A Seventh Angel első albumára, az 1990-ben megjelent The Torment-re úton-útfélen óriási thrash metal-klasszikusként hivatkoztak, így amikor lehetőségem nyílt rá, végül magam is igyekeztem megtudni, hogy mire fel a nagy hűhó, de nem voltam elragadtatva. Talán egy szám akadt, amire azt mondanám, hogy tényleg tetszett, egyébként elég száraz zene, számomra legalábbis nem sok izgalmat tartogatott. Ennyivel azért nem akartam leírni a bandát, úgyhogy megnéztem a második lemezüket is, ami már kevésbé volt szögletes, de hiába futottam neki többször is, egy hang nem maradt meg belőle. Ezzel talán a nagyközönség is hasonlóan lehetett, amivel persze csak spekulálok, mindenesetre érdekes, hogy két évre rá fel is oszlottak, hogy aztán röpke tizenhat év után kihozzák a harmadik dalgyűjteményt, a körülmények fényében elég beszédes címet kapott The Dust of Years-t. Természetesen ezzel is tettem egy bátortalan próbálkozást, de láss csodát, itt már működni kezdett a dolog!
Azt persze nem árt már az elején leszögezni, hogy a korábbi thrash metal itt már doom-ra módosult, amit az egyébként elképesztően depresszív, nyomasztó borító is alátámaszt: elég csak ránézni, és simán elmehet az ember életkedve. Ennek ellenére a Chaos of Dreams-re keresztelt első szám meglepően energikus és fogós! A főriff marha jó, de később is jobbnál jobbak követik, ki hitte volna ezt? A szóló nem túl bonyolult, de jól eltalált, utána pedig igen pofásan morzsolgatják az egyik korábbi témát. Az ének többnyire hörgős, amit tiszta részekkel is váltogatnak - szándékosan nem írtam, hogy "feldobnak", mert itt még az úgymond dallamos ének is olyan bánatos és lehangoló, hogy labilisabb lelkületűek eme részeknél biztos elgondolkodnának azon, hogy eret vágjanak. Ez az érzés talán az Exordium-ban jön elő elsőként ilyen hatásfokkal, ahol egy ponton olyan lidérces, végtelenül szomorú "melódiák" érkeznek, hogy hasonlítani sem nagyon tudom mihez - nem gyönyörködtetni akarnak, így a hideg sem ráz, csak ámulok a dal érzelmektől megfosztott, elkeseredett jellegén. Mindezt ha más módon is, de egy szinttel még feljebb emeli az Abélard and Heloise, amit zeneileg már kifejezetten simogatónak lehet mondani, ahogy a beszédhangokkal vegyített, lassacskán építkező, lágyan csengő bevezetőből végül egy igen szép gitártéma folyik elő, és a továbbiak is inkább megkapóak, mintsem deprimáltak. A képet azért némiképp árnyalja, ha egy kicsit utánanézünk a két címszereplőnek. Én megtettem, és... huh. Egek. Borzalom. Még egyszer nem biztos, hogy újra utánanéznék, maradjunk ennyiben. Az emlékükre/hatásukra írt zene ettől függetlenül egyedi, varázsos és különleges, még a zúzósabb részekkel együtt is.
Az őt követő In Ruins-t már kevésbé kedvelem, leginkább a számomra nem valami tetszetős, érdektelen nyitóriffje miatt. Utána azért javul, csak ugye mindig visszahozzák a kezdést... hasonló távolságtartásra késztet a Lamentations is, ahol megint csak felvillan egy-két jobb pillanat, de ezeket leszámítva elég semmitmondó. Az album egyéb részeivel már nincs ilyen gond, a Weep Not For Us pl. elég király, erővel teli track, ahol még a refrén is emlékezetesnek mondható, a tízperces majdnem-zárótétel, a The Raven Sky pedig szikár, de jóféle döngölés, persze nyugisabb pillanatokkal megspékelve, ami a hossza miatt talán nem meglepő. A valódi levezetést végül az Oświęcim képében kapjuk meg: felerészt akusztikus-szövegmondós merengés, felerészt pedig élettelen, monoton búgás, melynek kinyilatkoztatásként vehető jellege a cím jelentésének ismeretében kristályosodik ki.
A korong egészére nézve akadtak itt kiváló dalok, ahogy voltak simán csak jók, de néha középszerűek is - az arányok figyelembe vétele után nálam négyesre rúg, továbbá örülök, hogy végül azért hozzám is eljutott valami az együttes mások számára nyilvánvaló, kézzel fogható értékeiből.
