Nem a Clive Barker's Jericho az első játék, amelyet a híres, leginkább horror műfajban alkotó író nevével fémjeleztek, korábban létezett ugyanis egy Undying nevű FPS, amihez ugyancsak Barker írta a sztorit: ezt elég jól fogadták mind a játékosok, mind a kritika, bár én akkoriban még igencsak elhúzódtam a belső nézetű lövöldözős cuccoktól, úgyhogy nálam kimaradt. Utólag ránézve meglehetősen elavultnak tűnik, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy az érzete, a kezelése olyasfélének hat, ami engem cseppet sem vonz, így jelen pillanatban még nem pótoltam be a lemaradást (már ha ez annak számít), meg úgy nem is nagyon töröm magam arra, hogy ez változzon, a Jericho-t mindenesetre nem fogom a kvázi elődjéhez hasonlítgatni, mint ahogy azok tették, akik csalódásukat fejezték ki, amiért már inkább akciójáték lett, mintsem ijesztgető szándékot is csatasorba állító, az atmoszférára jobban ráfekvő horror. Bár ahogy nemrégiben kicsit körbenéztem, érdekes mód azt vettem észre, hogy némelyek egyébként is eléggé utálják, amit nem nagyon tudok mire vélni, mert noha van mibe belekötni, összességében mégis egy pöpec kis cuccal van dolgunk.
De ha már így előtérbe kerültek a negatív vélekedések, akkor én is rendhagyóbb leszek és inkább a gyengeségeivel kezdek. Az első ilyen egyből maga a sztori, pontosabban az eleje és a vége, a kezdő felütés és a lezárás. Mert ugye arról van itt szó, hogy Isten az ember előtt bepróbálkozott egy másik teremtménnyel, aki viszont olyan elbaltázottra, gonoszra, hatalmasra vagy tudom is én, hogy milyenre sikeredett, hogy a teremtő megijedt a saját teremtésétől és bebörtönözte, hogy sose szabadulhasson el. Ööö... mi van? A Biblia Istene omnipotens, túl és kívül helyezkedik el anyagon, téren és időn, azaz egyszerre van jelen múltban, jelenben és jövőben, egyszerűbben szólva mindent tud, szóval mégis hogy a fenébe tudna meglepődni bármin is, mikor előre tudja, mi fog következni, hisz már ott is ott van, ami számunkra még nem történt meg? Értem én, hogy Barker ateista, és az ateista vallásúak Istent nem ismervén a saját tulajdonságaikkal ruházzák fel, illetve a saját tulajdonságaikat tulajdonítják Neki (ami jelen esetben a tudatlanság és a szűklátókörűség), na de legalább az alapszintű ismereteket nem ártana elsajátítani egy témáról, ha már beleártjuk magunkat. Ilyenformán a sztori alapja emberes nagy hülyeség, ami nem könnyíti meg, hogy komolyan vegyük, ezen túlmenően a befejezés is igen gyenge lett, akár a főellenséggel való rémesen gyenge és csalódást keltő harcot, akár bizonyos karaktereket érintő bánásmódot, akár a kb. ollóval elvágott, összecsapott konklúziót (vagy ugye annak hiányát) nézzük. Azóta hallottam itt-ott, hogy eredetileg teljesen másra futott volna ki nem csak a végkifejlet, de maga a sztori egészét is másképp kívánták alakítani - mindenképp sajnálatos, ha valami miatt nem tudták tartani magukat az első forgatókönyvhöz, na de én csak azzal tudok kezdeni valamit, amit kaptunk, azzal már semmit, ami (talán) lehetett volna...
Másodlagos negatívumként néhány játékmenetben fellépő idegesítő elemet tudnék felhozni (bár ahogy a mondás tartja, ideges ember nincsen, csak hülye:)), ilyen többek közt a nem gyakran remekelő mesterséges intelligencia, az engem nem túlzottan zavaró, de mégis említésre méltó linearitás és a behatárolt terepek, az ellenfelek adagolásának szinte teljesen szkriptelt jellege, valamint az irányításból fakadó egynémely kellemetlenség. Utóbbiról bővebben annyit, hogy a játék konzolport, és ugyan közel sem sikerült rosszul, pláne nem olyan gyatrán, mint az elhíresültebb esetek, vagy épp a megszokott igénytelenséggel átrángatott konverziók, de már rögtön az elején feltűnnek ilyen apróságok, hogy az egérérzékenységet nem egy csúszkán tudjuk finomhangolni, hanem van rá három fokozat és csókolom. Annyira azért nem akarok panaszkodni, mert a legalacsonyabbra állítva nekem még kb. megfelelt, még az a gondolat is felreppen bennem időről-időre, hogy egy halálpontosra beállítható kezelhetőséggel folyamatosan tudnánk osztogatni a fejlövéseket, miáltal maga a játék is túl könnyű lenne. Aztán lehet csak kiütközött rajtam a Stockholm-szindróma és elkezdtem szimpatizálni a kínzómmal/fogvatartómmal (bár ezt a jelenséget a Die Hard-ban még Helsinki-szindrómaként ismertem meg, szóval a fene se tudja, melyiket kéne használni), mindenesetre nekem olyan rettentő nagy gondom végül nem volt a célzással, mint mondtam, még épp megfelelt. Egyébként láttam az opciók közt aim assist-ot, tehát célzásra való rásegítést, de mivel degradálónak éreztem, mindezidáig egyszer sem próbáltam ki, vagyis nyilatkozni sem tudok róla, hogy mennyire számít csalásnak, ha élünk vele.
A mesterséges intelligenciára visszatérve: ez egy csapat alapú játék, ahol az összes tag közt szabadon választhatunk, hogy melyiküket irányítjuk, és mindig sarkalatos kérdés, hogy ez idő alatt társaink hogyan viselkednek. Nagyon nincs értelme kertelni, mivel az ellenség nem lacafacázik és gyakran igen komoly tűzerőnek tesznek ki minket, az osztagunk tagjai komoly veszélynek vannak kitéve és mivel nem mindig megy nekik tökéletesen a fedezékbe vonulás vagy épp a helyzet kiértékelése, így előfordulnak majd azok a sokak által kifogásolt jelenetek, hogy a brigád nagy része kihullik mellőlünk, mi pedig többet fogunk az élesztésükkel tölteni, mint a konkrét harccal. Ez mindenképp kellemetlen, de a játékba kicsit jobban belerázódva és az apróbb becsípődéseinek megismerése után már jobban tudjuk majd kezelni az ilyen nyűglődősebb szakaszokat is, főleg ha már tisztában leszünk minden emberünk minden képességével. Gondolok itt például arra, hogy az éppen általunk irányított szereplőn kívül van még egy karakter, aki képes másokat feltámasztani, amit harc közben is szorgalmasan művel (a képességeket szokták használni maguktól is, szóval annyira azért nem rossz a helyzet), így nekünk többnyire elég arra figyelni, hogy ez a fickó ne nyekkenjen meg és már kevésbé fognak kialakulni az előbb részletezett kínos helyzetek.
És itt rá is térhetünk a csapatunkra, kik ők, mi a dolguk és mit tudnak... a Jericho lényegében egy olyan osztag, amelyet természetfeletti képességekkel bíró tagok alkotnak, ennek megfelelően olyan esetekben vetik be, amikor valamilyen paranormális természetű katasztrófa vagy válságállapot alakul ki. Ez a válságállapot jelen esetben nem más, mint hogy a fentebb már részletezett, Elsőszülött néven futó teremtmény ismét kitörni készül fogságából, mely esetekben mindig valamilyen hozzájuk hasonló, mágiákkal megáldott/megvert egyének verték rabláncra újra, és ahogy kinéz, ezúttal sem lesz másként. Külön poén, hogy amikor ez a történelem során újra és újra bekövetkezett, a börtön valami mód magával rántott egy szeletet az akkori világból, így a játék során különböző múltbéli korok jellegzetességeivel szembesülünk, ahogy egyre mélyebbre hatolunk ebbe a miénktől elszeparált dimenzióba. Teológiai felkészületlenség ide vagy oda, azért látszik, hogy Barker egyébként jó író és van itt fantázia, ahogy a csapat tagjai is változatos, jól elkülöníthető személyiséggel bírnak, valamint a párbeszédek, az esetenkénti benyögések és az egymás közti élcelődések is nagyon jók, ezért mondtam, hogy a sztorinak csak az elejével és a végével volt gondom, egyébként nagyon is élveztem.
Egyébiránt a csapattagok közti váltogatás a sztoriba integrált módon történik, azaz ne ijedjünk meg, hogy nem lesz rá rögtön az elején lehetőségünk, egy kicsit haladni kell vele, míg kioldjuk, ahogy a karakterek képességeit is csak fokozatosan adagolják bizonyos helyzetekhez, akadályokhoz kötve (gondolom nem akartak egyből tizenkét képességet plusz minden karakter saját fegyverzetének megismertetését egyszerre a nyakunkba zúdítani). Bátran mondhatom, hogy ez az, ami igazán feldobja és különlegessé teszi a játékot - gyakran hangoztatom, hogy egy FPS élvezetéhez nekem kell valami extra, ami miatt közel tud hozzám kerülni, na ez a feltétel itt bőségesen teljesül. A Jericho-osztag két részből, az alfa-, és omega-csapatból áll, a hozzájuk tartozó menü valós időben, egyetlen gombnyomásra elérhetővé válik és az iránybillentyűkkel tudunk váltani a csapatok, valamint a konkrét tagok közt - pofonegyszerű és hamar megszokható az egész. A játékmenet sava-borsát természetesen a különleges képességek adják, az én két kedvencem Abigail Black és Billie Church karaktere: előbbi már alapból roppant erős fegyverének robbanólöveg-funkciójával, ami az ellenfelek többségénél még a legnehezebb fokozaton is az "egy lövés, egy halál"-kategória, ez pedig kulcsfontosságú néhány igen veszélyes döggel szemben, mint például az öngyilkos kultisták esetén, akik a közelünkbe érve belénk robbannak és azonnal megölik akár többünket is, de a lángszóróval vagy durvább gépágyúkkal felszerelt drabálisabb monstrumokat is talán vele a legcélszerűbb kiszedni. De még ennél is menőbb a "ghost bullet" nevű képessége, amivel lényegében a kilőtt golyót tudjuk első személyben irányítani, persze lassított idővel: egy-két pályaszakaszt szerintem kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy az egymás után előbukkanó ellenfelek fejét ilyen módon durrantsuk szét nagy örömünkre. Valóban királyi móka:)! Church pedig az itteni ninja-lány, mivel egykezes géppisztolya mellett amolyan szamurájkard-jellegű közelharci fegyverrel is rendelkezik, ami nem olyan halálos, mint gondolná az ember, alapesetben nem tudunk vele túl hatékonyan szeletelni. Itt jön viszont képbe két specialitásának egyike, ugyanis vérmágusként a tenyerét megvágva le tud tenni egy ún. blood ward-ot, egy áttetsző, vörös gömböt, ami kinyúló csápjaival korlátlan mennyiségben teszi egy időre magatehetetlenné a közelében lévő ellenfeleket - na ilyenkor már tényleg egyetlen jól irányzott suhintással levághatunk bárkit, ami különösen jól jön annál a szakasznál, amikor a többiektől elszakadva csak őt irányítjuk (ilyen részek egynémely másik karakterrel is előfordulnak, de nem mindegyikkel és nem is túl gyakori). Tud még tűzgömböt is idézni, ami lefogás helyett már felgyújt és persze sebez, de igazság szerint ebben a játékban szinte sosem a sebzés mértékét fogjuk hiányolni, az így is meglesz bőven, főleg hogy a többiek alapból folyamatosan lőnek, inkább a mechanikus előnyök a kívánatosak, mint a blood ward-féle kontroll is. Ez a két karakter szerintem olyan penge, hogy hiába fogadkozom, hogy egyszer már tényleg végigviszem a játékot úgy is, hogy teljesen mellőzöm őket, de annyira jó velük nyomulni, hogy mindig visszatérek hozzájuk.
Ettől függetlenül persze akadnak még hasznos emberkék, ott van például a sokféle fóbiától szenvedő Cole, aki az időlassítást hozza be a képbe, ami némely esetben kifejezetten jól jön (bár az ilyenkor eltorzuló grafikáért annyira nem voltam oda), vagy épp időleges sebzési bónuszt ad minden társának (az előbb már fejtegettem, hogy ez szerintem miért nem olyan nagy szám). Ezen felül egyedül ő rendelkezik gránátokkal, amiket mondjuk kissé esetlenül dobál, nem olyan szabad módon, mint azt máshol már megszoktuk - itt megint csak a konzolosságot vélem meghúzódni a háttérben -, valamint a folyamatos lőszerutánpótlásról is ő gondoskodik, azaz valamilyen kézzel-lábbal megmagyarázott módon beidéz némi ólmot és újra feltölt minket. Ettől nem válik túl könnyűvé a játék, mert pl. Black robbanó töltényei hiába fogynak el, csak bizonyos részeken, leginkább checkpoint-oknál tölti újra, így azt a rendelkezésre álló tíz lövedéket nem ajánlatos vaktában csak úgy ellődözni. Rawlings a már szóba hozott feltámasztani képes katolikus pap, aki emellett a stukkereit is jól forgatja, Delgado a jó öreg forgócsöves gépágyú viselője, mely végett a darálósabb stílust kedvelők kedvencévé válhat, valamint egy tűzdémont képes rászabadítani az ellenséges dögökre, Jones pedig némelyek szerint titokban, el nem ismert módon a legjobb karakter, amit én cseppet sem osztok. Mellette szól az általa birtokolt shotgun, ami mondjuk ebben a játékban szerintem nem üt akkorát (vagy csak a már dicsért robbanó lövegek kényeztettek el), illetve képes asztrális kivetülésre, amivel az ellenfelek testébe bújik, ahonnan harci helyzetben ugyanazt a két képességet tudja elsütni, mint amivel Church rendelkezik, azaz távolról is képes vér-, illetve tűzgömböt leidézni, bizonyos helyzetekben pedig telekinézist, amivel távoli, egyéb módon elérhetetlen kapcsolókat tud használni, ha a fejlesztők épp úgy gondolták, hogy ilyesmivel kéne akadályozni a továbbjutást. Papíron tényleg remekül hangzik, hogy messziről is használhatjuk az égető-, és főképp a bénító képességet, de én még mindig azt a módszert preferálom, hogy magával a ninja-lánnyal slisszolok be az ellenfél közé és vetem be ezeket még azzal együtt is, hogy mivel a saját vérünket használjuk, egy időre komolyabban lesebezzük magunkat, ha pedig bénázunk, ilyen módon legyengülve egy pillanat alatt kifektethetnek. Ám ezt a rizikót is simán vállalom, mert Jones képességét roppant kényelmetlen használni: a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egy gombot lenyomunk, hogy aktiváljuk, egy másik gombbal ugrunk bele egy ellenfélbe és egy harmadik gombbal izzítjuk be a kívánt képességet némi pásztázás után, viszont mindezt úgy, hogy az eredeti első gombot közben folyamatosan nyomva kell tartani, különben egyből visszaállunk az alaphelyzetbe. Kontrolleren ez biztos teljesen kézre áll, billentyűzeten viszont marha rossz, sokkal kezelhetőbb lett volna, ha a kivetülés gombját ismét megnyomva ugranánk vissza a testünkbe és nem kéne ráragasztani az ujjunkat, így viszont azt a néhány alkalmat leszámítva, amikor kötelezően Jones-t kell használnunk, lényegében sohasem váltottam rá, viszont a legkínosabb az egészben, hogy a vége felé az egyik főellenséghez kifejezetten az ő telekinézise szükséges, úgyhogy ott aztán lehet vergődni... legnehezebb fokozaton baromi gyötrelmes volt lenyomni, de könnyebb módban sem egy leányálom.
Efféle kisebb bakikat leszámítva viszont szerettem a karaktereket, mind a használhatóságukat, mind a jellemüket, de nem csak velük voltam megelégedve, hanem a személyiséggel bíró ellenfelek közül is akadtak emlékezetesek, mint mondjuk Hanne Lichthammer, a szadista, telepatikus képességekkel rendelkező náci parancsnoknő, akivel értelemszerűen a világháborús rész során kerülünk szembe és álljuk ki verbális tirádáit (is), ami már csak azért sem jelent gondot, mert a szinkronhangja nagyon jól hozza ezt a boszorkányos, önimádó és pszichopata figurát. Viszont a szövegeket és hangokat megemlítve még pont eszembe jutott egy fura anomália, nevezetesen hogy a feliratozás nem minden esetben egyezett az elhangzott szöveggel. Kirívó, de legalábbis erősen feltűnő példa volt erre Rawlings "Thank you, Jesus!"-felkiáltása, ami helyett csak annyit lehetett olvasni, hogy "Amen" - ezt nem tudtam mire vélni, talán az egész csapat tele volt militáns ateistával és a feliratkészítő még leírni sem volt képes Jézus nevét:)? De legalább a "Praise the Lord and pass the ammunition"-nel megbírkóztak... :D
Mint ahogy már szóba került, a játék teljesen lineáris, alig-alig van benne bármiféle elágazás, ilyen tekintetben inkább csak néhány obskurusabb, de egyébként igen szimpla rejtvény fog majd vissza minket, mintsem hogy eltévednénk, de a fegyverropogós, parázs tűharcok és a képességekkel való bűvészkedés olyan kiadós elégedettséggel töltött el, hogy engem egyáltalán nem zavart (amúgy sem vagyok oda ezért a folyamatosan erőltetett nyílt világú divatbohóckodásért). Az atmoszférát is nagyon csípem: annyit mondjuk a rovására lehet írni, hogy hiába fogunk II. világháborús, római vagy épp ősi sumér környezetben küzdeni, a színvilág jobbára egyneművé teszi ezeket, így nem számít, hogy egy lövészárok vagy egy keresztre feszített szerencsétlenekkel teli placc adja ténykedésünk helyszínét, a játéknak inkább van "Jericho"-hangulata, mintsem világháborús vagy ókori, de mivel eleve egy természetfeletti jelenség hatására jutunk el ezekre a helyekre, így én ezzel is elnézőbb tudtam lenni. A horror pedig valóban nem a félelemkeltésből fakad, inkább a visszataszító elemekből, a megkínzott, szétcsonkított, groteszk ellenfelekből, és ahogy mindent elborít a vér, legyünk szinte bárhol, szóval hiába nem fogunk megijedni semmitől, azért ez még továbbra sem gyereknek való. A grafika szerintem pofás, akkoriban szerintem bőven pengének számított, nekem ma sincs vele bajom, pár effektet az akkori irányzat nyomán talán túlzásba vittek, illetve az arcmimikára sem fordítottak túl nagy figyelmet, egyéb téren viszont egész aprólékos a kidolgozottság, gondolok itt például a fegyvereinken megcsillanó fényre, az elhulló kreatúrák testeit elragadó légyrajokra vagy épp a bizonyos helyzetekben, főképp Quick Time Event-ek során közel kerülő szörnyek ábrázatát borító véres hegekre és vágásokra.
Apropó QTE-k: én legendásan rühellem az efféle gombnyomkodós részeket, de itt teljesen vállalhatók, nagy merészségemben tán azt is mondanám, hogy e helyütt még kedveltem is őket. Az irritáció hiánya talán annak tudható be, hogy sosem kell nekiállni verdesni valamelyik billentyűt (vagy az egérgombot, nem is tudom, melyiket utálom jobban), egyszerűen csak az iránygombokat kell megnyomni erre vagy arra, nincs benne semmi extra, nem kell egyszerre kettőt lenyomni, nem kell hirtelen elgondolkodni, hogy egyáltalán merre van ez a billentyű, egyszerű, tiszta, világos az egész. Olykor pedig egyenesen menő is, mint amikor egy böhöm nagy lénnyel kell huzamosabb ideig elbajlódnunk, a végső csapást viszont Church személyével kell bevinnünk, aki szépen rászambázik a batár nagy ocsmányságra, megkaszabolja itt-ott és végül lepottyanva elkerüli a "törmeléket", na meg hogy az elterülő test agyonnyomja - nekem ezt totál bejött, ráadásul ha elrontunk egy-egy ilyesféle szekvenciát, simán csak visszadob az elejére és újrakezdhetjük, nem löknek vissza a pálya kezdetére, sem pedig a boss-harc elé vagy épp a legutóbbi mentési pontra. Összességében valahogy így kellene QTE-ket alkalmazni, ha valamiért muszájnak érzik a fejlesztők.
Egyszer-kétszer említésre került a legnehezebb fokozat, ami annak tükrében furcsa lehet, hogy én az esetek többségében normál fokozaton kezdek el egy-egy játékot és csak az általam jobban kedvelt címeknél lövöm ezt feljebb, ha újra nekifutok, itt viszont további ösztönzést jelentettek a teljesítményünkkel kioldható extrák, gyakorlatilag egy trófea-rendszerről van szó, ahol leginkább a szereplők és a lények dossziéit nyithatjuk meg különféle adatokkal, bővebb háttérinformációval, előtörténettel... az ilyesmit persze az internetről is össze lehet vadászni, pláne manapság, én valahogy mégis késztetést éreztem arra, hogy mindet előhozzam, ezek szerint tényleg szeretem ezt a játékot:). A régi mentésem persze már nem volt meg, úgyhogy most gondoltam egyet, nekiveselkedtem és újra meglett mind a negyvenhárom... egyébként megnéztem online letölthető mentési file-okat, amiket fel szoktak tenni afféle cheat gyanánt, de amennyire láttam, nincs fent olyan, ami a teljes garnitúrát tartalmazná, úgyhogy a jelek szerint a saját mentésem többet ér, mint amit egyébként ilyen oldalakról lustaságból le lehetne kapni, na ilyen helyzetben se találtam még magam...:) A feltételként szabott feladatok egy része effélékből áll, hogy bizonyos képességet X alkalommal kell használni, vagy mondjuk ennyi és ennyi ellenfelet öljünk meg ilyen vagy olyan módon, a kitűzött mennyiség pedig többnyire nem teljesíthető egyetlen végigjátszás alatt, úgyhogy mindenképp többször neki kell futni, még ha élből hard-on is kezdünk. A legnehezebb fokozatot pedig nem csak olyan formában dobták be, hogy egy adott pályát így kell lenyomni, de olykor az sem megengedett, hogy akár egyszer is megfeküdjünk, szóval egy-két ilyen dosszié/achievement megszerzése igen combos kihívás (és feltehetőleg némi hajtépdesés) elé állít minket. Persze nem lehetetlen a dolog, mint ahogy mondtam, nekem is sikerült, pedig én aztán nem egy olyan játékos vagyok, aki feltölthetné a gameplay-videóit, hogy büszkélkedjen, mekkora profi:)
Egy szó mint száz, nagy kedvencem ez a játék, vannak nyűgjei, vannak hibái, egy percig sem tagadnám (eleve ki is fejtettem őket), de a legtöbb durva kritikát nem érzem indokoltnak, pláne a súlyosabb lehúzásokat, hisz a speckó képességeket alkalmazó harc szerintem baromi élvezetes, a hangulat ott van a szeren és kellőképp egyéni, a karakterek és a szövegeik tök jók, vagyis Barker tehetsége, különc és bizarr világlátása az elfuseráltabb sztorielemek ellenére is kiviláglik. Nálam simán ötös alá, és nem is kell élnem hozzá holmi kényszeredett mosdatással vagy mentegetőzéssel (amúgy sem stílusom). Már legalább tízszer végigjátszottam, most se volt gond lenyomni vagy kétszer, olyannyira leköt a játékmenet - kb. akármikor leültethetnének elé és ugyanolyan könnyedén bele tudnék feledkezni.
