Ha nem hallottam volna itt-ott, hogy a Grave Declaration egy egész tűrhető kis zenekar, csúfocska borítójának köszönhetően a When Dying Souls Scream Praise mellett jó eséllyel simán továbbhaladtam volna, amikor felbukkant a youtube-os oldalsávban. Ennyiből persze nem lehet megítélni egy lemezt, nincs is igazi mentségem, egyszerűen csak él bennem egyfajta prekoncepció az igénytelen csomagolás felé. Persze ezúttal is kiderült, hogy az ilyesmiből nem feltétlenül kell messzemenő következtetéseket levonni... nem mellesleg norvég black metalról van szó, ámde - ezt kapd ki - keresztény szövegekkel. Az efféle szokatlan párosítást némelyek "unblack metal"-ként emlegetik, aminek személy szerint nem vagyok valami nagy barátja, mivel egy stílusmegjelölés szerintem a zenét kell leírja, nem pedig bármiféle mögöttes ideológiát. Nyilván fennakadni sem fogok ezen, aki akarja, felőlem használja, én mindenesetre nem kívánok csak ezért még egy címkét létrehozni, maradjunk egyszerűen annál, hogy black metal.
Black metal, de mint oly gyakran, úgy ez esetben is megfűszerezték egyéb ízekkel. A bandával való - fentebb is említett - első találkozásom a Hardest Rocking God of All Time kapcsán történt, melynek egyszerre feszes, mégis lazán odareszelt, jellegzetes verze-témáját norvég blackerektől sosem vártam volna. A dal emellett csupa fogós dallammal, megkapó kvint-váltással rendelkezik, mindezek miatt a lemez legbefogadhatóbb, szinte elsőre ható tétele, a tényleges összképet azonban egyáltalán nem jellemzi: mikor később belevetettem magam a teljes anyagba, igen komolyan hátrahőköltem a nyitó Change of Heart ultrabrutális, egyúttal ultrakirály riffjeitől, melyeket természetesen fantasztikus blastbeat-ütemek tesznek teljessé és tökéletessé. Itt már a hozzáadott aromák mibenlétét illetően is jobban összeáll a kép, a szimfonikus hatású felvezetés vagy a tiszta hangon előadott refrén jól előrevetíti, hogy mire számíthatunk a ránk váró órában.
Ezek után nem lesz nagy meglepetés, de az album legfeltűnőbb ismérve nem az extrém és féktelen death-felhangokból fakad, hanem sokkal inkább a szintetizátorok jelenlétének köszönhető - ezek a középkorias billentyűfutamok olykor egész olyan hangulatot hoznak, mint a nemrég tárgyalt WarCraft II soundtrack-je, ami így leírva akár komikusan is hangozhat, de az igazi slusszpoén, hogy tök jól működik! Oké, a legtisztábban ez a rendkívül sziporkázó módon Instrumental #1-ra keresztelt ének nélküli szerzeményben nyilvánul meg, ám a zúzdával vegyítve sem válik bugyutává, mi több, az In the Throne Room c. dalnak egész drámai hatást kölcsönöz.
S ha már dalok: a többségük nagyon jó, olykor még kiválónak is mondanám őket. Az említettek mellett további nagy kedvenc a gyilkosan fogós részekkel megtűzdelt Come, Let Us Speak vagy az egyszerűbb mivoltuk ellenére is remek dallamokkal felvértezett, társainál feltűnően visszafogottabb Jeg Er Frelst, Å For En Nåde, ami záró darabként kifejezetten emelkedett Istenhozzád (csak hogy stílszerű legyek:)). Kiemelném még a Fall Down-t, melynek esetében különösen hálás vagyok, hogy jól sikerült, mivel egy számomra igencsak idegesítő indusztriális intrót kapott, amitől az életkedvem is el tud menni... mondanom sem kell, hogy a konkrét dal penge kezdése valódi megváltásként érkezik:)
Viszont az idáig elhangzott sűrű hozsannázás ellenére sem tudom a legmagasabb értékeléssel "sújtani" a WDSSP-t, mivel középütt beékeltek pár kevéssé izgalmas, mondhatni középszerűbb szösszenetet is. Ilyen mondjuk az Ærefrykt vagy a Legacy, utóbbiban ráadásul a tiszta ének sem működik igazán, vagy legalábbis nem azt az élményt kelti, amit érzésem szerint megcéloztak. Aztán itt van még a hangzás, ami ugyan kétségtelenül egyéni arcot ad a korongnak és annak tükrében végképp pofásnak mondható, hogy feltételezésem szerint még csak nem is stúdióban rögzítették, hanem szimplán otthoni körülmények közt (még a dobgépet sem merném kizárni), de egy leheletnyivel azért lehetne erősebb. Mindezek miatt a matéria nálam egy jóféle ötös alá.
