Sok játékos a mai napig nagy becsben tartja a Hitman-szériával elhíresült IO Interactive Freedom Fighters nevű játékát, mi több, nekem is kellemes emlékeim voltak vele kapcsolatban, így mikor egy alkalommal eszembe ötlött egy új(?) végigjátszás lehetősége, a gondolatot tett is követte. Az előző mondatban azért érzékeltettem egy leheletnyi bizonytalanságot, mert voltaképp abban sem vagyok biztos, hogy én ezt valóban elejétől a végéig lezavartam volna. Mindenesetre most ez volt a terv, hogy teljes legyen a kép, és amúgy is hangulatban voltam az ebből a korból való játékokra - már csak a nemrégiben kivégzett Max Payne okán is. Mivel a szóban forgott alkotás mostanra már a modern operációs rendszerekre is könnyen elérhető, így különösebb akadály nem mutatkozott a látóhatáron, amely keresztbe tett volna az elhatározásnak - legalábbis olyan nem, amit a kezdetkor is sejtettem volna...:)

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük inkább meg, hogy egyáltalán mi ez a gém? Ez egy 2003-ban megjelent külső nézetes, lövöldözős akciójáték, aminek a különlegességét az adja, hogy nem egyedül rambózunk benne, hanem saját osztagunk van, akiket pár egyszerűbb parancs segítségével vezényelhetünk a csatába. Valaki talán egyediségként könyvelné el a sztorit is, miszerint egy alternatív jelenben a szovjetek direktben lerohanják az USA-t, és tény, hogy játékokban annyira nem megszokott felütés, de filmben például ilyen volt a Vörös hajnal. Az mondjuk kétségtelen tény, hogy az alaphelyzet mindenképp kiemeli a címet (legalább) az átlagból, plusz a témához illő, tudtommal a Magyar Rádió Énekkarával felvett háttérzenék szintén hozzájárulnak a markáns hangulathoz.

Jönnek tehát az oroszok, akik elég rendesen rátelepszenek az országra (már a híradókban is az ő szánalmas propagandájuk megy), mi pedig földalatti ellenállókként igyekszünk visszaverni őket (a földalatti szó szerint értendő, mivel a csatornarendszerekben bujkálunk). Az irányítható embereinket egy fejlődésrendszer keretein belül szerezhetjük meg, pontosabban így növelhetjük a lehetséges számukat, de minden pályán újra és újra össze kell szedni őket. A helyi tapasztalati pont itt "karizma" név alatt fut, ezzel lépünk szintet, amikor is plusz egy embert dirigálhatunk. Karizmát a küldetések teljesítésével és foglyok kiszabadításával nyerhetünk, szóval érdemes kicsit jobban szétnézni a pályákon, hogy ezekből a rabokból minél többet találjunk, no és persze a részfeladatokat sem érdemes hanyagolni. Már csak azért sem, mert a küldetések nem ritkán összefonódnak: megtehetjük, hogy egy szakaszon mondjuk nem robbantjuk fel a csapatszállító helikoptereket felszállóhelyestül, viszont így a következő küldetésben folyamatosan potyogtatni fogják ránk az ellent (a harci helikopterek pedig ennél is nagyobb fejfájást okozhatnak). A legszebb, hogy ezek az al-küldetések és al-pályarészek tetszőleges sorrendben választhatók és az említett okokból néha nagyon nem mindegy, hogy melyiknek állunk neki először.

Az osztagunkra visszatérve: az irányításuk nem bonyolult, a parancsok a "támadás-védekezz-visszavonulás" hármasával lényegében ki is fújtak. Lehet egyesével is küldözgetni őket, de ennek ritkán láttam értelmét, pontosabban kb. soha, mert úgy simán leszedik őket, szóval a gyakorlatban ez inkább úgy néz ki, hogy ránézel egy adott pontra, kiadod az ukázt (oroszok ellen mi mást?:)), hogy rohamozzák meg, te pedig jobb esetben már csak a babérokat aratod le, legfeljebb csak mókából lelődözve azt, aki épp a célkereszted közelébe suhan. Embereink persze nem legyőzhetetlenek, egy tank vagy egy géppuskaállás azért könnyűszerrel megtizedeli őket, úgyhogy érdemes előbb szétnézni, hogy mi vár ránk, viszont ha csak egy-két harcos dől ki, az még nem nagy gond, a gyógyító csomagjainkkal őket is rendbe tudjuk tenni, vagy ha sajnáljuk ezeket rájuk, a helyükre új embereket is toborozhatunk, akik minden pályán pár adott helyen csoportosulnak. A játékmenet ezen része tehát jó móka, a régies grafika némi nosztalgiafröccsöt is kitölt az erre fogékonyaknak, de úgy egyébként is elég jó a feeling.

Viszont itt jószerivel meg is áll a pozitívumok sora, a fekete leves pedig elég feketére sikerült ahhoz, hogy első körben pár pálya után töröljem is, és csak akkor tettem vissza pár hónap múlva, mikor rám tört a róla való írhatnék. Így aztán kapott még egy esélyt, és végül be is fejeztem, bár ha visszamehetnék az időben, úgy már lehet, hogy inkább hagynám az egészet. De mi volt a gond?

Kezdjük mondjuk ott, hogy a játék durván konzolport, kb. egy az egyben rángatták át ide. A mentési és betöltési rendszer például valami fertelmes: egyetlen slot-ba ment automatikusan, plusz van gyorsmentési lehetőség pályákon belül, ami csak addig él, amíg játékban vagy, ha viszont kilépsz, legközelebb ez a gyorsmentés már nem áll rendelkezésre, csakis a hard save. Ami viszont mindezt igazán irritálóvá teszi, az a menü: primitívségében pont hogy használható kellene legyen, de rettentő könnyen rá lehet menni olyan opcióra, amire nem akarunk, pl. ha valami súlyosabb akadályba ütközünk vagy nagyon elrontunk valamit és visszatöltenénk a gyorsmentést, aztán csak azt vesszük észre, hogy újraindítottuk az egész pályát... egy ilyen alkalommal történt, hogy egy időre le is töröltem az egészet, hogy a későbbi folytatásnál már szinte paranoiás óvatossággal közlekedjek a menüben. És nem is ez az egyetlen baja ennek az abszolút kretén rendszernek: egyszer például egy tank állta el az utamat, és a környéken sehol egy páncéltörő. Aztán eszembe jutott, hogy a főhadiszállásunkon folyton felajánlja, hogy lecseréljem a fegyverem, és az egyik asztalnál rendszerint egy rakétavetőt akar rám tukmálni. Nosza meg sem álltam a csatornanyílásig (ezeken keresztül közlekedünk, itt mentünk, satöbbi), visszamentem és betáraztam egy ilyen alkalmatosságot, majd a csatornákon át uzsgyi a félbehagyott pályára... csak épp majd' az összes emberemet elveszítettem és minden ellenség újratermelődött. Na ott egy kicsit elgurult a gyógyszer... ráadásul újrakezdeni sem tudtam a pályát, mert még ha teljesen ott is hagytam, csak ugyanarra a pontra engedett vissza. Végül azért átszenvedtem magam rajta, de attól ez még igen kretén egy rendszer.

A konzolosság számlájára írom az eszköztár és a fegyverhasználat korlátoltságát is: csak egy béna tárcsás menü van (gyorsbillentyűkről ne is álmodjunk), amiben a súlyosabb csaták hevében kész pokol navigálni, hát még ha épp a halálodon is vagy. Esetleg a görgővel még lehetne bűvészkedni, de végeredményben az szinte még rosszabb is. Persze bármelyik megoldásnál maradjunk, az mindig jó(...) hatással tud lenni az idegsejtjeinkre, ha medipakk helyett a molotov-koktélra nyomunk rá és mivel épp egy fal mögé húzódtunk az ellenséges tűz elől, így jól a pofánkba is robbantjuk. További bosszankodásra adhat okot, hogy csak két lőfegyvert tarthatunk magunknál, és az egyik csak egy pisztoly lehet, semmi más, olyat tehát ne várjunk, hogy majd egyszerre lesz nálunk egy shotgun és egy géppuska (rakétavető meg pláne nem).

A játék amúgy nem lenne nehéz, csak az ilyen gikszerek keserítik meg. Már csak azért sem jelenthetne eget verően nagy kihívást, mert a mesterséges intelligencia totál retardált, az ellenség rendkívül hülyén viselkedik és leginkább csak az agyaggalambok szerepét bírják betölteni. A célzásunk ezen felül fura és pontatlan, mintha elfeledkeztek volna arról, hogy PC-n többnyire azért egeret használunk (szerintem még manapság is), és csak a konzolos módit rittyentették át, ami ilyen rásegítéses vacak, vagyis a lövéseink egy kisebb területen belül össze-vissza mennek és mintha a találataink sem számítanának igazán, csak lövöldözünk az ellen irányába, az meg egyszer csak eldobja magát, még ha látszólag mellé is ment a golyó. A kihívás mondjuk még ezekkel együtt is elég rapszodikus, mivel ilyen-olyan marhaságok miatt néha nagyon szívtam a fogam egy-két küldetésnél, aztán meg jött a következő, amin viszont simán végignyargaltam. Ilyenek ráadásul még a vége felé is előfordultak, pont mikor az ember azt gondolná, hogy egységesen nehéz lesz.

Ezeken kívül olyan nagyon sokat nem tudok elmondani a játékról, a csapatirányítgatás ugye nem rossz, a sztori papírvékony, alig több annál, mint amennyi az ilyen egyszerű kis lövöldözős játékokat kísérni szokta (ha egyáltalán), a hangulata kellemes, a zenéje király, a konzolosság viszont számomra eléggé agyonvágta az egészet, végül már csak becsületből vittem végig (na meg ugye a szokásos indok, hogy ne fél végigjátszás után ítélkezzek). Persze ha nincs ingerületünk valami tartalmasabbra, akkor ezzel is el lehet lenni, ha elnézzük a bugyuta trehányságait és inkább csak "a derű óráit számláljuk már"... de nekem sajna még jobban kivitelezve is kissé soványka lett volna, így meg aztán... hármas alá. Szigor van!