Talán mindenkinek volt olyan hosszabb-rövidebb időszak az életében, melynek során olykor csak úgy felment a youtube-ra, rákeresett valamely kedvenc lemezére, de nem is feltétlenül azért, hogy meghallgassa, hanem hogy elolvassa, hogy mások mit szólnak hozzá, hogy vajon másokban is hasonló érzéseket keltett-e, ilyen módon osztozva másokkal a megélt zenei örömökben, pláne ha valamilyen kevésbé populáris műfajról volt szó és élőszóban nem volt kinek lelkendezni. Ezen alkalmakkor persze az ember tekintete óhatatlanul a jobb oldalra vetődött, ahol is a weblap szép sorban ajánlásba tette a hasonló stílusú dalokat, albumokat, egy idő után pedig már céltudatosan kerestük, hogy miféle csemegék lehetnek, amelyek eddig kimaradtak az életünkből, nem ritkán túl sokáig is elmerülve a fellelt kincsekben, döbbenten eszmélve rá, hogy a fenébe, hiszen ez még nem a péntek este, holnap reggel meló van és már rég az igazak álmát kéne aludnunk! Hasonló módon fedeztem fel a Seven Kingdoms nevű zenekart, az In The Twisted Twilight c. daluk ott kínálgatta magát szendén, és bizony milyen jól tette - hát még én, hogy ráklikkeltem! Ismeretlen együttesektől egyáltalán nem várt minőség fogadott, már maga a hangzás is teljesen profi volt, de még inkább elbűvölt, ahogy a szólógitár a remek bevezetőt követően átváltott egy még remekebb dallamba, ez igen, csak tátottam a szám, hogy micsoda jóságra találtam. Arra már nem számítottam, hogy az ének ezt még inkább megkoronázza: női énekesekkel operáló metal-bandák már akkor csőstül özönlöttek az undergroundban, a nem is annyira undergroundról nem is beszélve (lásd pl. az obligát Nightwish esetét), úgyhogy az embernek bőven volt miből válogatnia, ha ilyesmire vágyott, bár tény, hogy a legtöbbször a tulajdonképpeni divatnak megfelelően gótikusabb zenére áriáztak a hölgyemények. Ezzel persze nincs különösebb gond, ha jól csinálják, viszont ebben a dalban nem a szokásos operázgatást hallottam, inkább egy természetesebb, de sokszor valahogy még tisztább, még inkább éteri és jóval gyönyörűségesebb hangot. Persze ízlések és pofonok, de én mára eljutottam odáig, hogy az általam legnagyobb becsben tartott női énekhang boldog tulajdonosa az itt daloló Sabrina Valentine. Tessék, előre lelőttem a poént, hát ez van, a végén talán hatásosabb lett volna, mindenesetre az első zenével kapcsolatos bejegyzésemet nekik szeretném szentelni, mert kriminálisan ismeretlenek, de a kritikákat nézve szerintem még igencsak alulértékeltek is.

És itt jön az őrült fordulat: a lemezismertető témája nem az az album lesz, amelyen az említett dal szerepel, hanem az utána következő Decennium:)! Ennek az oka pedig... na azt majd a legvégén elárulom. A zenekar ugyan floridai, de mégis inkább amolyan euro-metalban utazik, inkább gyors, mintsem középtempós dalok, a szólókkal sem spórolnak, szóval nem az a fajta kicsit szikárabb, szögelősebb zene, mint ami jellemzőbb a tengerentúli bandákra. Ez a lemezük a korábbiaknál egy hangyányit talán barátságosabb hangzású, nem annyira durva. Kommerszebbnek azért nem nevezném, de ezekben a dalokban egy fokkal könnyebb lehet megkapaszkodni. Ehhez persze az átlag zenehallgató fejével próbáltam gondolkodni, mert nekem a korábbiak sem jelentettek ilyen gondot. Ha valaki a bevezetőben említett szám után hallgatja meg a Stargazer című itteni nyitódalt, egyből érzékelni fogja ezt a kis különbséget, nem annyira morzsolós, nem annyira sűrű a zene, persze azért még bőven metal, és bár a verzék után egy picit szelídebbé válik a hangkép, a refrénbe átvezető csodás énekszólamok alá már pakolják is az említett európai stílusú riffeket. Kezdésnek nyilván egy jó fogós dalt szántak, szerintem sikerrel, talán ez a legbefogadhatóbb tétel a lemezen, és az egyik legjobb is. Az ezt követő Undying egy árnyalatnyival marconábban kezdődik, de azért nem durvulunk nagyon, az ének pedig itt is gyönyörű, ahogy épül és fokozódik egész a csúcspontig. A dalszövegekről nem mernék nyilatkozni, mert annyira nem ástam bele magam (bevallom, hogy ritkán érdekelnek), azt tudom, hogy az előző korongokon sok szám kapcsolódott a Trónok harcához - talán még a zenekar nevét is onnan vették? GoT-fanok ne nehezteljenek rám, ha ez valami magától értetődő dolog lenne, mivel nem láttam a sorozatot, mindenesetre a borító alapján én valami sci-fisebb koncepciót tudnék elképzelni. Erre mondjuk egyből rácáfol az In The Walls, ami Howard Phillips Lovecraft Patkányok a falban c. novelláját dolgozza fel - igen, ezt még én is kihallottam a dalszövegből:). A novella komor hangulata és a végére elég rendesen elszabaduló őrület ellenére maga a dal totál vidám, Sabrina olyan lelkesen dalolja, hogy higgyünk neki, hisz nem ő tehet róla, hanem a patkányok a falban, mintha csak egyébként arról énekelne, hogy a szavannákon, napsütötte ég alatt szökell egy gazellacsorda társaságában:)! 

A valamiféle kocsmadalt idéző című The Tale of Deathface Ginny számomra kissé jellegtelenebbül indul, persze a beérkező ének egyből helyreállítja a világ rendjét, ahogy egyre csak szépségesebb és szépségesebb dallamok bűvölnek el. A Castles in the Snow zeneileg már fogósabb, itt viszont az ének simul hozzá jobban és inkább csak simán jó, nem hozza annyira a hidegrázást. Nagy gond azért nincs, léptetni sem szoktam:). A Kingslayerhez videóklip is készült, amelyben megcsodálhatjuk, hogy az együttes tagjai amúgy nem túlzottan fotogének, hmm, talán itt rejlik az ismeretlenségük titka? Ejj, hogy az emberek csak a külsőt tudják nézni. Itt egyébként nem az énekesnőre gondolok, nekem speciel férfiszemmel sincs semmi kifogásom ellene, bár tény, hogy nem az a kifejezett törékeny kis csajszi, mint amilyen leányzókat általában látunk dalolászni a húrnyűvők között. Mondjuk pont ebben a klipben a szerelése is elég fura, az a hamburger-fülbevaló, ami fityeg ott neki, hát mit is mondjak... egyéni:)! Ja, hogy ne a külsőségeken csámcsogjak, hanem inkább azt mondjam, hogy milyen a dal? Király, jó tempós, egyébként pedig Valentine kisasszony hangjából itt jobban kihallatszik az az esetenkénti nazális jelleg, ami szerintem még különlegesebbé is teszi. A The Faceless Hero pedig a Kingslayert is veri, csodás énekdallamok elejétől a végéig, fület gyönyörködtető, és persze a zene is megfelelően szolgáltatja hozzá a kellő galoppot:). 

Videóklip a Neverending-hez is készült, amit igazából meg tudok érteni: kellemes, fogós kis dalocska jó dallamokkal, a gitárt sem tépik annyira agresszíven, bár az ének általában véve nem szárnyal annyira, mint másutt. Egy szó mint száz, azért a The Faceless Hero vagy mondjuk a Stargazer ennél jobb szám, de gondolom nem akarták elijeszteni holmi gyorsabb tempóval a potenciális koncertlátogatókat, hogy a hülye... hoppá, bocsánat, mármint hogy az okostelefonjaikon keresztül nézzék ott őket. Mindenesetre a Neverending-et ismét egy lendületesebb darab követi a Hollow képében, igazából a vége felé a szokásosnál is jobban elengedik magukat, van egy elég csépelős dobkiállás, aztán a szólókba ékelve némi dögös kvinttologatást is kapunk, hogy végül angyali kórus oldja fel a vadulást, még kellemesebbé és változatosabbá téve az összképet. Az Awakened From Nothing hasonlóan gyorsabbra vett stílusban teszi fel a pontot az i-re, az énekdallamok megint csak magukkal ragadóak, de természetesen a zenekar is kitesz magáért, riffelgetnek és szólózgatnak böcsületesen (ejj, a dobosokról szinte sosem beszélek, hiába, ilyenek ezek a gitárfanok:)). 

És itt jön az indok, hogy voltaképp miért is erről az albumról írtam: benne van az is, hogy mostanában ez forgott többet és jobban a fejemben volt, de valójában a bónuszok miatt. Illetve itt most egy kicsit csalok, mert ha jól értem, akkor ezt a két dalt nem kifejezetten a Decennium-hoz vették fel, hanem volt egy felvezető EP, egy kislemez, amint ott figyelt az In The Walls és az Undying, valamint ez a két újravett szám az első albumukról. Ezt a két dalt inkább hozzácsapom ehhez az ismertetőhöz, mert egyrészt néhány helyen már láttam úgy is, hogy egybe vették őket, másrészt feleslegesnek tartom, hogy külön bejegyzést szenteljek egy olyan kiadványnak, amelyen az ott szereplő anyag 50%-áról már volt szó korábban. Viszont ezt a két dalt semmiképp sem hagyhattam ki - az újrafelvétel egyébként indokoltnak mondható, hiszen az első lemezen még egy férfi énekes küzdött a többiekkel, egyébként szintén nem megvetendő módon, de amit Sabrina hangja művel ezekkel a számokkal, hát az maga az álom. A The Bloody Meadow önmagában is remek darab, szépen váltogatják egymást a visszafogottabb és a tökösebb, zúzósabb zenei elemek, ami viszont a refrénben történik, az egyszerűen csodálatos, káprázatos, mesés! A felvezetés sem piskóta, de még azzal együtt sem voltam felkészülve arra a hirtelen felfakadó, mennyei tisztaságú énekre, ami ott várt. Óriási kedvenc! Az eredeti dal egyébként valamivel hosszabb volt, itt pár részt kivettek, nekem leginkább az egyik szóló tűnt fel (illetve el:)) az elején. De férfi énekkel is működik, az első lemezen hallható változatot sem kell szégyellniük. Végezetül a Stormborn-t hallhatjuk, ez már jóval keményebb szám, ráadásul az eredetiben hallható hörgést sem spórolták ki, az itt harákoló úriembert később az énekesnő váltja le, a refrént pedig többé-kevésbé közösen adják elő, és itt is csodálatos élményben lehet részünk. 

Ami pedig az értékelést illeti... nos, a normál kiadáson ott van az a néhány dal, ami valahogy jobban elmegy mellettem, viszont a két újra felvett darab nagyon megdobja az összképet, így azt mondom, hogy ez nálam egy jóféle ötös alá. Engedékenyebb hangulatomban ha csillagozva nem is, de tán az ötöst is rádobnám, viszont jobb szeretnék annyira objektív lenni, amennyire csak lehet. Ha Isten is úgy akarja és élünk, valószínűleg ejtek még szót a korábbi albumokról is, a The Fire is Mine például mindenféle bónuszdalos rásegítés nélkül is maximális teljesítmény.