A Blizzard-játékok nem is olyan korai kedvelőjeként én csak a StarCraft/Diablo/WarCraft III-vonallal csatlakoztam be másokhoz, a WarCraft II - Tides of Darkness-hez pedig csak utólag ástam vissza. Osztálytársak által persze ezt is láttam a maga idejében futni (hja, a számítástechnika-órák obligát kilengései), de önmagában még nemigen vonzott - mint mondtam, csupán a későbbi kedvencek hatására lettem kíváncsi, hogy honnan is indult ez az egész. De ez a kíváncsiság is mérsékeltnek volt mondható, hiszen a legelső WarCraft már túlságosan, sőt, borzalmasan primitív volt számomra, illetve a konkrét stílus, tehát a valós idejű stratégiák gyökerei se izgattak annyira, hogy meglessem mondjuk az egyik pionírként számon tartott Dune 2-t, ahogy a teljes Command and Conquer-univerzum is kimaradt (egyszerűen nem tartottam érdekesnek a sztoriját, a világát). Ez a bizonyos második rész viszont bőven emészthetőnek bizonyult, és eme írás apropóján természetesen újra madártávlatba emelkedtem, hogy oly sok év után ismét a parancsnokságom alá vegyem Azeroth második inváziójának mindkét szembenálló seregét.

Persze az első végigjátszás előtt idejekorán felkészítettek arra, hogy ez az epizód messze nem tartalmaz annyi és olyan minőségű narratív elemet, mint amit a folytatásban vagy épp a csillagközi verzióban megszerettem, így nem ért igazi csalódásként, hogy itt csak a küldetések előtt olvassák fel, hogy utóvégre mit és miért is kell művelnünk egy-egy adott terepen. A sztori önmagában nem különösebben nagy szám (noha baj sincs vele), a későbbi játékok ismeretében pedig már alapból képben lehetünk, hogy nagyjából mi fog történni - a fantasy-miliő ellenére annyi csavar azért van a dologban, hogy az orkok itt egy másik bolygóról nyitnak kaput démoni segítséggel, hogy aztán özönként borítsák el és igázzák le az emberek, tündék, törpök és hasonló szerzetek tömegeit. És bár a néhány soros bevezető szövegek korlátai közé is beszőttek fordulatokat és árulást, de mivel az eseményeket lényegében csak felolvassák és a tényleges játékmenetben néhány nevesített szereplő jelenlétén kívül szinte semmivel nem adnak át ezekből semmit, így az izgalom sem fog a tetőfokára hágni. Akárhogy is, de itt még tényleg csak kevéssé vették komolyan a történetet, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a folytatáshoz eleinte még ilyen jeleneteket vizionáltak, hogy sárkányok vadászgépekkel harcolnak az égen, mivel a következő kaput már az időre nyitották volna a tér helyett (mellett). Éppenséggel nem szomorít el, hogy az efféle vad ötleteket végül elvetették... :)

Nem meglepő módon a játékmenet sem olyan kiforrott még, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor a két választható oldal közel sem különül el olyan vadul, mint mondjuk a night elf/undead haderők, hogy a terran/zerg/protoss-oppozícióról ne is szóljak. Amennyire tudom, ez a korabeli vetélytársakra is igaz volt, a konkurencia még jó ideig leragadt azon, hogy a "fajok" a külcsínt leszámítva szinte megegyeznek. Nem mintha ne lett volna semmi eltérés, a mágusok varázslatai pl. teljesen különböznek a Horda (orkok és egyéb "gonosz" fajok) és a Szövetség (emberek, tündék, satöbbi) térfelén is, utóbbi oldalon pl. elég szivatós tud lenni, ha nekiállnak permanensen birkává változtatni akár a legkigyúrtabb ogrét is, vagy bármit, ami nem a levegőben repked.

Mindezzel együtt a két hadjárat voltaképpen alig több, mint amolyan gép elleni custom map-ek sorozata. Ez az "alig" persze nem mindig olyan kevés, a lehetőségekhez mérten igyekeztek változatosságot csempészni a célokba és a győzelmi feltételekbe egyaránt, de még messze vagyunk az egymással társalgó főszereplőktől vagy a kimért szócsatákba bonyolódó ellenséges hadvezérektől, akik a feladatok elvégzése során/közben lendülnek bele a mondanivalójukba. A küldetések sem váltanak menet közben valami érdekesebbre, nincsenek kondícióváltások vagy új feltételek, ahogy mellékmissziók sem. Maga a játékmenet mégis kifejezetten élvezetes, mert a bázisépítgetés-védekezés-lerohanás mára már bejáratott formulája nagyon jól működik, ahogy az sem elhanyagolható tényező, hogy a meseszerű, 2D-s grafika abszolúte szépen öregedett. Aztán már itt is jelen voltak az olyan kis apró mókázások, mint a sok klikkelgetés hatására panaszosan felnyögő, vagy épp dilis beszólásokat megeresztő katonáink, akik már alapból is jól előadott szöveggel rendelkeztek, így a hangulat már csak ezek miatt is igen kellemes. A zenéről sem tudnék elfeledkezni: ugyan itt még nyilvánvalóan kisebb költségvetésből tudtak gazdálkodni, valószínűleg az egészet egy szintetizátoron adták elő, de ezek a középkorias dallamok így is annyira fülbemászóak, hogy akár egy-két pályányi játék után simán a fejemben mentek egész nap:)

Egy szó mint száz, hiába jártak némiképp gyerekcipőben, azért még így is rendesen bele tudtam feledkezni a játékba. Tény, hogy vannak üresjáratok: amikor a fejlesztésekkel törődsz vagy csak gyártod az emberkéket, simán fel lehet állni a gép felől valamit tenni-venni a közelben (én jobb híján speciel lenyomtam pár fekvőtámaszt, abból nagy baj nem lehet:)), az adott folyamat lejártával úgyis "szól" a program, ilyenkor egy gyors klikkelés erejéig visszanézünk rá és ez így megy addig, míg mindennel el nem készülünk - mert ugye ebben a részben még nem volt "queue", azaz nem oszthatjuk ki előre, hogy mibe kezdjen következőnek, ha az adott folyamattal végez.

Viszont el kell ismerni, hogy a néminemű kezdetlegesség ellenére olykor elég furfangosan igyekeztek megszívatni a fejlesztők. Volt például egy pálya, ami fix kezdőhely nélkül indul, azaz neked kellett az embereiddel egy olyan részre elhajókázni, ahol majd elkezdheted felhúzni a bázisodat. Felderítésként ki is röptettem a rendelkezésemre álló zeppelint, és csöppnyi eszemmel persze azonnal letáboroztam az első szigeten, ahol aranybányát találtam, hisz ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Igen ám, csakhogy ezen a szigeten kezdve igen hamar kiderült, hogy megnyerhetetlen helyzetbe kerülök, gyakorlatilag csapdába ejtem magam egy hosszú távon bevédhetetlen helyen, ahonnan nem fértem hozzá a komolyabb hajóflottához szükséges nyersanyaghoz, mivel a tengeren kell finomítót építeni és onnan beszállítani az olajat. Nem, az első ösztönünk ellenére tovább kell mennünk az ellenség legközelebbi szigetére, amit a meglévő embereinkkel kellett leverni még azelőtt, hogy egyébként bármiféle építkezésbe belefoghattam volna - na meg persze azelőtt, hogy a távolabbi bázisokról elkezdtek volna csatahajókat ontani rám. Meglepően elmés!

Nyersanyagról még annyit, hogy néha nagyon úgy vannak belőve, hogy ha egy kicsit túlköltekezel és az építkezést, az egységeid fejlesztéseit nem ésszel, nem gazdaságosan oldod meg, akkor például elfogyhat a fád, melynek következtében nem tudsz szállítóhajót építeni és nem tudsz tovább terjeszkedni - az egyik pályán velem is csak épphogy nem fordult elő ilyesmi, nagyon fellélegeztem, mikor még épp le tudtam gyártani az elengedhetetlen begyűjtő ladikot.

Érdekesség, hogy ezeknél a régi stratégiáknál még lehetett állítani a játék sebességén - egyjátékos módban legalábbis mindenképp -, így ha valakinek nehézségei támadtak, mert nem látta át a csatákat, egész csigalassúra is vissza tudta venni. Leggyorsabb fokozaton mondjuk tényleg igen fürgén mocorogtak az egységeink, nekem egy-két rovátkával lejjebb volt az ideális, ha már sűrűsödtek a dolgok (persze míg csak a gyártás megy, addig csutkára fel lehet húzni).

Negatívumok, aggályos tényezők: bizonyos hajóknál és a repülő egységeknél lévő splash damage, azaz a területre ható sebzés piszok kellemetlen tudott lenni. Nem is igazán önmagában, hanem ezzel az ekkor még kevésbé kicsiszolt mesterséges intelligenciával karöltve. Az egységeink olyan ostobácskák, hogy egy rajnyi grifflovas vagy egy ágyúkkal felszerelt hajóflotta rendszerint olyan szerencsétlenül tudja körbekeríteni a célpontot, hogy sok esetben a saját társaikat is szanaszét lövik. Emiatt a StarCraft-ban megszokott végső stratégiámat többnyire hanyagoltam, azaz nem levegőből támadó seregekkel rohantam le az ellenség megmaradt erősségeit, hanem inkább legyártottam egy rakat ostromgépet és az offenzíva során íjászokkal, fejszedobálókkal védtem be őket (már amennyiben ez megoldható volt az adott pályán). Varázs-használókat csak elvétve alkalmaztam, mert a mágiák elsütése ezen az elég ósdi, kényelmetlen billentyűparancsos/keresgélős-rendszer alapján működött - nyilván megszokható, megtanulható lett volna, de semmi kedvem nem volt ilyesmivel vacakolni, mikor megfelelő mennyiségű ballisztával úgy letaroltam mindent, mint a pinty, és még simábban is.

Nyögvenyelős volt még a szárazföldi csapataink tengeren való átmozgatása, emellett még egyvalami húzott fel kissé, ami amúgy végeredményben a saját hülyeségem számlájára írható, de okulásképp azért elregélem ezt is. Olykor a kezdőhelyen előre kapunk őrtornyokat, először gondoltam is, hogy milyen rendes tőlük, még ezzel is segítenek, legalább az első támadó hullámnál lesz, ami tüzeljen rájuk. Na ha ilyennel találkozunk, egyből nézzük meg, hogy lövésre kész tornyok-e, vagy csupán az alapra vett, még fejlesztésre váró magaslesek. Mondanom sem kell, hogy hibásan feltételeztem, hogy már tüzelni is tudnak, aztán csak néztem, hogy mi a bánat van, hogyhogy már itt tombol az ellenség mindenféle akadály nélkül...? Persze hamar rájön erre az ember, hogy hol a hiba a gépezetben, de elsőre mégis frusztráló volt, jobban örültem volna, ha inkább ki se raktak volna semmit, szépen felépítettem volna őket a magam prioritásaival, saját tempóban. Egy újraindítás így is dukál, miután rádöbbenünk, hogy nem várhatjuk meg a mozgatható egységeket, hanem egyből rá kell feszülni a lőállásokra, viszont félrevezetve se érezzük magunkat annyira:)

A játék Beyond the Dark Portal címen kiegészítőt is kapott, amire még jól is passzolt az akkoriban divatos "küldetéslemez" kifejezés, hiszen az egyszerűbb körítésnek hála tényleg elég volt összedobni pár új pályát és kész is volt a mű, a rajongók az alap után mindössze néhány hónappal rá is vethették magukat. Sok újdonságra nem is kellett számítani, a sztori szerint itt már a későbbi Outland-ként ismert Draenor-on, az őshonos ork-bolygón járunk, azaz a terepre nézve változtattak ezt-azt, például barnás gomba-erdőkből lehet termelni a fát a korábbi zöldellő rengeteg helyett, de nekem kb. ennyi rémlik... mondjuk azt is hozzá kell tenni, hogy ezt már csak félig játszottam végig. Ennek az egyik oka, hogy hiába vállalható ma is, azért a játékmenet egy idő után mégiscsak elég monoton lesz, ahhoz legalábbis mindenképp, hogy az eredeti két kampány után egyből neki tudjunk esni a megcsömörlés érzése nélkül. Igaz, hogy a Tides of Darkness tizennégy-tizennégy missziója helyett itt már csak kétszer tizenkettővel kell számolnunk, viszont ezeket érezhetően megnehezítették, így velük sem fogunk hamarabb végezni. A nehezítés alatt elsősorban arra gondolok, hogy szüttyőgősebbé tették az egészet, különösen a normál térképektől eltérő esetekben, tehát mikor adott egységeink vannak épületek vagy dolgozók nélkül, vagyis nem bővíthetjük/pótolhatjuk őket újabbakkal. Ezeket a feladatokat megoldás tekintetében annyira kicentizték, hogy nekem már borzasztó unalmas és fárasztó lett. De olyan is előfordult, hogy épp csak bedobott a pályára, ahol az embereimet ismét csak egy szigetről kellett a "kontinensre" átszállítanom, viszont már az első másodpercekben légi egységek rontottak rám több oldalról is, én meg kapkodhattam, hogy egyáltalán összeszedjem az embereimet, pontosabban a lövészeimet, hogy megvédjem magunkat, de legfőképp a munkásokat... na itt pl. bevallom, még én is belassítottam egy kicsit a progit, hogy normálisan reagálni tudjak, közel sem voltam profi. Egyébiránt az utolsó ork küldetésnél dobtam be a törülközőt, mert bár azt is le tudtam volna vezényelni, de annyira szöszölős-vacakolós volt, hogy nem találtam okot rá, miért is ne játszanék inkább valami egész mással, a lényeget már úgyis láttam. Belegondolva tényleg ez volt akkoriban a módi, a kiegészítőknél jól felcsavarták a nehézséget, hogy a vásárlók ne elégedetlenkedjenek, hanem jó sokáig ellegyenek a cumóval. Mellesleg úgy emlékszem, hogy x évvel ezelőtt, tehát a legelső alkalommal teljesen végigvittem (máig rémlik, hogy valamelyik utolsó pályával nagyon sokat kínlódtam), de most már nem éreztem különösebb késztetést rá, nem kötött le igazán.

Ebből talán érhető is, hogy bár ma is igen-igen jól működőnek tartom a receptet, amire az esetleges újonnan érkezett WarCraft-osok nyugodtan ránézhetnek (amennyiben léteznek... léteznek?), a végső verdiktem mégis egy mértéktartó négyes alá. Kellemes, hangulatos játék, ami nem véletlenül lett akkora siker, és ma sem valószínű, hogy az érdeklődők fejvesztve menekülnének tőle, de még így is inkább tartom kordokumentumnak, mintsem olyan címnek, amivel lenne okunk huzamosabb időt eltölteni, amennyiben nincs meg a sorozat iránti kifejezett lelkesedés - akkora dobásnak még nem nevezném, önmagában, saját jogán még nem változtatta volna meg a játékvilághoz való hozzáállásom, mint ahogy tette azt a StarCraft.