Csípőből azt a kifejezést használnám a 2003-ban megjelent Beyond Good and Evil-re, hogy elfeledett gyöngyszem, még ha a szó szoros értelmében ez nem is fedi a valóságot. Nem fedi, hisz nincs teljes mértékben elfeledve, az utókor felfedezte magának és gyakran hivatkoznak rá a legjobb játékok egyikeként. Hogy erre a fajta anyagilag már nem egészen kifizetődő, kései eszmélésre mennyire mernek a kiadók alapozni, azt elég jól mutatja, hogy a folytatással kapcsolatban egész 2017-ig kellett várni egy komolyabb megmozdulásra, amikor hivatalosan is kihoztak egy előzetest, majd néhány fejlesztői naplóban a játékból is mutattak ezt-azt, mindennek ellenére elég bizonytalan lábakon áll a projekt. Hiába lehetett látni, hogy nincs afféle totál kezdetleges állapotban, mégis kétséges, hogy megjelenik - a legutóbbi hír például az volt, hogy a felette bábáskodó rendező/dizájner is dobbantott, pontosabban visszavonult. A jövő zenéje tehát, hogy a jogokat birtokló mamutcég látja-e értelmét a fejlesztés folytatásának, vagy úgy dönt, hogy nem éri meg több pénzt belefeccölni és inkább lelövik az egészet. Mindezt egyfelől sajnálom, mert én is nagy becsben tartom a játékot, ráadásul már a megjelenéskor felfigyeltem rá és nem csak évekkel később jutottam hozzá fillérekért, másfelől viszont kevésbé (és erre később még visszatérek).

A sztori nem sok bevezetéssel traktál minket, egy rövidke híradó-részletből megtudjuk, hogy egy Hillys nevű bolygón járunk, amit a DomZ néven emlegetett lények ostromolnak, majd be is mutatják a főszereplő Jade-et, aki egy percen belül már az otthonát jelentő szigeten csap össze az idegen betolakodókkal. Ennek köszönhetően egyből láthatjuk, hogy harc terén mi vár ránk, ami bizonyos szempontból előrevetíti a teljes játék jellegét, mivel egyszerű, nincs túlbonyolítva, nem túl nehéz, büntetni sem büntet nagyon és zavaró tényezőből sincs igazán sok. Azt azért nem állítom, hogy egy kisiskolás is végig tudná játszani, mert a nagy kép bőven összetettebb, mint mondjuk valami őskori Nintendo-játék esetében, de a szemnek kellemes, jó értelemben vett rajzfilmszerű küllem azt sejtetné, hogy akár ők is lehetnének a célközönség (arról nem is beszélve, hogy a bevezetőben említett vezető fejlesztő egyúttal a Rayman nevű platformer atyja).

Ez tehát az első, ami megfogja a játékost: a könnyed, szinte már családias hangulat. A grafika olyan, hogy mit nekünk bármiféle HD-verzió, egyszerűen jó ránézni, érzésem szerint nemigen fogott rajta az idő, így az sem kizárt, hogy a jövő bármely pontján ugyanezt az érzést fogja az emberekből kiváltani. Mindezt erősíti, hogy az általunk irányított, tehát folyton a szemünk előtt lévő Jade is igen szimpatikus, szépen és ízlésesen megalkotott karakter, akivel örömmel fogjuk felfedezni a játék minden zegét-zugát. Lesz is mit felfedezni, mert a BGE sokban emlékeztet egy Zelda-epizódra: az alapok egyszerűek, de egész sokféle játékelemmel találkozunk, a lényegét tekintve lineáris történetet pedig egy olyan környezetben mesélik el, amely kellően tágas ahhoz, hogy ne érezzük magunkat egy csőben vagy egy műanyag labirintus szűk folyosóin szaladgáló állatkának, ráadásul bizonyos részei csak később válnak elérhetővé. A sztori szerint fotóriporterek vagyunk, mely foglalkozás az egyik fontos bevételi forrást is jelenti majd, mivel minden egyes állatot vagy humanoid fajt lefényképezhetünk, amiért pénzmaggal jutalmaznak, illetve tíz fotó után egy-egy gyöngy üti a markunkat, ami a másik fontos valuta, hiszen lesz, amit csak ezekkel tudunk majd megvenni.

A konkrétan megadott küldetések közt egy légpárnás kis hajócskával fogunk közlekedni, de a köztes időben találhatunk magunknak egyéb elfoglaltságokat is, például kvázi autóversenyeken vehetünk részt, emellett itt a piros, hol a pirossal is el lehet lenni, a kedvencem viszont az asztali koronglökdösős játék volt, melynek helyszínén még külön mentést is létrehoztam, hogy egyből lezavarhassak pár kört, ha kedvem szottyanna rá. A történet során nem csak harcolni fogunk (ami egyébként nagyjából kimerül a pálcánkkal való csapkodásban, valamint egy később kioldott holo-lövedék eregetésében), hanem lopakodni is: más elemekhez hasonlóan ettől sem kell mély kidolgozottságot várni, a strázsák könnyen átlátható minta szerint mászkálnak vagy épp forgolódnak a tengelyük körül. Többnyire akkor sincs nagy gond, ha észrevesznek, mivel ilyenkor némi ügyességgel akár ki is tudjuk ütni őket, de egyébként sem sokáig üldöznek, ha pedig nem férnek hozzánk, beküldenek utánunk egy robotot, ami lézersugarakkal pásztázza végig az utolsó pontot, ahol még láttak minket, aztán azzal el is van intézve. Később lesz pár olyan szakasz, ahol a lebukás már az életünkbe kerül, de extrém frusztrációra itt sem kell számítani, mert a kijelölt helyeken kívüli automata mentés elég gyakori és nem is sokkal korábbra dob vissza.

Kifejezett tapasztalati pont nem jár semmiért, ennek ellenére elég jól érzékelhető a fejlődés, többek közt a megszerzett eszközök által, amelyek addig elérhetetlen helyekre biztosítanak belépést, vagy ott van a szívecskés életerő-rendszer, ami szintén a már említett Zelda-párhuzamot erősíti: ugyanúgy jutunk hozzájuk, mint a japán klasszikusokban, azaz a főbb feladatok teljesítése után, illetve elrejtett darabokat is felfedezhetünk. Olykor társakat is kapunk magunk mellé, akik egy-egy feladvány megoldásában lesznek elengedhetetlenek, de nagyobb részt magunkra leszünk utalva, és bár valószínűleg nem fogunk órákig elidőzni egyikkel sem, de volt azért néhány alkalom, ahol picit azért meg kellett állnom és el kellett gondolkodjak, majd amikor rájöttem a megoldásra, elégedetten csettintettem, hogy milyen szellemes akadályokat ötlöttek ki.

A játék nagyszerűsége egyrészt a remek hangulatában rejlik, nagyobb részt pedig az alkotóelemek szinte tökéletes kohéziójában: egyszerűen minden a helyén van, a szerkezeti felépítés kiváló, a fejlődésünk, előrehaladásunk természetesnek hat, végül pedig nem várt helyszínekkel és eredményekkel is jutalmaz minket, hogy nagy elégedettséggel nézhessünk vissza, hogy milyen kicsiben kezdtünk, mégis milyen messzire jutottunk. Két oka van, amiért mégsem adok rá csillagos ötöst: az egyik, hogy a légpárnásunk többnyire ugyan jól kezelhető, de egy-két speciális résznél az irányítás nekem borzasztóan megkeserítette az egészet, illetve egy bizonyos helyszínen a kamera totálisan megkergült és őrült sebességgel kezdett forogni, így egy elég szimplának tűnő akadályt már-már a játékbeli életem árán tudtam csak teljesíteni (ez persze attól is függhet, hogy mennyire fejlesztettük fel a járművünk "életerejét"), a másik pedig a történet. A történet, amitől egyébként nem vár sokat az ember, ehhez képest meglepően jó, leszámítva azt, hogy a vége felé bedobnak egy olyan revelációt, amit lényegében értünk ugyan, mégis igen összecsapottan tálalták, csak csóváltam a fejem, hogy "oké, de ezt most miként és miért?" Végül online próbáltam utánanézni, hogy utóvégre most mit is akartak ezzel a sztorival, és már simán a wikipédiás leírásban megtaláltam a hiányzó részleteket, szóval tök jó, de ezek az infók a konkrét játékban miért nincsenek benne? Átvezetőt nem nyomtam el (bár talán nem is lehet), a cselekmény egyáltalán nem bonyolult, a párbeszédek egyszerűek, gyűjtögethető olvasnivaló nincs a játékban, ami a hátteret részletezné, szóval nem világos, miért nem tudták valahogy kevésbé zavarosan átadni a mondanivalójukat. Ezek mellett még a folytatást előrevetítő jelenet sem tetszett igazán, mert kicsit olyan volt, mintha az utolsó pillanatban horrornak képzelte volna magát a játék, vagy valami gügye szörnyes filmnek. Azért túl sokat nem nyomnak latba ezek a negatívumok, csak a csillag marad el, viszont a kiváló értékelés, tehát az ötös így is jár, az egyik kedvenc játékomról beszélünk, amely megérdemli a másodvirágzást és a jó hírnevet. A bevezetőben ugye szóba került a kétséges jövővel bíró folytatás, melynek elkaszálása azért nem érintene olyan rettentő rosszul, mert az a bizonyos előzetes egy ponton elég sűrű káromkodást tartalmaz, ami szerintem teljesen idegen az előd szellemétől, magyarán nem tudom, hogy mégis miféle második részt kapnánk így végül, emellett a játékmenetet bemutató részek bár nem voltak rosszak, de kissé koncepciótlannak tűntek, illetve egy teljesen más jellegű megközelítésre engedtek következtetni. Az ilyesmi persze elsülhet jól is, de ha egy totál másféle játékot akarnak kiadni, vagy rosszabb esetben megint csak egy újabb nyílt világú, felszínes teendőkkel telepakolt divattermékkel próbálnának kaszálni egyet, ahhoz minek a BGE-név...?