Az 1998-ban megjelent Nightfall in Middle-Earth c. album szolgáltatott némi feldolgoznivalót a Blind Guardian rajongóinak, itt ugyanis rengeteg szimfonikus elemmel dúsították fel az addig megszokott power metal-t, mindennek megfelelően a zúzósabb részek is jóval tisztább hangzással rendelkeztek. A megváltozott megközelítést könnyedén be lehetett tudni annak, hogy a lemez a Tolkien-féle Szilmarilok részben való feldolgozása, így a csalódottabb zenehallgatók akár arra is számíthattak, hogy a koncepciózus jelleg elhagyásával a harapósabb korábbi irány is visszatér. A zenekar azonban nem vonzódott a hátraarchoz, inkább az addigi teljesítményüket szerették volna megugrani, vagyis még bombasztikusabb, még rétegzettebb zenében látták a továbblépés lehetőségét, emiatt a négy évvel később érkező A Night at the Opera némelyek számára már túl soknak bizonyult. Mivel én a '98-as alkotással ismertem meg őket, a megelőző munkáikhoz pedig nem fűztek nosztalgikus érzések, hogy visszasírtam volna a rajtuk hallható hangzást, így könnyebb volt a folytatást önmagában értékelni anélkül, hogy bármihez is hasonlítgatni akartam volna. Mérget persze így sem vehettem rá, hogy hozni fogják a Middle-Earth szintjét, hiszen ott olyan bődületesen jó dalok szerepeltek, mint a Mirror Mirror, a Nightfall vagy a Time Stands Still (at the Iron Hill) - utóbbi szerintem egyenesen a legjobbjuk -, viszont ha az ember nem ragaszkodott ahhoz, hogy a gitárok dühödten marjanak, akkor a végeredmény nem sok kívánnivalót hagyott maga után.

Az első két szám alapján szerintem magabiztosan el lehet dönteni, hogy kívánatos-e a teljes anyaggal való megismerkedés: a Precious Jerusalem-et címéből adódóan némi keleties ízzel is meghintették, egyébiránt kellően változatos, de egyúttal lendületes, életteli darab. A hangszerelés gazdagsága azonnal megmutatkozik, pláne fülhallgató használata esetén - valószínűleg mondanom sem kell, hogy engem egyáltalán nem tántorított el ez a hozzáállás, a durvábbra vett gitárok pl. eléggé kioltották volna az extra hangszerek hatását, a több szólamban feldalolt énektémákról nem is beszélve. A kezdés tehát nagyon is tetszetős, de a másodikként felcsendülő Battlefield az album egyik legjobbjaként máris többszörösére növeli a nívót. Egy rövidke, középkorias hangulatú bevezető után olyan csodás hangorkán fogad, melynek hallatán már első alkalommal is libabőrős lettem, de a dal további részei alatt is egyik ámulatból a másikba eshetünk, a kérdés legfeljebb az lehet, hogy az adott pillanatban épp az ének-, vagy a gitártémák miatt szökjön könny a szemünkbe. Ha valakiben ezen a ponton sem mozdul meg semmi, akár hanyagolhatja is a lemezt, később sem valószínű, hogy ráérezne.

A továbbiakban érkező néhány dal nem próbálja meg überelni az előzőek ütősségét, inkább valamivel visszafogottabb húrokat pengetnek azonnal ható dallamokat kevésbé megeresztve. Nekem mondjuk Hansi Kürsch a kedvenc énekesem, úgyhogy a Blind Guardian nálam a géniuszi magasságokig nem törő számok esetén is működni tud, de tény, hogy az Under the Ice vagy a kissé nyegle kezdésű Sadly Sings Destiny esetében már nekem is több hallgatás kellett, hogy megmaradjanak, és bár ezek is bőven jók és kellemesek, nem tartoznak az észveszejtő csúcspontok közé. Valamivel hűvösebben viseltetek a The Maiden and the Minstrel Knight felé, ami ismét erősen középkorias dallamokkal él, amolyan fél-lírai tétel, ahol talán a legtisztábban és leginkább egybefüggően csúcsosodik ki a szimfonikus jelleg, de a konkrét énektémák többségükben nem annyira megkapóak, így a katarzis nálam elmarad. A Wait for an Answer már sokkal közelebb áll hozzám néhány különösen eltalált részlettel, a keménykötésű, egyszersmind igencsak fülbemászó The Soulforged pedig már valóban kiemelkedő - a gitárosok talán itt hozzák számomra a legjobb formájukat.

Az őket követő Age of False Innocence egy elég szokatlan, egyéni hangulatú dal (némelyik hangmintájáról egyenest egy régi akciófilm zenéje ugrik be még a nyolcvanas évekből), viszont sokáig nem tudtam vele mit kezdeni, félig-meddig le is mondtam róla. Aztán egy alkalommal valahogy mégis a helyére ugrott, magam sem értem, de egyszerűen elkezdett működni, nem is csak működni, de néhány részénél egyesen a hideg ráz a gyönyörűségtől. Nehéz más dalokhoz hasonlítani és érnie is kellett egy kicsit, ám végül a kedvenceim közt találta magát - minden jó, ha a vége jó:). Egy ilyen kevésbé tipikus track után viszont elvárható lehet valami tempósabb szereplő, és a Punishment Divine összességében meg is felel ennek a követelménynek. A zúzás ugyan nem folyamatos benne, de amikor nekiállnak húrokat tépni, akkor itt tépik a legsebesebben, ezen felül az egyik dallamos gitártéma olyan zseniális, hogy szinte tátva maradt tőle a szám. Ja, és a refrén is elég fogós:).

Végezetül pedig érkezik a hosszával akkoriban nem kevés megrökönyödést okozó And Then There Was Silence: abban az időben még egyáltalán nem volt megszokott vagy épp divatos, hogy egy albumon tíz perces dalokat szerepeltessenek, erre a Guardian-ék előálltak egy közel negyed órás eposszal :). Alighanem tényleg rá akartak tenni egy lapáttal az előző korong nagy ívű voltára, ráadásul olyasféle porhintéssel sem kellett szembesülnünk, hogy a tizennégy percből hetet-nyolcat valami atmoszférikus prüntyögés tenne ki. Nem, itt az elejétől a végéig történik valami, nincs semmi alibizés, továbbá folyamatosan érkeznek az újabb és újabb zenei motívumok. A dal tele van hangulati tetőpontokkal (a legdurvább hidegrázás engem a tizedik perc környékén szokott érni), egyáltalán nem válik unalmassá és nem is érződik olyan hosszúnak, mint amilyen valójában. Nincs is nagyon mit ragozni, tömény zsenialitás az egész, nem csoda, hogy közönségkedvenc lett belőle, és komplex volta ellenére még a koncerteken is elő merik venni (na-na, rossz az, aki rosszra gondol:)).

Amint az tehát látható, lényegében csak középtájt akad pár olyan momentum, amely a zárótétel vagy épp a Battlefield letaglózó mivoltához képest szerényebbre sikerült, többségében viszont szenzációs zenét hallhatunk, úgyhogy az igazságosság kedvéért a csillag elmarad, de az ötöst megkapják. Szerintem ez az egyik legjobb albumuk, és az eltelt idő alatt jó eséllyel már azok is megenyhülhettek felé, akik a kevéssé dörgedelmes hangzás miatt gyanakodva méregették és kevesebb esélyt adtak neki.