A Seven Kingdoms számomra kiemelt fontosságú zenekar, amit ékesen jelez, hogy a legelső zenével kapcsolatos bejegyzésem is róluk szólt, egész pontosan a negyedik lemezükről. Ahelyütt már kellően körüljártam a velük kapcsolatos történetem s hogy miért kedvelem úgy a dolgaikat, most pedig eljött az ideje, hogy a sorban előtte következő, vagyis a 2012-es The Fire is Mine című albumról is beszámoljak. Valójában minden kiadványukkal kapcsolatban lenne miről írni, mindegyik bír valami olyan jellemzővel, ami gondolatfolyamokat indít el bennem és mondanivalót szül - kissé el is játszottam a lehetőséggel, hogy talán mégis inkább a legfrissebb munkájukat kellene elővenni és az azzal kapcsolatos meglátásaimat (illetve fenntartásaimat) volna jó szavakba önteni, ámde végül jobbnak láttam tartani magam az eredeti tervhez. Egyrészt az új cuccosnak még ideje sem volt igazán beérni, másfelől valamiért úgy esett, hogy az utóbbi néhány irományom valahogy lehúzósabb lett és ildomosabbnak, a magam és az olvasó számára is hasznosabbnak érződött, hogy ezúttal olyan anyaggal foglalkozzak, amiért őszintén tudok lelkesedni.
A zenei stílus női énekes power metal, méghozzá olyan színvonalon, amivel nálam azonnal kitűntek az akkori, lényegében túlterheltnek nevezhető mezőnyből - na nem is feltétlenül a power metal irányából mondom ezt, inkább arra céloztam, hogy egy időben tényleg Dunát lehetett volna rekeszteni azokkal az alakulatokkal, melyek berkein belül úgy gondolták, hogy egy (jobb esetben) szemrevaló fehérnépet előtérbe tolva könnyebben tudnak majd érvényesülni. Ha a dalfüzért az elejétől kezdjük el hallgatni, elsőre nem feltétlenül fog feltűnni az imént említett kimagasló színvonal - félreértés ne essék, az After the Fall igazán jó kis szám, viszonylag egyenes vonalú és könnyen befogadható, nyilván nem véletlen, hogy klip is ehhez készült (bár maga a videó kissé megmosolyogtató lehet a ventillátorral megküldött hajakkal, na meg a szokásos pózolással), de itt még nem igazán mutatják ki az oroszlánkörmeiket, hisz a további nyolc nóta közül szinte mindegyik jobb nála.
Aztán lehet csak én vagyok ellensége a kommersznek, ám ha pusztán a fülbe való simulékonyságot nézem, még akkor is előbb "filmesítettem" volna meg akár a másodikként érkező Forever Brave-et is - a zene ennél is tempós, nem engedték el a gyeplőt, viszont ezzel együtt melodikusabb, továbbá a vokál is itt mutatja meg először lélekemelő, helyenként az angyalinál is angyalibb természetét. Nem viccelek, a lemez tele van pakolva olyan énekdallamokkal, hogy alig hittem a fülemnek, az énekesnő hangja pedig abszolút gyönyörű! Ez a gyönyörűség talán a Symphony of Stars-ban csendül fel a legtisztábban, ahol még a gitárszólam is olyan szépen játszik az énekhang alá, hogy a hatás egyenesen fenséges, de ugyanígy egyik ámulatból a másikba esek a Flame of Olympus vagy akár a címadó hallatán is.
Egymást érik tehát a perfektebbnél perfektebb dalok, mely sormintát némiképp megtöri a Kardia című líra - nálam eleinte kevésbé működött ezzel az enyhén sablonos akusztikus témázgatással, a "kövesd a szíved" ásításig ismert üzenetéről nem is beszélve. Pontosan miért is kéne minden esetben a szívünket követnünk? Hiszen a szívünk tele van esztelenséggel, elvakult vágyakkal, meggondolatlansággal, ha őszintén belegondolunk, biztosan rájövünk, hogy mindannyian jutottunk már bajba emiatt... én maradok inkább a józan ész és a megfontoltság pártján. S hogy a mondanivalón túllépjek: idővel azért beérett ez is, plusz a végére, a teljes zenekar belépésével az összhatás is sokkal ütősebb, hatásosabb lesz. A dalt ezen felül igazán remek férfi ének egészíti ki, bár ezt a szokásukat ettől az albumtól egyébként teljesen elhagyták, noha a korábbiakra bőven jellemző volt (a bemutatkozó anyagukon eleve csak férfi énekes szerepelt).
Érdekesség, hogy minden korábbi jóságot megfejelve a lemezre illő koronát az utolsó két tétellel teszik fel igazán (a közéjük ékelt átvezetőt kéretik nem ide érteni:)). Az In the Twisted Twilight-ról már a fentebb linkelt bejegyzésben, valamint a Top 100-as listám kapcsán is áradoztam nem keveset, így róla most csak annyit, hogy minden tekintetben észbontóan jó, a The King in the North pedig majd' nyolc percével az eposzi darabnak mondható, de nemigen vacakolnak nagyzenekari felvezetéssel, szinte egyből jönnek a teljes dalgyűjteményre nézve is legmarconább, legzordabb riffek. Ennyi időbe persze sok minden belefér, a hangulati építkezés remek, zeneszerzői részről ez lehet a csúcspont, az éneknél pedig tán itt érzékelhető legjobban valamiféle kellemes bizsergetést okozó, orrhangra emlékeztető textúra, ami vokál terén egyébként is jellemzi az együttest.
Különösebben nehéz dolgom nincs így a végén, a szerzemények szinte mindegyike a legmagasabb pontszámot éri el nálam, de a többi is csak kevéssel marad el tőlük, ilyenformán nem maradt más dolgom, mint szépen bevarrni neki a csillagost ötöst. Hm, ilyen jó értékelést régóta nem adtam, ez most igazán jól esett, hiányzott:)
