Meg sem próbálok az In the Woods... zenekar műveinek szakavatott ismerőjeként tetszelegni, jelen állás szerint ők amolyan... egylemezes zenekar. Legalábbis számomra, mivel egy lemezük van, amit hallgatni szoktam. Későbbi próbálkozások még változtathatnak ezen, elképzelhető, hogy megkövetem majd őket mindeme kijelentésekért, de a legelső albumuk nyers, szinte elkeseredett black metal-vokáljai idejekorán elriasztottak, a harmadik, Strange in Stereo c. kiadványuk pedig inkább csak a jelen tárgyalt Omnio afféle leegyszerűsített, közérthetőbbé tett változatának tűnt, így ami norvég barátainkat illeti, egyelőre leragadtam 1997-nél. Az ezredfordulón történt feloszlásuk után tizennégy évvel ugyan megesett egy kvázi újjáalakulás, de mivel a két formációt pusztán a dobos személye köti össze, így hiába a név, nekem perpillanat nehezemre esik egyazon együttesnek tekinteni őket, ebből kifolyólag az azóta megjelent korongokra sem sikerült különösebb figyelmet fordítanom (persze ez sem olyasmi, ami a jövőben ne változhatna). Egyébiránt ez lesz az első alkalom, hogy alkalmazni fogom az "avantgárd" jelzőt, pontosabban ezen anyag kapcsán hozom be a zenei kategóriák közé, mivel most érzem igazán azt a hangulatot, amit személy szerint kapcsolni tudok a kifejezéshez, vagyis megvan az a nem csupán egyéni, de ténylegesen előremutató jelleg, melynek okán a szó tulajdonképpeni jelentése (előőrs) sem hibádzik.

Ami ezt a jelleget a legkirívóbban erősíti, mindenképp az ének. A férfi-női összjáték már akkortájt sem volt példa nélküli északon: ők maguk is éltek vele korábban, ahogy a Theatre of Tragedy is bőven benne volt már az underground köztudatban, de amit Jan Kenneth Transeth és Synne Larsen (itt Jan-Ovl. S.TranceTH és Synne D.) e helyütt előad, azt mélységében és érzelmi hatásában páratlannak merem mondani, és megkockáztatom, hogy nem csak a metal színtéren. Maga a zene szinte teljesen mentes az agresszivitástól, black metal-nak itt már nyomát se lelni. A vonósok használata és egyéb komolyzenei elemek mellől a torzított gitárok sem vesztek ki, noha jóval szelídebb hangszínt kaptak - az északi érzésvilágot továbbra is életben tartják, de nem lógnak ki az összképből, egyúttal rendkívül kifejező dallamokkal okoznak gyönyörűséget.

Többnyire hosszabb lélegzetű szerzemények képviseltetik magukat, a három részre osztott - kvázi - címadó is csak a középső szegmensével marad a nyolcperces határ alatt, viszont ez olyannyira nem okoz nehézséget, hogy eleve a közel negyedórás, címében a fénysebességre utaló nyitótétel, a 299 796 km/s jelenti számomra az abszolút csúcsot (ami egy korábbi bejegyzés fényében már nem is feltétlenül meglepetés). Az alkalmazott összetevőket itt olyan változatossággal és érzelmi gazdagsággal vegyítik, hogy az ember akár tovább is hallgatná és várná, mi mindent lennének még képesek kihozni belőle (avagy magukból). Szubjektíve tenném hozzá, hogy a szóba hozató, egyébként igen kevés negatívum is részben innen eredeztethető, mivel a lemez második felében elhagyják ezt a megközelítést, azaz közel sem járják be az érzelmek ilyen teljességű spektrumát, azokat a magasságokat és azokat a mélységeket egyszerre, egy tételen belül már nem érintik.

Igazi panaszszavam ezzel együtt sem lehet, később is bőven érkeznek hidegrázós pillanatok, elég csak a Kairos!-ra gondolni, ahol a kizárólagosan alkalmazott női éneket hasonlóképp lélekolvasztó gitártémákkal házasítják, ahogy az Omnio? - pre vagy a Weeping Willow sem szégyenkezhet borzongató témák terén, hogy a nyitány zsenialitásával megközelítésben is párt alkotó I Am Your Flesh-ről ne is beszéljünk. Egyedül a már említett közbenső átvezetőben (bardo) használtak olyan furcsa tónusokat, amelyek számomra már túlságosan lilává tették és a hallgathatóság rovására mentek, így a teljes művet én sem tartanám igazságosnak csillaggal jutalmazni (nyilván azt sem tagadhatom, hogy az album második fele ha csak egy hajszálnyival, de mégiscsak elmarad az első három dal mindent elsöprő hatásától). Marad tehát az ötös, ami persze sem jelentőségét, sem kiválóságát, sem művészi értékét nem csökkenti.