A The Dillinger Escape Plan-t annak ellenére is a kiemelten kedvelt együtteseim között tartottam számon, hogy a lemezeiket egyvégtében szinte sosem hallgattam, viszont amit a repertoárjukból kiszemezgettem magamnak, azt tényleg nagyon szerettem fénykorukban és napjainkban egyaránt. A 2017-es feloszlásuk óta a fénykorukat sajnos leváltotta a "nem-koruk", ettől függetlenül hatásuk, fontosságuk nehezen tagadható. Különösen emlékezetesek maradnak az élő fellépéseik: elszabadultabb napjaikon rendkívül fékevesztett, nem ritkán önveszélyes momentumokkal döbbentették le a nézőket, de ha rákeresünk mondjuk a 2005-ös Virgin Megastore-beli koncertjükre és belekukkantunk, ott kb. tíz másodperc alatt kiviláglik, hogy néha a közveszélyességgel is flörtöltek:). A matekos, mondhatni gépiesen kiszámított, agyas zenék kedvelői legalább egy klasszikust köszönhetnek nekik, és itt nyilván a bemutatkozó albumukra gondolok, én most mégis inkább az azt követő, 2004-ben napvilágot látott Miss Machine-t vettem elő, mivel egy fokkal talán kevésbé adja magát, illetve még tán ezt ismerem a legjobban mind közül.

Kezdjük ott, hogy a TDEP elég nehéz hallgatnivaló: súlyos, kiszámíthatatlan, dallamokkal sem kifejezetten áztatják el a muzsikát, amikor pedig mégis befigyel valami visszafogottabb, olykor egyenesen andalító részlet, az bizony elég erős kontrasztot tud képezni az alaphanghoz viszonyítva. Ezzel együtt eme második korong érzékelhető elmozdulás egy populárisabb, könnyebben befogadható irányba, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy az új énekesük, Greg Puciato sokkal szélesebb spektrumot volt képes/hajlandó bejárni, mint elődje.

Mindez elsőre még nem feltétlenül esik le, noha a nyitó Panasonic Youth az egyik legtökéletesebb számuk, szinte mindent tartalmaz, amitől a vadabb szerzeményeik igazán jók tudnak lenni. A szögelős, zajos csépelést durva üvöltözés kíséri ének gyanánt, ami kemény próba alá teheti a hallgatót, viszont rövid időn belül hirtelen váltások, igen-igen eltérő témák ütik fel fejüket úgy, hogy hangulatra, érzetre így is teljesen egységes marad. Ben Weinman gitáros igen fogós kis riffentyűkkel szórakoztat minket, picit jazz-es hangulatok is megjelennek, a vokálok pedig szavalósabb momentumokkal teszik változatosabbá az összképet. Az igazán újszerű, a régi rajongókat a megütközés rémével fenyegető tételeket inkább a "B-oldalra" helyezték (talán óvatosságból), ettől függetlenül a klipek ezekhez, illetve a Panasonic Youth-hoz készültek, így a feledésbe merülésről szó sem lehetett. Az utolsó előtti Unretrofied-ban Puciato igazán megmutatja, hogy milyen messzire képes elmenni, gyakorlatilag egy alternatív rock-slágerről beszélünk, a fülbemászó dallamokat felvonultató, többszólamos ének álomszerű élményt nyújt, továbbá bedobnak némi szimfonikus effektet is. Kis áthangszereléssel még főműsoridőben is lemehetne valami mainstream rádióban, bár annyi durcizást pluszban azért bennehagytak, hogy ez ne nagyon fordulhasson elő:). Én speciel nem éreztem elvtelennek az ilyetén elmozdulásokat, simán kinéztem belőlük, hogy ez az irány is bennük van, ráadásul a végeredmény is pofás. Populárisabb megközelítésű még a Setting Fire to Sleeping Giants, amit nagyobb részére nézve még egy füstös klubban is el tudnék képzelni, a megkapó főriffet a refrénre azért jobban kihangsúlyozzák, illetve dalnokunk is jobban kiereszti a torkát, vagyis változatlanul az ínyencek zenéjéről beszélhetünk.

A továbbiakban elsősorban a káosz az irányadó, noha szinte mindig igyekeznek belevinni dallamosabb, az addigiaktól elütő betéteket, ami nálam nem mindig mentette meg a teljes dalt, számomra nehezebben elegyedik a két világ - ahogy korábban is említettem, kicsit erős a kontraszt. Ott van például a Baby's First Coffin, ami a második felére az album legkiemelkedőbb pillanatainak egyikét nyújtja, odáig viszont hellyel-közzel csak a szokásos vagdalkozás megy, ami ezen a ponton számomra már igen fárasztó. Aztán akad pár versenyző, melyeket máig nem tudtam megkedvelni, mint mondjuk a Highway Robbery vagy a valamelyest önismétlő Van Damsel, melyek egy Panasonic Youth után kiváltképp harmatosak, vagy épp a Phone Home, melynek még a szövege is elég nagy baromságnak tűnik (már amennyit kiértettem belőle). Erőfeszítéseiket persze siker is gyakorta koronázza, a The Perfect Design borult zúzdájába például egy elég gyilkos riffet is becsempésztek, a Sunshine the Werewolf néhány részlete pedig egyenesen egy kisikló szerelvény (általam feltételezett) hangját juttatja eszembe, illetve ott is előkerül pár elég ízléses sampler.

Ami az értékelést illeti, ezúttal nem rémlett fel előttem egy bombabiztos osztályzat, így az ilyen esetekben jól bevált módszeremet hívtam segítségül, nevezetesen az átlagolást:). Ennek eredményeképpen négyes jött ki, ami a helyenkénti szélsőséges reakcióimat tekintve még egész baráti végérték, így ki is egyeztem ebben. Fura a Miss Machine, de (többnyire) finom!