Ha egy játék nem kifejezetten találja meg az utat a szívemhez, alapvetően a következő része után sem szoktam kapkodni, ám ha egy folytatás mégis felmutat némi reménységet arra nézve, hogy az elődjét meghaladva feledtetni tudja annak hibáit, akkor én sem leszek szőrösszívű, hanem megadom neki a kellő esélyt. Pontosan ez a helyzet állt fenn a Dishonored 2 esetében, amivel nem azt akarom mondani, hogy az első rész vállalhatatlan lett volna, de egynémely hiányossága számomra lerántotta a középszintre, viszont a második epizódot látva már egész olyan érzésem támadt, hogy a közel sem felhőtlen előzmények ellenére is érdemes lehet belevágnom. Játékmenet-videók alapján legalábbis sokkal szebbnek és változatosabbnak tűnt, továbbá szimpatikus volt, hogy ezúttal két főszereplő közül választhatunk, akik ráadásul eltérő képességekkel rendelkeznek, miáltal a többszöri végigjátszáshoz is könnyebben kaphatunk kedvet. Voltaképp az elsőt is kétszer vittem végig, hogy megtapasztaljam a különböző megközelítésekből származó differenciákat, azaz ebben az esetben is kinézett legalább két nekifutás. Ugyan hallottam róla, hogy megjelenéskor elég rosszul futott a program, de mertem remélni, hogy mostanra javításokkal már rendbe hozták, és néhány kisebb akadást, valamint a kényelmesnél valamivel hosszabb töltési időket leszámítva nem is volt ilyen téren semmi különösebb gondom, az egyébkénti tapasztalataimat pedig a továbbiakban fogom részletezni.

Az alapok lényegében megegyeznek az előző résszel, a címből adódóan itt is megfosztanak minket (többek közt) a becsületünktől, és vérmérséklettől függően véres bosszúval vagy épp visszafogott, könyörületes módon állítjuk azt helyre, azaz továbbra is adott a lehetőség, hogy direkt vagy settenkedős módon álljunk hozzá a feladathoz, illetve hogy az ellenfeleink életét megkíméljük vagy sem. A rendelkezésünkre álló szélesebb repertoárnak hála a kettőt ezúttal szabadabban vegyíthetjük, mivel ha észrevesznek minket, akkor sem csak az életre-halálra való viaskodás marad, több és hatásosabb kábító eszközünk lesz, valamint kis ügyeskedéssel már a közelharcban is képesek leszünk fojtófogást alkalmazni, hogy az adott delikvens életét megkíméljük. A két szereplőnk a korábbról már ismert Corvo, valamint az előző rész megmentési akciójának "tárgya", azaz Emily Kaldwin lesz, aki az eltelt tizenöt évben persze kellően felcseperedett ahhoz, hogy ő is maszkot öltsön és inkognitóban vágjon haza egy hadseregnyi rosszarcút. Itt kell áttérnem arra, hogy a történet sajnos ezúttal is igen gyenge lett. A mindenkori becsületfosztás ezúttal egy puccs során történik, amit rémesen bénán vezényelnek le, tényleg ennyire könnyű letaszítani a trónról egy ország uralkodóját, csak így be lehet sétálni? Diplomáciai vonulat ide vagy oda, azért hírszerzés még kéne legyen a világon, senkinek nem tűntek fel azok a kedves kis robotkák a másfél méteres, borotvaéles pengéikkel? Ugyan miért gondolná bárki, hogy rosszban sántikálnak, meg úgy különben is miért lenne testőrség a királynő tróntermében, minek az... akárhogy is, de megrendítően ostoba ez az egész bevezetés. A hazaáruló brigád az említett módon csak úgy besasszézik, a csicskás egyből bejelenti, hogy "Helló, meghoztuk a jog szerinti uralkodót", majd megy ott a sületlen rizsázás két percig, Corvo csak áll, mint egy rakás szerencsétlenség, Emily megszeppenten nyafog valami helyzetidegen hülyeséget... az a Corvo, akit a játékos ismer, és akit az ügyetlen írók még nem fosztottak meg a tökeitől, már az első mondatrésznél a fickó agyába állított volna egy pengét, a következő pedig a trónbitorló torkába ment volna egy laza teleportot követően, Emily-t pedig azonnal biztonságba helyezte volna, a korábban már hiányolt testőrség pedig lemészárolta volna a maradékot, robotkák ide vagy oda, ezzel szemben itt csak nézhetjük a brazil szappanoperába illő traccspartit. Komolyan szánalmas, az embernek már itt elmehet a kedve attól, hogy nekiálljon megmenteni ezt az ügyefogyott bagázst...

A trónra ácsingózó szemétláda egyébként az első rész DLC-iből már megismert Delilah. Na most eleve nem vagyok egy elragadtatott híve annak, ha előző részekből rángatnak elő szereplőket, hogy főellenséggé tegyék, de itt egyéb pontokon is rezgett a léc. Most azt hagyjuk, hogy korábban a döntésünktől függően akár ki is csinálhattuk őkelmét, a kánon-befejezés bűvigéje ezt a problémát úgy-ahogy megoldja (bár ezzel együtt sem valami elegáns). Ellenben kitalálták, hogy ő igazából Emily anyjának testvére, akit gyerekkorában az utcára dobtak... ilyesféle rokoni kapcsolatra az előző részben semmi utalás nem volt, márpedig egy ennyire fontos jellemző így vagy úgy, de szóba kellett volna kerüljön, vagyis egyértelmű, hogy utólag izzadták össze. Valami értelmesebb ötletük nem akadt ennél? Plusz az eltávolításának háttérsztorija is abszolút hülyeség, tényleg csak a fejemet csóváltam, hogy miket hordtak itt össze történet címen. Mindez később sem lesz sokkal jobb, a kevéske, legalább valamennyire érdekfeszítő részlet inkább a Crown Killer nevű gyilkoshoz kapcsolódott, akinek rémtetteivel a Kaldwin-féle kormányzás rosszhírét akarták kelteni, de összességében ennyi. Pocsék a sztori, az első legalább "csak" semmilyen volt, de ez... nevettem még azon is, ahogy Delilah szoborrá dermeszti Corvo-t vagy Emily-t, és ezen a ponton dönthetjük el, hogy kit szeretnénk irányítani, a másik karakter pedig Delilah mágiájának áldozatává válik. Na várjunk csak... mi döntjük el, hogy Delilah kit változtat szoborrá? Most javítsatok ki, ha tévedek, de nem jelenti ez egyúttal azt is, hogy az első karakterünk valójában Delilah? Hogy a játékot valójában a főellenség irányításával kezdjük, mielőtt igazán elkezdenénk? Ez csak szerintem gáz? Egyébként is miért csak az egyiküket változtatja át, miért nem mindkettejüket? Vagy ha nem is maradt elég "manája" hozzá, akkor miért nem nyírja ki a másikat? Pláne miért hagyná életben Corvo-t, a környék legkeményebb legényét, akinek a legnagyobb esélye lenne, hogy keresztülhúzza a számításait? Semmi perc alatt bebiztosíthatta volna az uralmát, erre bezárja egy szobába, ahonnan simán ki lehet lógni az ablakon... Na nem rugózom tovább a dolgon, maradjunk annyiban, hogy sokkal-sokkal értelmesebben is ki lehetett volna ezt találni, de a jelek szerint az Arkane fejlesztői az idők során egyre kevésbé érezték fontosnak, hogy a játékaikat épkézláb történeti keretek közé helyezzék.

A kezdeti bosszankodást félre téve persze elkezdtem a játékot, elsőnek a tulajdonképpeni ajánlott módon, tehát lopakodva és a gyilkolástól tartózkodva. Mondjuk ilyen start után igencsak kevés okkal szolgálnak arra, hogy ne legyünk véres kezűek, pláne a mocskos hazaárulók további alávaló tetteit látva. Miért kéne ezeket életben hagyni? De most komolyan nem a vérszomj beszél belőlem: egy ilyesféle lázadás leverése után, pusztán a pragmatikus realitásra nézve is ki szokás végezni az ilyeneket, vagy talán nem? Tényleg a rossz értelemben vett meseországban érezzük magunkat, ahogy a készítők ismét csak elkezdik ezt a moralizálós játékot az öléseink számán alapuló jó/rossz befejezés erőltetésével. Ez már az első alkalommal is visszásra sikeredett, ezúttal pedig végképp kilóg a lóláb.

Akárhogy is, de nekivágtam a jó öreg Corvo-val, és elégedetten konstatáltam, hogy rengeteg minden valóban előnyére változott. A grafika tényleg összehasonlíthatatlanul jobb lett - minden bizonnyal az is segít, hogy ezúttal jórészt egy Karnaca nevű városban fogunk tevékenykedni, ami némiképp felszabadultabb jelleggel bír, a klíma naposabb, a világ színesebb, meg úgy az egész játék pofásabban fest és hangulatosabb. Érkezésünkkor ismét betekintést nyerünk a bálnavadászattal élők hétköznapjaiba, továbbá most vérlegyek képében kapunk veszélyes kártevőket - vörös darázsfészkeikkel ezeket jóval érdekesebbnek és atmoszférikusabbnak találtam, mint a korábbi patkányokat (akadt persze azokból is, csak most kevesebb vizet zavarnak). További elismerésem a pályatervezők felé, végeláthatatlanul sok eldugott kincset és egyebet lehet találni ezer helyen elrejtve - a pályák végén ezúttal is lesz összegzés, melyek láttán szomorúan állapítottam meg, hogy bizony most sem találtam meg akár a felét is annak, ami fellelhető. Egy teljesen alapos végigjátszás nagyon tüzetes vizsgálódást, és persze jóval hosszabb játékidőt igényelhet, panaszkodni viszont nekem sem volt igazi okom, mert amire szükségem volt, azt így is össze tudtam vásárolni, illetve kellő mértékben fel tudtam fejleszteni. A több és érdekesebb képesség és passzív tulajdonság mellett a legnagyobb újdonság, hogy nem csak felfedezhetünk, de készíthetünk is csonttalizmánokat. A pláne ebben a már meglévő tulajdonságok összekombinálása (egyetlen passzív bónusz helyett négyet kapunk egyben), de azt is megtehetjük, hogy egy bizonyos típus erejét sokszorozzuk (négyszerezzük) meg. A folyamat jár némi kockázattal, mivel némi eséllyel korrupt darabok is létrejöhetnek, ám ez sem olyasmi, aminek esélyét ne csökkenthetnénk egyéb irányú fejlesztéssel. Persze az egésznek elejét vehetjük akár azzal is, hogy a mentés-visszatöltés olcsó trükkjéhez folyamodunk, mégsem mondanám felesleges cécónak vagy a fejlesztők részéről ablakon kidobott időnek, mivel kijátszható vagy sem, így is dob a hangulaton.

Egy-két szó erejéig viszont mindenképp vissza szeretnék térni a környezeti dizájnhoz, mivel két egész pályát is szenteltek egy-egy tematikának, melyek a megszokottól elég rendesen eltértek. Az egyiknél egy némiképp BioShock-os emlékeket felidéző megalomán zseni otthonába látogatunk el, mely épület szobái gombnyomásra, a háttérben működő fogaskerekek segítségével látványosan átrendezik magukat, továbbá egy helyszínen szert teszünk egy eszközre, melynek segítségével két idősík között kapunk átjárást, és nem is egyszerűen csak átjárást, de néhány tükörszilánkra emlékeztető kristálylapon keresztül valós időben láthatunk rá, hogy a másik idősíkon épp mi történik. Különösen ez utóbbi tér el annyira a normál Dishonored-recepttől, hogy más fejlesztők ebből egy külön játékot készítettek volna, szóval mindenképp le a kalappal. Ha valamit mégis fel kéne hoznom ellenük, akkor azt mondanám, hogy egy picit tán túlságosan is eltérnek ahhoz, hogy a játék közepére csak így bevágják őket és többé vissza se hozzák, illetve ha már nagyon ráálltunk az addigi metodikára, akkor egy ennyire új és sajátos eszközt esetleg tehernek is érezhetünk.

Meglepetésemre a konkrét játékmenetben is érzékeltem egy elég jelentőségteljes változást. Mint mondtam, Corvo-val kezdtem bele egy sunnyogós és kíméletes végigjátszásba, mígnem azt vettem észre magamon, hogy embertelenül unom az egészet. Be kell valljam, hogy mint az első rész esetében, itt is üdvözöltem a tényt, hogy ilyesmire lehetőséget kapunk, de az igazság az, hogy a lopakodást én más játékokban valahogy jobban kedveltem, mint ebben a szériában (ékes példaként mondjuk a Deus Ex újabb kori epizódjait hoznám fel). Az imént taglalt idősíkok közti ugrálás után elfárasztott az egész, plusz zavart az is, hogy ebben a stílusban haladva szinte semmi érdekes képességet vagy eszközt nem tudok használni, hisz lényegében nincs is miért, nincs is mire. Ezért aztán fogtam magam és azt mondtam: a fenébe az egésszel, bulizzunk egy jót Emily-vel:)! És itt döbbentem rá arra a bizonyos változásra: míg az előző rész non-lethal opciói esetlennek és málénak érződtek, még inkább arra ösztönözve, hogy az árnyak közt osonva, megfontoltan és emberéleteket kímélve tevékenykedjünk, addig itt baromi jó ölni:D! Már pusztán az, ahogy belemártjuk a kést a mit sem sejtő áldozatba, már az jóval ütősebb, ezen felül elég rendesen szét tudjuk kapni az ellent nem is csak a csonkítások sokféleségére értve, de az erre való eszköztárunk is jóval változatosabb lett. Újfajta bombák, további típusú nyílvesszők vagy stukkerbe való lőszerek, na és a képességek! Emily igen vérmes és alattomos gyilkológépként villant nagyot pl. a Domino nevű varázslatát használva, amivel több ellenfelet kötünk egymáshoz, hogy a sorsuk is ugyanaz legyen: egyetlen lövéssel vagy szúrással akár négy bitangot is a másvilágra küldhetünk (vagy kiüthetünk, ha pacifista módban nyomjuk), de az igazi királyság az volt, amikor a "Pull" segítségével nem egyszerűen magamhoz rántottam a kiszemelt nyomorultat, de azonmód fel is szúrtam a kardomra, eszméletlenül állat! Mindennek tetejébe van egy skill, amit teljesen kihagytam, mert a leírása alapján nem tűnt túl érdekesnek, csak annyi állt ott, hogy "Assume a stealthier form for a short time", amiből nekem mindössze annyi jött le, hogy egy időre könnyebben tudok lopakodni, ennek pedig nem éreztem különösebb szükségét, mivel így sem okozott nehézséget. Aztán egy videóba belevizslatva rájöttem, hogy a "stealthier form" alatt egy konkrét alakváltást kell érteni, afféle árnyszörnyeteggé leszünk, ami totál menő módon mászik előre, tisztára mintha mi lennék Nyarlathotep, a kúszó káosz:D! Ilyet kihagyni... na sebaj, legalább van még egy indok egy második végigjátszásra...

...ami furcsa mód máig nem történt meg. És ezt tényleg furcsállom. Úgy értem megtörtént a pálfordulás, hogy most a vérengző hozzáállás lett szórakoztatóbb, tényleg messzemenőkig élvezetesebb tőle a játék - akár lesből, akár nyílt konfrontáció útján, de hihetetlen jó élmény mindenkit likvidálni. Mégis hiába próbáltam, azóta sem sikerült másodjára is kivégezni (csak hogy a megfelelő kifejezéssel éljek:)), pedig már három vagy négy alkalommal megpróbálkoztam vele. A legvalószínűbb okot abban látom, hogy abszolúte semmi sincs sem a történetben, sem a szereplőkben, ami miatt újra és újra kedvem lenne lepörgetni ezt az egészet, azaz még a tetszetősebb küllem ellenére sem sikerült olyan erőssé tenni a széles értelemben vett hangulatot, hogy igazán kiemelkedővé válhatott volna a szememben. Korábban dicsértem a pályatervezést, amit továbbra is tartok, viszont nem tudom letagadni, hogy minden ötletességük ellenére azért jó néhány rejtvény megoldása vagy zárkombináció fellelése olyan és annyi szöszmötöléssel jár, hogy elsőre még diadalt érzünk utánuk, azonban másodjára már nem biztos, hogy töretlen lelkesedéssel állnánk nekik újra, sok a körülményesség. Aztán volt még egy jelentősebb hiba, ami az egyik ilyen ismételt próbálkozásnál kezdett el feltűnően zavaróvá válni: a tereptárgyak esetében gyakorta rossz a hitbox. Próbálnék szép alattomban leszedni valakit egy nyílvesszővel, be is célzom, ahogy kell, erre olyan tereptárgyakban akad el a lövedék, amelyek látszatra egyáltalán nincsenek útban, roppant bosszantó. De ettől eltekintve is úgy vélem, hogy hosszabb időre lesz szükség, mire megfelelő mértékben kimennek a fejemből a helyszínek, hogy újra élvezni tudjak egy friss nekirugaszkodást.

Egy szó mint száz, a folytatás szerintem jóval jobb lett az elődjénél, erre már meg tudom adni a négyest. Magasabbat nem, mivel maga a világ számomra még mindig csak mérsékelten érdekes, emellett az igen bumfordi sztori sem nyerte el a tetszésem, a jobbára király játékmenetet pedig a fentebb taglalt felemásságok és nyűglődések árnyékolták be. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az Arkane hanyatlásának lehetünk szemtanúi: a Prey nevű későbbi játékukkal még nem sikerült eldöntenem, hogy hányadán állok, a Deathloop számomra abszolút érdektelen lett, ez a nemrég beharangozott Redfall pedig egy borzasztó nagy szemétdombnak tűnik... lehet, hogy egész az Arx Fatalis-ig kell visszaásnom...?


*******

Természetesen a Death of the Outsider néven ismert DLC-ről sem feledkeztem meg, erről külön szeretnék beszélni. Egyesek talán most felhördülnek, hogy ez különálló, önállóan futtaható rész, nem DLC - tény, hogy a kiadó mindent elkövetett, hogy külön epizódként tekintsünk rá, kvázi mint egy trilógia záró epizódjára, de hiába minden erőfeszítés és hiába nem kell hozzá az alapjáték, tartalmilag nézve ez semmivel sem több egy mezei letölthető tartalomnál, nem kell ide a porhintés.

Az általunk irányított karakter most Billy Lurk lesz, akivel még az első Dishonored-ben találkozhattunk először (erről ennyi elég is lesz, nem szeretnék poéngyilkos lenni még akkor sem, ha a lelőni nem kívánt poén egyébként enyhén szólva nem valami meglepő). Nézzünk pár pozitívumot, újítást, extrát: Lurk jobb karja baromi stílusos, amolyan túlvilági küllemben pompázik, ránézésre mintha fekete fémből és kristályból lenne, emellé egy hasonlóan király küllemű penge is jár, azaz még nagyobb császárság lesz vagdosni, szeletelni és döfködni:). A képességeinket ezúttal jóval önfeledtebben használhatjuk, mivel a manánk itt már magától visszatöltődik, nem lesz szükség potikra, ezen felül a motorral is babrálhattak valamit, mert nálam az alapjátéknál is jobban futott, illetve érezhetően kevesebbet töltött.

Ez persze amiatt is lehet, hogy sokkal rövidebb az egész, és az önfeledtebben használható képességeink számát is elég rendesen visszavágták, mindössze három ellőhető darabot kapunk, és még fejleszteni se tudjuk őket, ami azért elég karcsú. Újra lehet kezdeni NewGame+ módban, de ez is piszok nagy csalódás volt, mert bár papíron ekkor megkapjuk Corvo és Emily képességeit, de messze nem az összeset, pláne nem pluszban, hanem ugyanúgy csak hármat, így minden esély elszállt, hogy valaha is végigjátszom még egyszer (egyébként is kevés volt). Ha lehet, a történet itt még érdektelenebb: felbukkan Daud, akinek a pofáját már az első részben is untam, szóval itt sem hozott lázba a kis terve, hogy akkor menjünk és öljük meg az Outsider-t... na igen, az alapnál nem hoztam szóba, de sokakat eléggé felháborított, hogy ez a Kívülálló néven ismert félistenszerű, lovecrafti lény most már háttérsztorit is kapott, amivel rendesen szétoszlatták az őt körülölelő misztikumot. Már csak azért sem említettem, mert engem alapból hidegen hagy az itteni háttértörténet, bánom is én, hogy mit művelnek a fickóval, ám aki valamiért mégis a szívébe zárta ezt a mitológiát, az talán érthetően lett feldúlt. Én személy szerint a viszonylag rövid játékidő ellenére is úgy meguntam az egészet, hogy a végén már eszem ágában sem volt foglalkozni azzal, hogy a jó befejezést hozzam ki (most nem lényeg, hogy ne öljünk meg senkit, csupán egy tárgyat kell hozzá megtalálni), szimplán csak túl akartam lenni az egészen. Az első néhány pályát még úgy-ahogy élveztem, de a vége eléggé ellaposodott, plusz bedobtak egy új ellenféltípust, amit vagy meg se lehetett ölni, vagy csak baromi sokat bírtak, én már nem is tudom, mindenesetre nem tartottam érdemesnek nyűglődni velük, szépen elsunnyogtam mellettük, hogy mihamarabb vége legyen. Az alapjátéknál véleményem szerint ez legalább egy kategóriával gyengébb, vagyis hármas. Eredetileg ennél is kevesebbet akartam adni rá, de ha objektíven nézem, azért mégiscsak megvan benne a Dishonored-feeling, azaz a kiheréltebb jelleg ellenére is kellemesen játszható tud lenni, ha az igényeinket leszállítjuk, úgyhogy maradjunk inkább ennyiben. Ajánlani ezzel együtt is csak fanatikusoknak tudnám, egyébként teljesen kihagyható.