Valahogy úgy írnám le az Eyes Set to Kill zenéjét, hogy alternatív rock/metal dallamos női-, és süvöltős férfi énekkel. Azonban kis nézelődés után megtudtam, hogy a korai albumaik hivatalos stílusmegjelölése post-hardcore, valamint screamo - én egy ponton valahogy elvesztettem a fonalat az újabbnál újabb alfajok és keveredéseik közt, és bár nekem különösen az első az, ami nem mond semmit, maradjunk akkor ezeknél, hisz egyébként is az első lemezükről, a 2008-as Reach-ről lesz szó. Kettő évvel korábban már kiadtak egy EP-t, ami részemről akár a bemutatkozó lemez is lehetett volna, hisz eleve fél óránál is hosszabbra nyúlt a játékideje, és két átvezetőn kívül hét teljes értékű dalt tartalmazott, ami ilyen szempontból elég sok. Utólag nézve persze így volt szerencsésebb, hisz a Reach-re ezekből ötöt is átemeltek, amin semmi csodálkoznivaló nincs, mivel mindegyik nagyon jól sikerült, hozhatták volna akár az összeset.
Az első különbség, ami feltűnhet a minialbumhoz képest tisztább, polírozottabb hangzás mellett, hogy a női énekért felelős Lindsey Vogt-ot az addig gitárosként helyt álló Alexia Rodriguez váltotta (illetve vállalta el az egyik hathúros mellett a mikrofont is), vagyis maradtak házon belül. Utóbbi hallhatóan igyekezett hűen visszaadni az előd által hozott melódiákat, emiatt elsőre akár fel sem tűnhet a különbség - a későbbi lemezeken viszont jobban ki fog ütni, hogy Vogt-éhoz képest Rodriguez hangja kevésbé lágy, mondhatni nem annyira "csajos", a saját stílusa pedig valamivel karcosabb. De ez itt még nem igazán érződik, mézédes dallamokat hallunk női részről, ami a lemez egyik legnagyobb erőssége a szinte tökéletes dalok mellett. Nem viccelek: egyszerűen nincs egyetlen gyengébb szám sem az albumon. Egyáltalán nem vagyok otthon az efféle emo/screamo vagy akármilyen fronton, valószínűleg azért, mert az Eyes-ékon kívül akármikor is hallgattam bele ilyesmibe, sosem hallottam ennyire fogós és kerek dalokat. Meg lehet persze bélyegezni őket, hogy ez tiniknek szóló zene vagy tudom is én, hogy mivel lehetne cinkelni, de én nem hallok itt semmi kínosat, sokkal inkább lelkesedést, lendületet, ifjonti szenvedélyt és igényességet. Igényességet, mert zeneileg is igen rendben van a dolog, egy lényegében kezdőnek mondható bandához képest szerintem igen ötletes váltások és betétek kerültek a dalokba, olykor meglepően bonyolultnak ható gitártémák képében is. Na nem azt mondom, hogy mondjuk egy Christian Münzner sírva könyörögne a receptért, de az akkori korszellemnek megfelelő core-os daráláson kívül nemigen vártam volna tőlük többet, ehhez képest elég gyakran tudtam elégedetten csettinteni - ha a fülem nem csal, olykor még sweep picking-technikát is alkalmaztak, ami nem épp a zöldfülűek módszere.
Picit a dalokba is bele lehet menni, noha igazából azt sem tudom, hogy melyiket emeljem ki. A címadó vagy a Darling nem csoda, hogy klipet is kapott, előbbi talán a legbefogadhatóbb dalocska, utóbbi pedig a marcona kezdés és riffek ellenére is az egyik legslágeresebb szereplő itt. Személy szerint ezeknél is jobban kedvelem az Into the Night-ot, melyben a fantasztikus dallamok és énektémák mélyen lévő húrokat pendítenek meg bennem - ehhez hasonló még az Only Holding On, ahol számomra az éneket kiválóan kiegészítő gitárrészek is extra megkapóak. A pőrébb hangszerelésű, csupán tiszta énekkel bíró Give You My All is gyönyörű, de a Violent Kiss vagy az őt követő Young Blood Spills Tonight ellen is maximum a kissé megmosolyogtató vámpíros témát lehetne felhozni, ezek mellett pedig nagy kedvenc még az EP-ről átmenekített Liar in the Glass, mely talán a legváltozatosabb mind közül.
Nem sorolom tovább, a lényeg, hogy számomra itt minden egyes tétel maximális teljesítmény, akárhány évesen is el tudnám őket hallgatni. Az meg teljesen hidegen hagy, hogy kinek nem tetszik vagy hányan tartják ezt égőnek, nálam a Reach olyan simán csillagos ötös, amilyen simán kéz simul a kézbe.
