Nem tudom, hogy az emberek mennyire ismerik ezt a filmet, én magam is a tévében láttam annak idején egy késő esti alkalommal, előtte pedig nem hallottam róla, mindenesetre a Meghalsz újra talán nevezhető afféle elfeledett klasszikusnak. Érdekes kontraszt volt ehhez mérten, amikor nem olyan rég megnéztem, jobban mondva megpróbáltam megnézni egy-két korai Brian De Palma-filmet, amelyek bevallottam Alfred Hitchcock babérjaira törtek, viszont olyan rosszak voltak, és a slusszpoént is olyan könnyű volt kitalálni bennük, hogy be sem fejeztem őket. Itt van viszont a Dead Again Kenneth Branagh-tól, aki a rendezés mellett a főszerepet sem volt rest elvállalni: ennél a filmnél egyáltalán nem érezni efféle erőltetettséget, izzadtságszagot, de még csak azt sem volt igazán kitapintható, hogy ténylegesen Hitchcock lebegett volna a szemük előtt. Tény, hogy fel lehet fedezni párhuzamokat, hatásokat, de ezekkel együtt is azt mondanám, hogy nem pusztán egy epigoni alkotás, hanem megvan a saját arca, és még ezen az erényén felül is igen jól sikerült.

A bonyodalom egy amnéziás nő körül forog (Emma Thompson akkoriban a való életben is Branagh párja volt), akinek egy eltűnt személyek felkutatására szakosodott nyomozó próbál segíteni. Kezdetben kényszerből teszi, míg a későbbiekben persze már az érzelmei vezérlik, ahogy az a filmekben lenni szokott. A hirdetéseikre felfigyel egy hipnotizőr, aki a kezeléseivel csupa meghökkentő fejleményt hoz elő: nem csupán a nő múltjába ásnak vissza, de egyenesen az előző életéig is... a cím így máris bővebb értelmet nyer.

Szokásomhoz híven most sem szeretnék sokat elmondani a történetről, legfeljebb annyit, hogy igazán pazar, ráadásul elsőrangú színészek tolmácsolják elmésen megírt párbeszédekkel. A film vége felé történő leleplezésnél pedig most is kirázott a hideg, közel ugyanolyan hatással van rám, mint amikor először láttam, pedig már pontosan tudom, hogy mi következik, pontosan ismerem a titok nyitját, ami csak újabb megerősítése annak, hogy mennyire időtálló kis mozi lett ez. A sztori olyannyira jól sikerült, hogy nyolc évvel később a Dream Theater nevű zenekar is elég rendesen lenyúlta a Metropolis pt. 2: Scenes from a Memory c. konceptalbumához. Nem is értem, hogy mit gondoltak, azt hitték, hogy rajtuk kívül senki sem látta a filmet?

További érdekesség, hogy Robin Williams is feltűnik itt, aki állítólag erősködött, hogy a film reklámjaiban ne szerepeljen a neve, mert nem akarta, hogy a komikusi beskatulyázottsága miatt a nézők tévesen azt higgyék, hogy valamiféle vígjátékra ülnek majd be. Itt egy kissé megkeseredett fickót alakít, de persze a bőréből nem bújt ki teljesen és néhány megjegyzése miatt végeredményben itt is ő adja a feszültséget oldó kevéske humor egy részét. Ismertebb arc még Andy Garcia is, akit elég jól elmaszkíroztak ős-öreg vénemberré, emellett hozzá kapcsolódik a film egyik legnyugtalanítóbb (bár még bőven életszagú) jelenete is.

Ezen túlmenően nagyon nincs is mit elmondani azon kívül, hogy aki még nem látta, nosza uzsgyi és nézze meg, legfeljebb a kritikai észrevételekkel lehetek adós... ebben a tekintetben talán a zenét tudnám felemlegetni a túlságosan is erőltetett drámaisága miatt. Nem elviselhetetlen, de kissé ósdi, illetve valamelyest meglátszik a rendező színpadi múltja, legalábbis néhány jelenetnél azt éreztem, hogy túlontúl színpadiasra sikerültek, leginkább a végső leszámolás utolsó kockái lettek furcsák azokkal az eltúlzott gesztikulációkkal és a furcsa lassítással. Ha voltak is logikai bakik, én annyira nem figyeltem fel rájuk, legfeljebb az volt kissé hülyeség, hogy egy reinkarnáció után az ember magával hozhat egy korábbi életből való kinézetet, de ez még elnézhető, mert másképp nem is működött volna a sztori. Mást igazán nem tudok felhozni ellene, marha jó kis film, még úgy is meg tudott győzni, hogy egyébként abszolúte nem vagyok híve a lélekvándorlás vagy a reinkarnáció elképzelésének, teljes mértékben kizártnak tartom, hogy ilyesmi létezik, de emberi kitalációként, szórakoztató meseként kezelve remekül működik. A kisebb negatívumok miatt a csillagot visszatartom, de egyébként simán ötöst adok rá. Nagy kedvenc!