Mivel összességében csípem a Halo-sorozatot (talán épp az első rész volt az az FPS, amely által megenyhültem a stílus felé), ezért távlati terveim közt szerepel, hogy végül végigmegyek majd minden epizódján, amely PC-n is elérhető. Ennek a tervnek megfelelően a Halo 2 kellett következzen a sorban, mely címről elég szép emlékeim voltak, így örömmel vettem, hogy most újra felidézhettem őket. Annak ellenére, hogy egy ideig csak xbox-ra lehetett kapni, a konzolos komáimnak köszönhetően mégis végig tudtam vinni már a megjelenés környékén, az asztali gépen már csak repetáztam - mint ahogy most is. És bár a legutolsó alkalom óta elég tekintélyes idő telt el (nem is tudnám megtippelni, hogy mennyi), sok kétség nem élt bennem afelől, hogy ez magán a játékon nem különösebben fog érződni, pláne, hogy mára már egy felújított változat is elérhető. Bizakodva vetettem bele hát magam egy kis idegen-mészárlásba, a mostani alkalommal szerzett tapasztalataim, élményeim summája pedig alant következzék.

A történet egy meglepően érdekfeszítő kettős nézőpontból indul: az emberiség oldalán az előző részben is irányított Master Chief kitüntetését láthatjuk, mindezzel párhuzamosan a Covenant, tehát az idegenek frakciójánál egy kudarcot vallott parancsnokon kérik számon a játékos által okozott vereséget. Míg az egyik szereplőt ünneplik, a másikat eretneknek kiáltják ki és tüzes vassal bélyegzik meg, annak idején pedig teljesen váratlanul ért, hogy ilyen mélységet, átgondoltságot is tudtak csempészni egy szimplábbnak mondható lövöldözős játékba, és ezt a részét ma is ugyanolyan jónak tartom. A szinkronszínészek továbbra is remekelnek - ahogy mindig, Cortana szövegelése most is kifejezetten sokat hozzátesz a kampány hangulatához -, a párbeszédek egyszerűek, de frappánsak és szórakoztatóak. Ez később gyengül, de eleinte ilyen téren jól elvan az ember. A feljavított kinézet a régihez képest nem rossz, újabb címekhez képest hagy maga után kívánnivalót, de lényegében megfelelő - arról nem beszélve, hogy néhány csatában még így is visszaváltottam az eredeti küllemre, hogy tisztábban lássam a célpontokat, ami mindössze egy gombnyomással, menet közben is megoldható. Az átvezetőket viszont elég frankón feltupírozták, elsőrangúak lettek, tán csak az volt fura, hogy szegény Miranda Keyes-nek egy elég suta fejet tudtak (vagy akartak) csak ide összehozni, holott a régi változatban a grafikai korlátok ellenére is egy csinos nő benyomását keltette. Kevésbé tetszett még, hogy helyeként a zenéket is átírták, így amikor a játékhoz képest teljesen idegenül ható, és önmagában is baromi gyenge core-os, post rock-os bohóckodással kezdték bántani a fülem, azonnal vissza is váltottam az "elavult" módra, mivel így a zene is egyből a régi fényében pompázott.

A folytatások esetén mindig felmerül a kérdés, hogy ugyan mi újdonságot hoztak az előd(ök)höz képest? Nos, ez esetben elég sok új elemet kaptunk, kezdetnek itt lesznek az állványos géppuskák, amelyeket mi magunk is kezelhetünk, aztán masszív hadi gépezetekkel is dolgunk lesz, illetve bejött a képbe a dual-wielding, tehát két egykezes fegyvert egyszerre ragadhatunk meg, hogy aztán meg is kínáljuk velük az arra érdemeseket. Utóbbi tényleg jópofa és elég gyakran éltem is vele a megnövelt tűzerő okán - amire sokszor elég nagy szükség volt -, viszont a korlátjai miatt később már igyekeztem elkerülni. Korlátok alatt azt értem, hogy eleve elég sokat kitakar a képernyőből, továbbá gránáthajításnál eldobjuk az egyik nálunk lévő fegyvert, ami amúgy teljesen érthető, viszont a harc menetét megakasztja, ha az ember elkezd kutakodni az elhajított csúzli után (ha egyáltalán megleli a katyvaszban). Pozitívumként konstatálható, hogy a kisebb járművekből, pl. a ghost-okból ki tudjuk ütni az idegeneket és be tudunk szállni a helyükre. Ami kevésbé tetszett, hogy medipakk már nincs, csak az energiapajzsra kell figyelni és kész. Örültem viszont, hogy a PC-s zoom végre az egérrel is tisztességesen használható.

Természetesen új fegyvereink is lesznek, a legérdekesebb talán az idegenek energiakardja, ami a gyakoribb ellenfeleket egyetlen csapással elintézi, aztán az egyik új ellenféltípus, a nagydarab brute-ok fegyverére is szert tehetünk, ami afféle gránátvető lévén számottevő tömegoszlatásra képes, illetve említhető még a lézerfegyver, ami bár jól hangzik, de akkora királyság mégsem lett - lőni se egy nagy élmény vele, hamar túl is hevül és az energiája sem tart valami sokáig, amit egyébként újra se lehet tölteni, csak teljesen lecserélni tudjuk egy másikra. Mivel amúgy az első részben ismerős Sentinel-ektől szedjük el őket, ez még logikus is, viszont így mégsem nagyon apellál rájuk az ember. Az idegenek stukkerei változatlanul egyediek, mindegyik egy kicsit másképp funkcionál, de én szívem szerint valahogy továbbra is az emberek fegyvereit használtam volna, ami persze nem mindig volt lehetséges. Viszont kifejezetten nem tetszett, hogy sokszor hosszú ideig csak a rossz és a még rosszabb között tudtam választani - az első részben még elég jól lehetett konzerválni a lőszert, itt viszont a játék rászívat minket erre a sok vacakra.

Ámde a legnagyobb újdonság mégiscsak az lesz, hogy a bevezetőben ecsetelt párhuzamos nézőpont a játékmenetben is élni fog, vagyis felváltva fogjuk irányítani Master Chief-et és a leszerepelt parancsnokot, akinek a vallásos vezetők az Arbiter titulust adományozzák - mivel a társadalmuk szemében ő már gyakorlatilag halott, e név alatt lényegében afféle titkos ügynök lesz, aki a piszkos ügyeiket intézi, és akinek az életben maradására a feladatok jellegéből adódóan nem is számítanak (mi több, az elestét preferálják). A frakciók hátterét tovább mélyítik, ami megint csak meglepő módon a flood-ra is igaz lesz. Ezekről a parazita-jellegű létformákról az első részhez írt bejegyzésemben nem írtam, mert nem akartam elrontani a megjelenésük okozta meglepetést, itt viszont már talán megtehetem ezt, mindenesetre ezekkel a dögökkel kapcsolatosan megjelenik egy új, elég nagy hatalmú szereplő is, akinek a megjelenésével a sztori is végképp lejtmenetbe került a számomra, mivel akkora hatalma van, hogy a főszereplőket már gyakorlatilag simán nekiáll teleportálgatni. Ez persze az írók számára kényelmes és biztosan sok terhet levett a vállukról, a jobb érzésű játékos viszont könnyen szemforgatásba kezdhet, ha ilyen olcsó megoldásoknak teszik ki. További rossz pont, hogy ez az új szereplő a felújított átvezetőkben még elég bénán is néz ki.

Itt pedig voltaképpen át is térhetünk a negatívumokra... a történet tehát elég jól indul, maguk a harcok és a hozzájuk kapcsolódó jelenetek is frankón sikerültek (a hídon zajló, tankkal levezényelt csata helyszínének küllemét egy az egyben lenyúlták a Mass Effect Feros-i küldetéséhez), viszont igen hamar eseménytelenné, semmilyenné válik, az előbb említett ponton pedig már elég hajmeresztővé is, amit próbálnak ugyan elpoénkodni, de valahogy nem volt kedvem nevetni. Aztán az Arbiter első pályáját eleinte még viszi az újdonság varázsa (ő képes egy időre láthatatlanná válni), de már ezen a szakaszon elkezdett erőt venni rajtam az unalom, és ez rendre visszatért, amikor a megtépázott becsületű idegent irányítottam. Az egyik oka ennek az volt, hogy vele inkább belső tereket járunk be az idegenek területein, ami sajnos ismétlődő, kóválygóssá váló folyosókba torkollik - a pályaszerkesztés ebben a játékban amúgy sem volt az ínyemre, túlzottan szimpla lett -, másfelől pedig gyakran keveredünk harcba úgy, hogy hozzánk hasonló idegenek csapódnak hozzánk megint csak hozzánk hasonló idegenek ellen, melynek eredményeképp néha azt sem tudtam, hogy ki az ellenség, meg egyáltalán ki kivel van... az Arbiter-rel való nyomulás egyetlen kellemes emléke az maradt, amikor a kisebb rangú, bohókás hangú és küllemű lényecskék nekiállnak magasztalni őt, hogy "Arbiter, our saviour!" - ez tényleg elég mókás volt:). A Covenant-hoz kapcsolódóan még azt se nagyon értettem, hogy miért hívnak ott valakit Tartarusnak? Mi köze az ő világuknak az emberi mitológiákhoz? Az emberek puszta létezése is inzultus a vallásuk számára, erre ez a neve az egyik legkeményebb legényüknek? Nyilván valami hangzatosra vágytak a készítők, de egy picit azért gondolkodhattak is volna, miközben agyaltak ezen.

A játékélményt beárnyékoló tényező volt még a beakadozó szkriptek jelenléte: megesett, hogy percekig vártam tétlenül, mire az ellenfelek következő hulláma méltóztatott megjelenni, én hülye meg körbe-körbe rohangáltam és keresgéltem, hátha valami kapcsolót nem nyomtam meg... a harcok közben pedig néha már túl nagy volt a tumultus, egy-két fegyver a dual-wield lehetősége nélkül is elég sok helyet foglal el a látóterünkből, így néha azt sem tudtam, hogy mi ölt meg. A játék amúgy nehezecske lett, ami önmagában még nem baj, inkább az a gond, hogy ezt milyen áron éri el... sokszor egész idióta helyekről dobálták a nyakamba a nyomorultakat, néha még közvetlenül mögém is, ráadásul az egy lövéssel/ütéssel ölő fajtákból, úgyhogy mondanom sem kell, hogy ment a szidás a készítők felé. Ezen felül a mesterséges intelligencia is mintha hülyébb lenne: volt, hogy egy társam(!) ütött el egy kocsival, ahogy farolgatott össze-vissza... gondoltam majd megáll, hogy beszállhassak én is, de nem így történt... akadtak viszont komikus jelenetek is, mint amikor egy rakás járműves ellenfél ténfergett egymás hegyén hátán, ide-oda beszorulva és összetömörülve, gyakorlatilag dugó alakult ki. Igen, néha ennyire hülyén adagolják az ellenfeleket.

Fárasztó volt még az egyik új ellenségtípus, ezek egyfajta repülő, energiapajzsot használó gépezetek, amelyek elég lassan mozognak, jobban mondva fordulnak, így a taktika kb. az volt, hogy mögéjük kellett kerülni (már ha nem volt kéznél lézer, amivel a pajzsukat könnyen le lehet égetni), de ormótlanságukban nem túl izgalmas ellenfelek... eh, mi az, hogy nem túl izgalmasak, halálosan unalmas volt nyűglődni velük. Utolsóként pedig egy-két igen görény checkpoint-ot említenék, melyek egy kissé tán túl messzire is visszadobtak... hja kérem, az autosave és a manuális mentés hiányának gyönyörei... :S

Ezek miatt pedig számomra is meghökkentő, de a Halo 2 a második felére eléggé ellaposodott és nyögvenyelőssé vált, nem is nagyon bántam, amikor vége lett... mindettől függetlenül azért voltak élvezetes részei és bírt pár érdekes és jobban sikerült újítással, no és persze a hangulatát továbbra is kedvelem. Az első részhez képest mégis egy kategóriával gyengébb élményt nyújtott nekem, így négyest kell adjak rá, holott ugye mondanom sem kell, hogy eleinte ennél magasabb értékelésben gondolkodtam. Most egy kicsit tartok is attól, hogy újra nekiveselkedjek a harmadik résznek, pedig azt nem ennyire régen vittem végig és emlékeim szerint pár dolgot leszámítva még tetszett is, viszont ezek után... akárhogy is, de most egy kicsit félreteszem a sorozatot, némiképp rápihenve talán jobban fog esni a következő epizódnak való nekifutás.