés, mert első lépéseiket a technical death metal ösvényén tették meg, ami enyhén szólva kihívások elé tudja állítani a zenészpalántákat, és lélekben együtt örültem velük, amikor 2016 májusában végül megjelenhetett az Eon című bemutatkozó lemezük (mivel a hozzá kapcsolódó videóklip már három évvel korábban napvilágra került, így időközben voltak kétségek, hogy ez egyáltalán megtörténik/megtörténhet).

Aki szereti az efféle zenéket, az manapság már mázsaszámra futhat össze velük és a jobbára barátságtalan, de mindenképp komplex megközelítés nem teszi könnyűvé, hogy egy kezdő, vagy akár már feltörekvőben lévő együttest ki tudjunk emelni a rideg és brutális masszából, főképp mert kevés a kutyaütő, a legtöbben tényleg odateszik magukat technikai felkészültség terén (vagy legalábbis ügyesen trükköznek a stúdióban:)). A puszta korai ismeretség így az ő esetükben sem lett volna elegendő, hogy némi felszínes belehallgatás után tovább ne lépjek valami jobbal kecsegtető formációra, viszont már a kezdetek kezdetén kiviláglottak az együttes komponálás terén mutatott egyéni jellegzetességei, ahogy persze az sem vált hátrányukra, hogy gyakorta vették le a lábukat a gázpedálról merengősebb dalrészletek erejéig, nem beszélve arról, hogy az egyik gitáros ráadásul nőnemű, aki tiszta énekdallamokat sem vonakodott csatarendbe állítani a szokásos hörgés mellé (ami persze már egy marcona úriember reszortja volt).

Egyből kedvemre való, hogy a rövidebb lélegzetű címadó szám nem pusztán egy intróknál megszokott elmismásolt alibizés, noha a bevezető szerepet is megfelelően betölti, ahogy felkészít minket a Sins néven futó tételre, ami nem mellesleg a második kedvencem az anyagról. Hét perchez közelítő hosszával merészségnek tűnhet ennyire előre hozni, de a változatos felépítés (na meg persze a fifikás, érdekfeszítő riffek) gondoskodnak arról, hogy az e téren való elsősége fel se tűnjön, a lezáráshoz bedobott, önmagában is pofás motívumnak pedig afféle átszellemült, kántálás-szerű énekkel adnak extra karaktert, ami nem épp egy bevett szokás a stílusban. Ám aki netán bóklászott már a blogom egy bizonyos szegmensén, az kevéssé valószínű módon akár azt is tudhatja, hogy a legnagyobb favorit nálam a Vitality (melyhez a korábban említett klip is készült). Remekül felépített dal, ahol egyszerűen minden szuperál: a verze-szövegeket olykor direktben követő, érzékletes gitártémák, az elszálltabb pillanatok, a szólók, de a női ének is itt a legjobb. Az évek során annyira hozzám nőtt, hogy szinte végig, még az esetenként tördeltebbé vált riffelésnél is ráz a hideg. Szintén közel áll hozzám a csaknem andalító kezdéssel bíró Benighted by the Lake, az alaposan megcsavart Salvation vagy a vadócabb False Awakening (amely sok társához hasonlóan középütt kissé magába fordul).

Szeretem és szívesen hallgatom tehát az egész albumot, viszont azt sem tagadhatom, hogy időről-időre azért megcsappan a varázs. Odáig nem mennék el, hogy bármikor is gyenge vagy akár középszerű lenne, amit művelnek, de nem mindegyik szám érződik egyformán ihletettnek, néha azért bele lehet fásulni a csépelésbe, illetve az az előnytelen helyzet is előáll, hogy az élvonaltól pár centivel elmaradó darabok inkább a vége felé tömörülnek, ami valamelyest megtöri az anyag ívét. Persze ezeknél is bekanyarintanak pár emlékezetes villanást, mint mondjuk a Prism szólókból kibontakozó dallamorgiája, de ebben vagy épp a Tech Death-ben is előfordulnak szürkébb momentumok, ahogy a korábban érkező Euphoric Dysphoria-t is ide sorolnám.

Mindezek tükrében nem eshetek túlzásba, hogy indokolatlanul magas osztályzatot adjak, bármennyire csípem is a bandát, bármennyire is magasztalnám őket egynémely osztályon felüli, sziporkázó daluk vagy ötletes megoldásuk miatt - ötös alá, ezzel kell megelégedniük:). Jobban mondva kellene, mivel nagy sajnálatomra a korong megjelenése után nem sokkal fel is oszlottak. Nem kutakodtam mélyebben az indoklás után, gondolom a többségük megelégelte az inkább csak underground szinten népszerű irányzat rögösebb útját. Nagy kár, szívesen lettem volna tanúja, hogy a főbb dalszerzők mi minden jót tudtak volna kihozni magukból a stílusban. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy nemrégiben kíváncsi lettem a zenekar utóéletére, és a két gitáros még mindig aktívan zenél: Ken Boullard maradt a kaptafánál és egy új együttesben dolgozik tovább, aminek zenéjét egyelőre csak felszínesen vizsgáltam (valószínűleg érdemes lesz komolyabban beleásnom magam), Annie Grunwald viszont az elektronikus vonalra állt át, amire személy szerint ismét csak azt kell mondjam, hogy nagy sajnálatomra. Félreértés ne essék, csak a legjobbakat tudom kívánni neki, hisz minden zenésznek szíve joga olyan műfajban alkotni, ami boldoggá teszi, de akárhogy is szépíteném, mégis a tehetség eltékozlását látom abban, ha ekkora tálentumot ilyesféle talmiság, felszínesség szolgálatába állítanak. Ráadásul ha nem is mind, de rengeteg régi videója törlésre került, amin többek közt korai Formless demókat, dalrészleteket játszott fel, illetve egyéb technikásabb darabokat, így ha a virtuóz hangszerkezelés nem csak hallás útján, de vizuálisan is tud minket kényeztetni, ahogy a gitárnyakon cikázó ujjakat nézzük, további veszteségeket kell elkönyvelnünk.