A System of a Down 2001-ben akkorát robbantott, hogy azon valószínűleg még ők maguk is csak pislogtak, mindenesetre a Chop Suey! c. számuk szinte már szenzációnak számított a maga rendkívül éles váltásaival, kapkodós stílusával és azokkal az igencsak ragadós énektémákkal. És nem csak egy véletlenül elkapott esetről beszélhettünk, mivel a Toxicity című teljes albumot meghallgatva is azt a következtetést lehetett levonni, hogy a bandának a kisujjában van a dalírás, a később érkező klipszámok - mint pl. a címadó vagy az Aerials - véleményem szerint még jobbak is voltak, mint amellyel egyébként felkapottá váltak. Ma már nem tudom mennyire érezhető, de tényleg szinte univerzális szeretetnek örvendhettek, a magam részéről soha senkivel nem találkoztam, aki különösebb rosszat mondott volna róluk, nem hogy nem kedvelte volna őket, talán a legkritikusabb megnyilatkozás, amit saját füllel hallottam, az kb. annyi volt, hogy "egyébként a zene azért nem lenne olyan nagy megfejtés, de ez a baromi jó énekes nagyon-nagyon feldobja az egészet". A System-et tehát nagyjából mindenki ismeri és szereti, még én is, úgyhogy természetesen itt is meg kellett jelenjenek. Ugyan 2002-ben kihoztak egy sorlemezt Steal This Album! címmel, amire feldobálták az áttörést jelentő másodikról lemaradt dalokat, és ez is elég jó volt, de egy amolyan "igazi", a Toxicity-hez nem kapcsolódó, frissebb lendületű folytatásra három évet kellett várni, amikor is megérkezett a Mezmerize, ami ráadásul egy dupla album első fele volt, melyről végül úgy döntöttek, hogy inkább két részre bontva adják ki.

Mondanom sem kell, hogy lélegzet-visszafojtott várakozás övezte, hogy vajon mivel rukkolnak elő - más nevében persze nem nyilatkozhatok, de elég kemény diónak tűnt egy újabb Toxicity-minőségű albumot leszállítani. Én már azzal is elégedett lettem volna, ha legalább a lécet nem verik le túlzottan, arra már nem nagyon gondoltam, hogy esetleg feljebb is tornászhatják, ám legyen bármilyen hihetetlen, de pontosan ez történt. Persze a világért sem akasztanám össze a bajszot senkivel, aki a korábbi anyagaik valamivel puritánabb hangzását és dalszerzési megközelítését preferálná, abszolúte ízlés dolga, még eljöhet annak is a napja, hogy e helyütt én magam is magasztalom majd a Deer Dance, a Science vagy épp a Jet Pilot alapvetéseit, totálisan csodás album, de mindent összevetve az én szívem mégis inkább a Mezmerize felé húz. Hogy ennek okaira fény derüljön, végig is mennék magukon a dalokon: már eleve a Soldier Side címmel futó intro is remek lett, ha egy előadó valami bevezetőt akarn egy albumnak, én mindig jobban preferálom az ilyesmit holmi ambient jellegű hangulatkeltésnél, mert ugye inkább vagyok kíváncsi arra, hogy maga a zenekar mit tud, mintsem hogy mittudomén, hogyan susognak a fák, hogyan mennydörög az ég és hasítanak a villámok, vagy bármi efféle. Az ezt követően felcsendülő B.Y.O.B. (azaz "Bring Your Own Bombs") viszont totálisan két vállra fektetett mindenkit, közel akkorát ütött, mint ahogy azt pár évvel korábban a Chop Suey! tette. Itt aztán szinte minden erősséget egybegyúrtak, ami csak jellemző rájuk, eltaláltabbnál eltaláltabb gitárriffek késztetik vadulásra a hallgatót, ezekre remek énektémák érkeznek kifejezetten jól megírt, ötletes szövegekkel, majd a szerzemény kellős közepébe ironikusan, már-már cinikusan dobnak be egy totál slágeres, azonnal ragadó és tökéletes refrént, amire aztán rázhatjuk magunkat, mintha valami nyári slágerre gerjedő idióták lennénk:). Teljesen kész az egész, mindennek tetejébe a háború-, és önkényellenes üzenettel még erős társadalomkritikát is kapunk, ami sok más előadó esetében itt még csak demagógnak sem hat. Szokásom néha összeverődni a kisebbik húgommal némi Heroes of Might and Magic V-re, amikor is nyilvánvalóan a játék le van némítva és inkább zenék mennek a háttérben, ilyenkor pedig egyszerűen kötelezően le kell mennie ennek a számnak (még akár többször is), bár tény, hogy akkor már az egész album lemegy, de az énekes Serj Tankian valamelyik szólóalbuma is kihagyhatatlan (egy időben még Unleash the Archers-t hallgattunk így olyan sokat, hogy az egyik albumuknál már önkéntelenül is a Heroes-partik jutnak eszembe, de ez már egy másik téma:)). Iszonyat telitalálat lett tehát ez a dal, és a vicc az, hogy később sem igen adják alább, hanem még jobbak is következnek. A Revenga egyből egy hasonlóan eltalált darab, némi prüntyögés után eléggé bevadulnak, az első verze iszonyú kapkodósan, egyszersmind baromi fogósan szakad ránk, de van itt visszafogottabb döngetés meg együtt éneklős danolászás is, itt jegyezném meg, hogy Tankian mellett ezen az albumon már a gitáros Daron Malakian is elég rendesen jelen van vokálok terén, ami tudtommal később eredményezett is némi feszültséget a két főkolompos közt (egyéb ellentétekről nem is beszélve). A Cigaro zeneileg már egyenesebb vonalú, igen-igen zúzós darab, persze azért nem állják meg, hogy be ne dobjanak ide is pár agyahagyottabb elemet, viszont a dalszöveg obszcén, primitív kifejezései miatt valahogy mégis rossz szájízzel hallgatom, és ez igazából már a megjelenés idején is így volt, ezért nem lehet arra fogni, hogy öregszem, hogy egyre puhányabbá válok vagy bármi ilyesmi. Értem, hogy miért ilyen, legalábbis érteni vélem a dalszöveg üzenetét és hogy mire akartak vele kilyukadni, de nem hinném, hogy az angolnak ne lenne olyan szókincse, hogy ezt ne lehetett volna valahogy szofisztikáltabban megfogalmazni.

A Radio/Video ismét a könnyedebb, slágeresebb megközelítés híveinek kedvez, a bevezető gitártéma engem valamelyest egy tempósabb Red Hot Chilli Peppers-re emlékeztet, de tényleg csak nyomokban, ha pedig a Revenga esetén már ellőttem az "együtt éneklős danolászás" kifejezését, akkor itt már nem is tudom, hogy mit mondhatnék, mert ismét ezt kapjuk, viszont a laza, olykor már-már lagzis érzetet keltő torzítatlan gitárrészek miatt itt még könnyebben ráállhat az ember, hogy becsatlakozzon a két pacsirtához/jómadárhoz. De még ezt sem úgy adják elő, hogy az emberben az az érzés támadna, hogy "na tessék, ezek is eladták magukat", hanem egyszerűen ennyire dilisek, náluk még ez is belefér, és még csak kínosan sem hat. Már csak azért sem, mert végül itt is megkavarják az egészet egy váratlan váltással. Jó kis cucc, de az egyik nagy kedvencem mégis inkább a This Cocaine Makes Me Feel Like I'm On This Song, melynek dalszövegét meg sem kíséreltem értelmezni, miután meghallottam a "Gonorrhea Gorgonzola" szövegrészletet, egyébként zeneileg baromi erős és kissé komolyabb, egyenesebb vonalú megközelítéssel is bír, illetve engem a második felében hallható énektémák fognak meg talán a legjobban, ha ilyen téren az egész lemezt tekintetbe vesszük. A Violent Pornography megint egy hibbantabb tétel, tényleg azt érezni, hogy nem nagyon állítottak korlátokat maguk köré, úgy értem ilyen buggyant módon talán senki sem adja elő magát a mainstream-ben, mint ők, akár azokról van szó, akik eleve a népszerűségre törekedtek, akár azokról, akik végül valami úton-módon a "nagyok" között találták magukat. Viszont sajnos ezzel is az a bajom, mint a Cigaro-val, a dalszöveg néha annyira tirpák és taszító, hogy az egyébként jól sikerült számot mégis elég rossz hallgatni.

Istennek hála a kínosság viharfellegeit egyből eloszlatja a Question!, ami egy tényleg kivételes, amolyan fél-lírai darab fantasztikus zenével és énekdallamokkal, egyszerűen mesés az egész. Persze nem is ők lennének, ha nem dobnának be itt is egy-két zúzósabb részt a már-már elvárható dinamikai váltások érdekében, de ezek abszolúte illenek ide és teljessé teszik az élményt. Fantasztikus, egyszerűen fantasztikus. És hasonló mestermű követi a Sad Statue képében: ha csak egyetlen legjobbat lehetne megnevezni, én talán emellett tenném le a voksomat. Zeneileg talán ez üt nálam a legnagyobbat, baromira eltalált riffek, a léggitár egyből előugrik, a refrén is óriási, a dalszöveg is jó, érdekes, mondhatni mély... nincs is ezen mit ragozni, tökéletes. Az utána érkező Old School Hollywood viszont igazából az egyetlen olyan szám az albumon, amit unalmasabbnak találok. Fogós, meg minden, de nekem talán kissé túl egyszerű, illetve ezek a fura, kissé diszkós hangeffektek meg énektorzítások sem épp az eseteim. El lehet hallgatni, meg hát a jó öreg Serj hangja szinte mindent fel tud dobni, itt is nagyon jó, de a többitől azért elmarad. Címe alapján a Lost In Hollywood-nak talán valami köze lehet hozzá az üzenetet tekintve, de sosem ástam bele magam igazán, így nem tudom megmondani, viszont ez már ismét egy jóval eltaláltabb dal sok visszafogottsággal és némiképp lemondó, reményvesztett hangulattal - valami nagy-nagy csalódottság árad belőle. Szomorú és szép, az album méltó lezárása.

Végszónak csak annyit, hogy ez egy páratlan, a legnagyobbak közt lévő zenekar szinte tökéletes albuma, enyhébb nyűgjeim ellenére is abszolút méltó az ötösre (a gyengébbek kedvéért: nem csak méltó, de ténylegesen is azt kap:)).