Amikor a The Elder Scrolls-játékokról ismert Bethesda Softworks megvásárolta a Fallout-sorozat jogait, majd jött a harmadik rész bejelentése, az örömködés mellett hallani lehetett kevésbé bizakodó hangokat is. Az izometrikus nézetű, jobbára a klasszikus CRPG-stílust képviselő első két rész rajongói a látottak alapján szinte elvárhatóan rótták fel, hogy a produktum inkább kelti egy Fallout-köntösbe bújtatott TES-cím érzetét, mintsem megőrizné az eredeti érzésvilágot. Én ebben a kérdésben nem tudtam állást foglalni, mivel ezek a régebbi RPG-k nálam kimaradtak, vagyis a Fallout 1-2 is (máig napirenden van, hogy egyszer bepótoljam őket), viszont én sem fogadtam különösebb lelkesedéssel vagy akár érdeklődéssel a híreket, mivel a Bethesda akkortájt legutóbbi bombasikere, az Oblivion enyhén szólva nem nyűgözött le, márpedig a hasonló kezelőfelület miatt első ránézésre tényleg volt némi alapja a zúgolódó ős-fanok megjegyzéseinek. Egy szó mint száz, nem terveztem vele játszani az Oblivion-hoz fűződő rossz tapasztalatok miatt: nekem nem elég a nyílt világ, ha nincs megtöltve érdekes küldetésekkel, ha nem köt le a fősztori, ha béna a harc, ha unalmasak a karakterek, és még sorolhatnám az ilyetén nyűgjeimet. Azonban egy haveromnál történő időzéseim során előkerült olykor-olykor a Fallout 3 is, a látottak alapján pedig kellemes meglepődéssel figyeltem meg, hogy nem is tűnik olyan rossznak, mint a kvázi elődje, ezen felül pedig nem egy olyan igénytelenséget is kiküszöbölni látszott, ami engem különösképpen irritált. Végül adtam hát neki egy esélyt, amit nem is késlekedett meghálálni.

Köztudottan poszt-apokaliptikus környezetben járunk, tehát egy atomháború után, annyi csak a csavar, hogy ez egy alternatív történelemben esett meg a XXI. század második felében, ahol a világ technológiai értelemben ugyan fejlődött a maihoz képest, de stílusilag megmaradni látszott az 50-es vagy 60-as években, a romok közt fellelt cuccok alapján legalábbis ezt a következtetést lehet levonni. Továbbá innen jön a jellegzetes Fallout-érzés is azzal a furcsa infantilizmussal, ami a helyenkénti hangnemből jön, valamint a Vault Boy-hoz hasonló bohókás figurákból, melyekkel a fejlődésrendszer elemeit is illusztrálják. A sztori a háború után kétszáz évvel játszódik, a karakterünk pedig egy földalatti óvóhelyen ("Vault") él, a felszínt saját szemével sosem látta, ám otthonát mégis elhagyni kényszerül különféle bonyodalmak miatt, melyek az apjával kapcsolatosak (Liam Neeson szinkronhangja már-már túl menő is a kissé pipogya fickóhoz). A karakteralkotás jópofa módon a születésünkkor indul, de röviden elkíséri a fiatal felnőtté való érésünket (még kisbabaként is totyoghatunk egy pici ideig). Karakterünket a megint csak jópofa módon a S.P.E.C.I.A.L.-mozaikszóként összeálló tulajdonságpontok jellemzik, szintlépéskor pedig egész sok jártasságot fejleszthetünk a kereskedelemtől kezdve a különféle fegyverek kezelésén át a lopakodásig vagy épp a beszédkészségig. Én szinte mindig a tudományok ismeretét és a zárfeltörést igyekszem elsőként maximumra fejleszteni, mivel kevés bosszantóbb dolog van számomra, mint amikor képtelen vagyok megnyitni egy számítógépet vagy feltörni egy széfet, márpedig ez a kettő kell ahhoz, hogy ilyen téren semmi gondunk ne legyen. Kapunk még perk-pontokat is, amelyek passzív bónuszokat adnak, ezekből rengeteg van és igen változatosak, nagyon jól testre szabhatjuk velük "magunkat". Akadnak persze kevésbé hasznosak is, például a kapott tapasztalati pontok mennyiségét szerintem teljesen felesleges növelni, hiszen bőven lesz annyi küldetés, hogy enélkül is simán elérjük a szintplafont - ettől függetlenül örülök, hogy ilyenek is vannak, hisz van miből válogatni és bizonyos esetekben tényleg szükséges lehet egy kicsit tervezgetni, hogy mikor mire is tegyünk, pláne, hogy a többségük előfeltételekkel is rendelkezik.

A fejlesztgetés tehát kifejezetten kedvemre való volt, de milyen a sztori és a környezet? A főtörténet igazából nem egy nagy szám, még különféle buta logikátlanságokat is tartalmazott, amit csak későbbi javításokkal orvosoltak, de amíg tart, végül is leköti az embert... sokkal inkább tetszettek viszont a mellékküldetések, melyekből egész sok van és egész sokféle, néha pedig egész érdekes problémákat/döntéshelyzeteket vetnek fel. A legismertebb talán az, amelyik Megaton-hoz kötődik: a város a közepén fekvő, fel nem robbant atombombáról kapta a nevét, mely töltetet mi jó fej lévén hatástalaníthatunk, de egy önmagától elszállt, kőgazdag öregember kérésére aktiválhatjuk is, és lényegében páholyból nézhetjük végig a detonációt, melyben elpusztul a település teljes lakossága. Itt is jelen van tehát a morális mérce, én az utóbbi években hanyagoltam a görény megközelítést, csak mostanában kezdtem el újra szemétládaként is végigvinni pár RPG-t (leginkább csak a változatosság kedvéért), viszont volt itt néhány olyan dolog, amihez még játszásiból sem volt gyomrom, pl. gyerekeket elcsalni az otthonukból és eladni őket rabszolgának... brrr, na erre nem vitt rá a lélek, szerepjáték ide vagy oda. Ezzel nem elítélni kívánom a fejlesztőket, sőt, valójában értékelem, hogy volt tökük ilyen mélységeiben is bemutatni ezt a brutális, embertelen világot, még ha személy szerint én nem is tudtam rávenni magam, hogy minden szinten megtapasztaljam/átéljem, milyen lehet igazán alávalónak lenni egy efféle környezetben. Azért bőven lesz olyan helyzet is, ahol gáncsnélküli lovagok lehetünk, akik teszem azt prostitúcióra kényszerült nőket segítenek ki szorult helyzetükből, ezeken felül akadnak olyan elemek, amelyek bolondosságukkal derítik fel a légkört, pl. hülyeségeket beszélő robotok vagy az olyan küldetések, mint amikor egy enyhén lökött csajnak kell a ritkaságszámba menő Nuka-cola Quantum-okat gyűjtögetnünk. Vagy ott volt a megatonbeli Moira, akinek egy túlélési kézikönyv megírásában segédkezünk: néha elég elvadult ötletekkel támad be minket a feladat során, szívderítő és mókás személyisége viszont hamar feledteti velünk az elszenvedett sérüléseket (vagy épp a sugárfertőzést). De nagyon szerettem azt is, amikor egy öreg néninek szereztem be egy jó állapotban lévő hegedűt, onnantól pedig a rádión is hallgathatjuk a játékát, ha az ő csatornáját állítjuk be.

Ezeknél persze még sokkal érdekesebb küldetések is vannak (a jelöletlen tevékenységekről nem is beszélve), de már ezekből is érződik, hogy elég sok minden van a játékban, ha akarnék, se tudnék minden apró kis ötletességet, jellegzetességet felsorolni, és nem is igazán szükséges, mert elég jól adja magát minden még a kezdők számára is. Először nem voltam meggyőződve arról, hogy egy ilyen lepusztult, romos környezet huzamosabb ideig le tudna kötni, végül mégis egész hangulatosnak bizonyult a csillagos ég alatt bandukolni az éjszakákban, emellett a tárgyvadászat is igen jól lefoglalja az embert. Külön öröm volt egy eléggé elrejtett küldetés jutalmaként megkapni a kísérleti atombomba-vetőt, ami egyszerre kb. nyolc(!) taktikai töltetet lő ki, az elénk táruló látvány pedig igen széles mosolyt csalhat az arcunkra, már amennyiben elég messzire tüzelünk:). Egyvalami miatt mégis keserűvé válhat a szánk íze, mert ha maximalisták vagyunk és minden egyes helyszínt meg akarunk találni (mint ahogy én is), akkor a Washington alatt húzódó metróalagutak egy idő után valami gyötrelmesen unalmassá, igazi kínszenvedéssé válnak, én már a határánál voltam, hogy hagyom is a francba az egészet. Ez már csak azért is nagy szó, mert a harc kifejezetten élvezetes lett: a normál FPS-szerű lövöldözés a szerepjátékos háttérszámolgatás miatt eleve kissé sutább, eleinte simán mellémennek a lövéseink (nagy frusztrációt mondjuk nem okoz, mert normálon végig jól kezelhető a játék, a kezdeti ellenfelek pedig nehéz szinten se lesznek izzasztóak), de ami igazán feldobja az egészet, az a VATS. Az eredeti Fallout-játékokban körökre osztott harc volt, amiben akciópontokkal lehetett gazdálkodni (már amennyire tudom:)), ezt itt úgy próbálták átültetni, hogy menet közben kimerevíthetjük a küzdelmeket és kijelölhetjük, hogy az ellenfél mely testrészét lőjük, mivel minden részükhöz eltérő találati esély tartozik, leokézva pedig lassított felvételen csodálhatjuk, ahogy emberkénk véghezviszi a parancsokat, jó esetben ki is végezve az adott banditát/óriás skorpiót/mutáns döglegyet/miegymást. Kissé eltér a helyzet közelharc és gránáthasználat esetén, ahol egyetlen százalékos esély vonatkozik a teljes testre, viszont javaslom, hogy utóbbira legalább egyszer építsünk egy build-et, vagy legalább használjuk őket gyakran, mert ahogy a szupermutánsok lassítva üvöltenek és szállnak el, ahogy a lábuk elé pottyant gránát szanaszét viszi, ami a környéken mozdítható, az a látvány és érzés minden pénzt megér:)!

Persze radioaktív rózsa sincs tövis nélkül, a mesterséges intelligencia például nem csak buta, de olykor igen meghökkentő, egyenesen lehetetlen mutatványokra is képes. Az hagyján, hogy az ellenfeleink többnyire csak ránk rontanak és kész, ám a felvehető társam egyszer olyat produkált, hogy csak néztem: egy földalatti járatban korzóztunk, és miután bementem egy ajtón, kisvártatva egy elég kemény ellenféllel találtam magam szembe, viszont az igazi meglepetést az okozta, hogy a csatlósom már ott járt előttem és a baromja már ész nélkül ütötte is! Végül persze feldobta a pacskert, ezért visszatöltöttem a legutóbbi mentést és jobban körbenéztem, de semmi más út nem vezetett arra a helyre, semmi módon nem kerülhetett elém, tényleg valami hiba folytán csak úgy ott termett, hogy végül kifeküdjön... a megoldást végül abban leltem meg, hogy még előtte megállítottam egy bizonyos ponton, hogy várakozzon ott, így már nyugodtan és biztonságosabban kiirthattam azt a bizonyos mutánst, mindenesetre elég hajmeresztő eset volt. A társaságuk miatt én azért szerettem, ha volt társam, de erős érvek lehetnek a hanyagolásuk mellett is, hiszen ha ők sebeznek többet egy ellenfélbe, akkor tapasztalati pontot se kapunk, plusz ami még az idegeimre ment, hogy hiába állítottam be, hogy távolsági fegyverrel nyomuljanak, néha gondoltak egyet és közelharcra váltottak, pedig csekkoltam és még bőven volt lőszerük, ennek ellenére folyton újra és újra el kellett mondanom nekik, hogy ugyan használják már a géppuskát, amivel megdobtam őket... ennél is rosszabb, amikor egyáltalán nem harcolnak és csak kiabálnak segítségért, miközben püfölik őket. Utóbbi mondjuk nem biztos, hogy programhiba, az is lehet, hogy egy ponton túl berezelnek, bár ha van is ilyen rendszer, a leírásokban nem találtam konkrét nyomát. Utáltam még azt is, hogy a játék a küldetések során nem minden esetben készült fel minden eshetőségre, így olykor ki lehet őket akasztani és megoldhatatlanná tenni, ami azért nem kis bosszúság. Végül, de nem utolsósorban volt még valami, amitől égnek állt a hajam... amikor épp csak ránéztem valamire, ami be volt zárva és más tulajdonában volt, akár egy láda, akár egy ajtó, akár egy privát számítógép, épp csak elvetődött felettük a tekintetem, mire abban a pillanatban, de tényleg abban a mikromásodpercben már le is ugatott valaki, hogy ne is próbálkozzunk feltörni, rajtunk a szemük, satöbbi, satöbbi, de még egy emelettel lejjebbről is! És persze attól is függetlenül, hogy a karakterünk egyáltalán lopós-e, vagy teljesen tisztán tartja a kezét. Baromi fárasztó...

Jó kis játék tehát a Fallout 3 így önmagában, az elődök ismerete nélkül nézve, amely véleményem persze válhat még árnyaltabbá, miután megismerkedtem az első két résszel is, de amúgy tényleg frankón rá lehet kattanni, hangulatos és tartalmas - a legutóbbi végigjátszásom mindennel, tehát minden kiegészítővel és mellékküldetéssel együtt hatvanhét óra volt, így még azt se lehet mondani, hogy értelmetlenül elnyújtják száz óra fölé mindenféle ide-oda rohangálással, zsibbasztó, erőltetett gyűjtögetéssel, ami pedig van benne, az még pont belefér. A mellékküldetések és párbeszédek is jófélék, még ha mondjuk a régi BioWare-játékok szintjét számomra nem is érik el, de az Oblivion-hoz képest meglepően jól megírtak és szórakoztatóak voltak, és még a képességeink, tulajdonságaink erőssége is gyakran kap bennük szerepet. A szerepjátékos elemek sincsenek csontig butítva, mint manapság... végeredményben nálam ez a játék ötös alá. Azért nem több, mert a főküldetés nem olyan jó, van pár zavaró hiányosság és súlyosabb hiba is, na meg az esetenkénti esetlenségek. Ezeken felül hiányzik számomra az a bizonyos mágikus szikra, ami által tényleg belopná magát a szívembe, plusz olykor azért minden erénye ellenére is unalomba tud fulladni. Mindettől függetlenül még így is talán ez a legjobb Bethesda-fejlesztésű játék, legalábbis az általam próbáltak közül mindenképp.

*******

A kiegészítőkről pár sorban:

Elsőként érkezett az Operation: Anchorage, melynek során egy szimulációban veszünk részt, pontosabban a nukleáris világégést megelőző amerikai-kínai konfliktus egy szeletét elevenítjük fel, de elég uncsi, lapos cucc. Többségében csak harcolunk benne, ami taktikai elemet pedig tartalmaz, azt elég ügyefogyottan tálalják. Mindössze másfél órába telt kijátszani, mégis alig vártam, hogy legyen már vége. A Gauss-puska, amit szerezhetünk, az mondjuk nem rossz, viszont a legvégén jutalmul kapott páncél a típusa miatt összeakad egy másik, a normál játékban megtalálható küldetéssel, úgyhogy ha előbb állunk neki a kiegészítőnek, akkor azt a bizonyos küldetést buktuk... és ez a hiba a mai napig benne maradt, holott rengeteg idejük lett volna javítani az összes DLC-t tartalmazó kiadásig, mindössze köptek rá magasról, nem érdekelte őket. Alapból harmatos kiegészítés ez, de emiatt végképp lehúzandó, úgyhogy részemről kettes.

Ennél Istennek hála jóval tartalmasabb és élvezetesebb időt kínál a The Pitt, amelyben egy rabszolgatelepen ténykedünk, ráadásul eleinte még fogolyként. Ez sem különösebben hosszú, ha nagyon ráfekszünk, akkor olyan két óra, viszont nagyon érdekes morális dilemma elé állít, tényleg meg kellett állnom és el kellett gondolkodjak, hogy most akkor mi legyen, akár jó, akár rossz karmával rendelkezett az épp aktuális karim. Az egyik küldetés, egy bizonyos Wild Bill-hez kapcsolódó szálacska viszont igen poénos párbeszédbe torkollik, hogyha az ember szemétkedésre hajlamos szerepet játszik, én legalábbis az egész játék alatt nem nevettem akkorát, mint itt:). Valamicskével több tartalmat azért el tudtam volna viselni, így maradok a négyesnél.

A Broken Steel sztori tekintetében elhanyagolható, de nem is ebben van a jelentősége, hanem több tekintetben is kikupálta az alapjáték hiányosságait, például az enyhén szólva átgondolatlanul lezavart főküldetést is értelmesebbé tette, és a döntéseinkből adódóan nem is feltétlenül zárul le a sztori, hanem játszhatunk tovább, folytathatjuk a felfedezést és a mellékszálakat. A maximális szintet is megemelték harmincra, plusz van néhány új perk, melyek segítségével némi matekozást és tervezgetést követve akár azt is elérhetjük, hogy a karakterünk minden egyes tulajdonságpontja tízes legyen, illetve én kettő darab, egyébként amúgy is használaton kívüli, számomra tehát jelentéktelen képzettséget leszámítva még a skill-jeimet is fel tudtam tornászni százasra, úgyhogy a végére eléggé kemények lehetünk. Ennek ellensúlyozására bepakolták pár ellenfél erősebb változatát, amelyek magas szinten jönnek elő, mint pl. az albínó skorpiók vagy a sugárzástól kvázi zombivá mutálódott ghoul-ok különösen combos típusai. A teljes Fallout 3-élményhez mindenképp szükséges DLC, annyi esszenciális elemet ad hozzá a játékhoz, hogy úgyszólván ingyen kellett volna adniuk, úgyhogy őrá is négyest adok, még ha történet terén pár érdekesebb apróságtól eltekintve nem sokat nyújt, ahogy azt már az elején említettem.

Az igazi jóságba a Point Lookout-tal nyúlunk bele, ami egy külön területet bocsát a rendelkezésünkre: nyilván nem akkora, mint az alapjáték nyílt világa, de hasonló érzést kelt és kell azért kutyagolni, ha egyik végéből a másikba akarunk jutni (nyilván a gyorsutazást nem figyelembe véve). Itt egy anya elkóborolt lánykája adja meg a kezdő lökést, akit meg kell találnunk ezen a kietlen, mocsaras vidéken. A placc leginkább valami déli amcsi államra emlékeztet a sugárfertőzött és/vagy belterjes redneck-szerű figurákkal, akik elég bizarrul festenek, a hideg futkosott a hátamon, amikor debil módon kurjongatva rohanni kezdtek felém. A miliő jellege hasonló képzettársításokat hozhatott fel a készítőkben is, mivel betettek (legalább) egy utalást egy elég brutális filmre, amit most inkább nem neveznék meg, de emlékeim szerint szintén valami déli államban játszódik és az ottani vidéki úriemberek elég mocsok dolgokat művelnek a főszereplőkkel. A játékra visszatérve viszont nem csak ocsmányak az ellenfelek, de kemények is, mint a kő, nem ajánlatos alacsony szinten elkóvályogni ide, mert hiába, hogy csak egyszerű, szakadt gúnyát viselnek, elég nehezen fogják majd őket a fegyvereink, ők viszont olyanokat sebeznek rajtunk a vadászpuskáikkal vagy baltáikkal, hogy csak nézünk. Túl érdekes tárgyakat szerintem nem kapunk, a történettel viszont nincs gond, én a fővonalat is élveztem, de az a pár elszórt mellékküldetés is nagyon ötletes és szórakoztató - az egyikkel kapcsolatban még az alapjáték térképére is vissza kell néznünk, ha jófiúk akarunk lenni és nem paktálunk le a gonosszal, de a kedvencem talán az volt, amikor egy kínai titkos ügynök nyomdokait kellett követnünk. Ez lett a legjobb kiegészítő, simán hozza az alapjáték szintjét, azaz ötös alá.

Utolsóként kaptuk meg anno a Mothership Zeta névre hallgató szösszenetet, ami mondjuk hosszabb, mint egynémely társa, más tekintetben viszont jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamelyik korábbi Fallout-játékban poénból betettek egy lezuhant repülő csészealjat, na itt ezt a poént fejlesztették tovább annyival, hogy ha megtaláljuk, akkor az ufók konkrétan el is rabolnak. Ez is egy olyan küldetés, ami a csupán még fejlődésben lévő karaktereknek súlyos gondokat okozhat, nem érdemes egyből beleszaladni - én talán olyan 17-es szint környékén estem most neki, de mindenképp húsz előtt, úgyhogy annyira gyengus nem voltam, de még így is volt olyan ellenfél, ami meglepően sokat sebzett és csak azt vettem észre, hogy szétégettek. Aki energiafegyverekre gyúrt, az előnyben lehet, mivel inkább ilyen stukkereket fogunk találni, és a végén jutalomként összeszedett cuccok is többnyire effélék, bár fellelhetünk egy szamurájkardot is, továbbá a fegyvereink és páncélzatunk javítására használatos anyag bárki számára jó szolgálatot tud tenni, arról nem is beszélve, hogy mindent iszonyat jó pénzekért tudunk eladni. A sztori kb. arról szól, hogy le kell lépnünk, ami kevéske érdekességet pedig ezen kívül tartalmaz, azt inkább nem említem, hogy legalább ennyi felfedezni való maradjon annak, aki végigszenvedi. Aztán lehet bennem van a hiba, de nekem igen hamar vált igen fárasztóvá az űrhajó folyosóin való bolyongás, a küldetést jelző mutató is néha egész bután viselkedett, illetve egy bug miatt még vissza is kellett töltenem egy nem épp öt perccel korábbi mentést, szóval voltak itt bajok. Hmm... legyen mondjuk hármas alá.