Kijelenthető, hogy távolról sem vagyok a black metal legnagyobb kedvelője, de azért ebben a stílusban is akad néhány zenekar, amelyet szívesen hallgatok, úgyhogy talán ideje volt már, hogy ilyen vizekre is elevezzünk. Bár lehet, hogy most egy kicsit csalni fogok, ugyanis az A Hill to Die Upon valójában nem nevezhető színtiszta black metal-nak, inkább azt lehet mondani, hogy a black és a death egyfajta igencsak horzsoló, brutális egyvelegét hozzák, emiatt aztán a klasszikus ős-black rideg, dögletes és síri hangulatától elég távol állnak. Én ezt nem is igazán bánom, szívesebben veszem, ha a hangzás jól kivehető, ami itt mindenképp teljesül, alibizésnek semmi nyoma. A banda egyébként nem igazán ismert, ami nem tudom, hogy minek köszönhető, talán a filozofikus jellegű, mitológiát és régi nagy költőket, írókat megidéző dalszövegek veszik el az egyszeri black metal rajongók kedvét, akik e téren inkább a lánccsörgető és véres ökörségeket preferálják. Mindez persze csak találgatás, feltételezés, de ha netán tényleg így lenne, akkor az már az ő bajuk, mivel az Infinite Titanic Immortal c. bemutatkozó lemezükön nehéz fogást találni.
Mindjárt az Of Fire and Division egy percnél alig több bevezetőjében igen király gitárriffeket kapunk, így nem érhet váratlanul a Prometheus Rebound tömény, mégis változatos zúzdája. Adam Cook énekes brutális, erővel teli éneke a stílushoz képest viszonylag még érthető is, na persze a popzenék kedvelői ettől függetlenül hanyatt-homlok menekülnének a hallatán. A dal úgy a háromnegyedénél éri el a csúcspontot, ahol a zene és a vokál összhangja iszonyú drámai erővel taglózzák le a hallgatót. Kifogástalan! Az ezt követő This King Never Smiles az album leggyilkosabb riffjeit vonultatja fel, nem is csodálom, hogy nem akarták a lemez második felén elrejteni - ha ilyen számot tudnék írni, én is mindenkinek mutogatnám:)! Szólókat egyébként nem nagyon eregetnek, de levezetésként itt mégis kapunk egy egész hangulatos darabot.
Nem szándékozom végigmenni a teljes repertoáron, mindenesetre azt tudom mondani, hogy a zene minősége végig a jó és a kiváló között mozog, igazából akárhol is teker bele az ember, nem tud rossz vagy gyenge részekbe ütközni, a húrosok morzsolnak, a dobos is szinte folyamatosan ontja a blastbeat-eket, ahogy az bizony kell is az ilyen fajta zenéhez. De ha épp nem a csépelés megy ezerrel, akkor is elég komplex dolgokat hallunk a másik Cook, név szerint Michael keze alól (úgy tűnik, hogy a zenekar családi vállalkozás:)). És ha nem is vesézem ki az összes számot, néhány darabot azért még érdemes lehet kiemelni, ilyen például a We Soulless Men címen futó másik nagy kedvenc, ahol a durvaság ellenére is fogós, megjegyezhető énekrészeket hallhatunk ("Lo! Demeter, behold the earth!"), de már az igen megkapóra sikeredett bevezető is előre vetíti, hogy itt bizony jóság vár ránk. Kiugró tétel még a szemöldökugrasztó brutalitással induló Eclipse of Serpents, az olykor kissé katonásan menetelő Twin Heads of Vengeance vagy a talán leginkább black metalos Heca Secundus (On Sithering Ice), amely a közepe tájékára már épp elkezdene kissé befásulni, de jó érzékkel bedobnak egy iszonyú fogós és szélsebes témát, hogy még a szomszéd is felébredjen tőle, nemhogy a középtempók miatt esetleg elbóbiskolt hallgató.
Bátran tudom tehát ajánlani az albumot minden durva zenére éhes műkedvelőnek. Az én végső értékelésem egy ötös alá, mivel azért nem mindegyik dal olyan erős és jellegzetes, mint mondjuk a Prometheus Rebound vagy a This King Never Smiles, a hangzás homogénsége miatt pedig a hangulat is le tud ülni olykor-olykor. Persze még ezekkel a nem túl súlyos kifogásaimmal együtt is igen jónak tartom, ahogy azt az osztályzat is mutatja.
