Felmerülhet a kérdés, hogy egy ilyen patinás sorozat esetén miért nem az elejétől kezdem a sort? Szokásosan prózai módon úgy esett, hogy most épp ezt vettem elő és játszottam végig újra kb. nyolc-tíz év után, a friss élményeket pedig vétek lenne hagyni, hogy veszendőbe menjenek. Emellett a Silent Hill 4-ről általában úgy beszélnek a franchise kedvelői, mint amolyan fekete bárányról, így aztán, mint ahogy a jó öreg Dolák-Saly Róbert is tette a döglött tehénnel: engedjék meg nekem, hogy védelmembe vegyem :)

A Silent Hill az egyik legismertebb és legsikeresebb horrorjáték-sorozat, melynek életre hívásával egyébként az akkori Resident Evil-lázat kívánták meglovagolni, ámde a fejlesztők komolyabb, igényesebb hozzáállása miatt véleményem szerint egy sokkal szerethetőbb, illetve objektíven nézve kétségtelenül művészibb eredményt is kaptunk (Istennek hála eléggé szabad kezet kaptak az önkifejezés terén). A túlélő horror műfajának rajongói szinte a vállukon hordozva ünnepelték az első három játékot, hogy aztán a negyediket már jóval vegyesebb fogadtatásban részesítsék, mivel hozott pár változtatást a bejáratott formulákat illetően, na meg a sztori is eltért valamelyest az addig megszokottól, noha még mindig a misztikus horror vizein eveztek. 

A The Room alcímet kapott játék főszereplője egy Henry Townshend nevű figura, aki egy nap furcsa álmot lát, melyből felébredve azzal kell szembesüljön, hogy az apartmanja ajtaját belülről leláncolták. Az egyből világos lesz, hogy nem valamiféle hibbant lakatos áll a háttérben, hiszen hiába dörömböl kiáltozva, még az sem érzékel ebből semmit, aki történetesen ott áll az ajtaja előtt. A szobát tehát nem hagyhatja el... ezen felül furcsa írásokat is talál nem csak különféle borítékokban, de az ajtóra és a falakra írva is. Az ember egyből kíváncsivá válik, hogy mi állhat a háttérben, egyáltalán miféle játékot lehet ebből kikerekíteni, de természetesen nem ebben a lakásban fogjuk eltölteni a teljes játékidőt: a fürdőszobában csakhamar rálelünk egy lyukra a falban, melyen keresztül hallgatag, sztoikus hősünk különféle helyekre fog eljutni, ahol egész elmés rejtvényeket kell megoldania, miközben bizalomgerjesztőnek éppen nem nevezhető kreatúrák fogják akadályozni ebben. 

Két részre osztható tehát a játékmenet: egyfelől külső nézetben, azaz a korábbi Silent Hill-ekben megszokottakhoz hasonló módon fogunk mászkálni, miközben csépeljük vagy épp kikerüljük a szörnyeket, másfelől belső nézetben ténykedünk majd a szobánkba visszatérve, hiszen játékállást eleve csak itt tudunk menteni, illetve a tárhelyünk is véges, így időről-időre kénytelenek vagyunk visszajönni, hogy a ládánkba pakoljuk, ami épp nem kell. A korábbi játékokban végtelen helyünk volt, így ez a megoldás eléggé elütött a megszokottól, volt, aki fel is rótta ezt a fejlesztőknek. Én ezt nem teszem, bár tény, hogy volt egy-két alkalom a játékban, amikor kissé vesződséges volt visszacaplatni a lakásba, hogy felszabadítsunk némi helyet az újabb tárgyaknak, de összességében véve nincs ezzel baj, ráadásul némelyik puzzle kifejezetten meg is követeli, hogy visszatérjünk, így ez a metódus a játékmechanika része, nem csak afféle kibabrálás vagy épp mesterséges időtartam-növelés. 

A rejtvények egyébként nem olyan súlyosan nyakatekertek, egy kicsit ugyan aggódtam, hogy nagyon el fogok akadni, de egyúttal kíváncsi is voltam, hogy vajon menyit butultam az évek során, mert azért a Silent Hill-ek nem arról voltak híresek, hogy csak úgy végigszambázol rajtuk. Viszont a rejtvények megoldásához szükséges tárgyakat többnyire jól látható helyekre tették (a főszereplő eleve odafordítja a fejét, ha valami használható van a közelben), illetve különféle fellelt papírosok, jegyzetek is segítenek a megoldásban, ezekkel azért össze lehet rakni a képet. Legrosszabb esetben pedig elkezdjük újra végigjárni az adott placcot, hogy vajon mit hagytunk ki, mit nem vizsgáltunk meg? Persze azt is tudni kell, hogy nehéz fokozaton nem csak a harc változik, de az említett jegyzetek is jóval homályosabbak, úgyhogy aki komolyabb agytornára vágyik, azt a módot kell erőltesse (sajna itt nem lehet külön beállítani a harc és a rejtvények nehézségét). Ha nem csalódom, én talán három alkalommal akadtam el komolyabban: az egyik esetben a térkép volt egy kissé furcsa és elsőre nem vettem észre egy ajtót, egy másik alkalommal az egyik tárgy volt olyan helyen, ahol nem volt elég feltűnő, végül pedig egyszer tényleg a saját figyelmetlenségemnek köszönhetően simán elrohantam valami mellett, amit meg kellett volna vizsgálnom. Tekintve, hogy nem én vagyok a játékbeli rejtvények legnagyobb rajongója, pláne nem agytrösztje, így azért annyira nem kell megijedni: ha én végig tudtam vinni, akkor másnak is biztosan sikerülni fog. Bár tény, hogy manapság már elszoktunk az efféle fejtörőktől, és az ember könnyen úgy dönthet, hogy inkább ránéz valamilyen végigjátszásra, én az említett kíváncsiságom okán kifejezetten erőltettem is, hogy magamtól jöjjek rá mindenre. 

Irányíthatóság és kameranézet terén érte némi kritika nem csak ezt az epizódot, de az eredeti alkotógárda összes művét, pedig olyan nagyon nincs ezeken mit kritizálni, mindkét esetben a survival horror esetében vett sztenderdekről beszélhetünk. Nem mondom, hogy elsőre nem volt nekem is egy kissé furcsa az irányítás, de nem tart sokáig megszokni, a karakter pontatlanabb, tétova mozgását egy idő után már belekalkuláljuk az összképbe. A kameranézet néha okozhat bosszúságot, mivel a játék olykor változtat a nézőponton, de ez is csak olyasmi, ami a stílus sajátossága volt - én a magam részéről nem is bántam volna, ha nem megy ki így a divatból, mert van egy egyedi pikantériája, ad egy hangulatot, illetve értelemszerűen nem is mindig látod előre, hogy mi vár rád egy helyiségben. A másik kritika amiatt érte a csapatot, hogy jóval világosabb van minden helyszínen, így zseblámpa sincs, amivel világítani kéne, illetve rádiónk sincs, ami jelezné a szörnyeket. Előbbi valahol jogos is volt, mert az első három játék tényleg vérfagyasztóbb amiatt, hogy sokszor csak azt látjuk, amit a lámpánk világít meg, a rádió hiánya viszont szerintem nem gond, mert így jobban is megugrik az ember, amikor bemegy valahová és a kameranézet miatt nem számít a pillanatokon belül rárontó rémségre. Ettől függetlenül én a teljes sötétség elvetését sem sajnálom, mert a játék így is baromi hangulatos és nem is kell, hogy mindig minden ugyanolyan legyen, plusz általánosságban hiába mondható el, hogy a játék egy fokkal kevésbé félelmetes, azért mégiscsak ebben a játékban ijedtem meg egy résznél annyira, hogy talán még az egeret is elhajítottam... 

A harc hasonló a korábbi részekhez, kicsit sutácska, kicsit nehezebben szokható, a gyanútlan játékos lehet, hogy egy kissé szentségelni fog, amikor egyszerre három lénnyel kell elbánnia... van két lőfegyver is a játékban, olykor ezeket is érdemes lehet használni, bár tény, hogy itt a lőszer is jóval kevesebb hozzájuk, inkább a közelharcra vagyunk rákényszerítve. Ha valaki sosem játszott még ehhez hasonló játékkal, én még azt sem szégyellném a helyében, ha elsőre könnyű fokozaton vinné végig, és mivel négy befejezés van, talán motiválva érzi majd magát arra, hogy ezeket is kihozza már magasabb nehézségen, miután már magabiztosabban kezeli Henry-t. A játék során különféle elhalálozott személyek kísértetei is az idegeinkre fognak mászni: ezeket hiába csapjuk le, mindig felkelnek újra, de egy idő után lesz lehetőségünk rá, hogy a legelvetemültebbeket mozgásképtelenné tegyük és ne zavarják többé a köreinket. Körülbelül ettől a ponttól kezdve történik néhány drasztikusabb változás, például a szobánkba visszatérve többé nem gyógyulunk fel, csak gyógyító eszközökkel segíthetünk leharcolt állapotunkon, emellett különféle paranormális jelenségek is felütik a fejüket, mint például egy kisgyerek síró szelleme a szekrényben, magától sétáló és véres lábnyomokat hagyó cipők, megkergült falióra... ezeket szent gyertyákkal és medálokkal tudjuk kiűzni. A másik nagy változás, hogy az Eileen nevű szomszédunk is csatlakozik hozzánk és onnantól kezdve már nagyrészt őrá is kell ügyelnünk. A szobába nem tud velünk visszajönni, sérült karja miatt pedig létrákat sem képes használni, így olykor épp az lesz a továbbjutás legfogósabb kérdése, hogy vajon hogyan juttassuk el a leányzót A-ból B-be... voltak, akik a hátuk közepére kívánták ezt a játékelemet és szívből utálták szegény Eileen-t, pedig az állapota miatt érthető, hogy pl. nem tud olyan sebesen nyargalni, mint Henry. Nekem speciel nem volt vele gondom, sőt, nagyon is beleéltem magam a játékba és igyekeztem a széltől is óvni. Ugyan fel lehet szerelni fegyverekkel is, de mivel a jó befejezés egyik követelménye, hogy minél kevésbé sérüljön az utunk során, így ezalatt az új végigjátszás alatt inkább magam daráltam le a szörnyeket. Nem biztos, hogy ez feltétlenül szükséges volt, mert egyébként elég jól megállja a helyét, így ha nem is mindig, de néha, mondjuk több ellenfél esetén érdemes lehet odaadni neki valamelyik erre való eszközt, egész szépen sebez ő is. 

Ami miatt még nagyon leszedték a keresztvizet a 4-ről, hogy a második felében a korábbi pályákat kell újra végigvinnünk. Ez így papíron tényleg rosszul hangzik, de a gyakorlatban én nem találtam rossznak, hiszen első körben azért elég gyorsan lehet végezni minden helyszínen, ráadásul másodjára a fejtörők is mások... kifejezetten érdekes és ötletes, hogy bizonyos tárgyakkal elsőre semmit sem tudunk kezdeni, csak akkor látjuk majd hasznukat, ha másodjára térünk vissza az adott helyszínre, addig meg legfeljebb csóválhatjuk a fejünket, hogy "Ejj, az a leláncolt ládika vajon mit keresett ott a szerelvényen? Simán átjutottam a pályán anélkül, hogy kinyitottam volna..." Lehet, hogy csak elvarázsolt a játék és a sztori hangulata, de én ezt sem éreztem egy kényszeredett, költségkímélő megoldásnak, szerves része volt az élménynek. A sztoriról szándékosan nem mondtam semmit, szerintem remekül összerakták, kellően érdekes és leköti az embert, néhány elég meghökkentő elemmel is találkozunk, csak néhány olyan részlet volt, ami bugyután hatott (ki gondol arra, hogy magához vegyen és évtizedekre eltegyen egy... köldökzsinórt??). A szinkronszínészek is jók voltak, nem volt senki, aki idegesítő vagy ripacskodó hatást keltett volna.

Én speciel a grafikát is megfelelőnek tartom, nyilván egy 2004-es játékról beszélünk, a felületek, textúrák olykor olyanok, amilyenek (ez inkább a lakásban, azaz belső nézetből feltűnő), de pl. maguk a karakterek elég igényesen kidolgozottak - ezzel együtt azt se lehet letagadni, hogy a harmadik rész azért összességében jobban nézett ki ennél. A zene pedig a szokásosan magas minőséget képviseli, Akira Yamaoka most sem vette félvállról a dolgot, maguk a játék közbeni effektek is elsőrangúak, a betétdalok pedig mindig ott figyelnek a lejátszási listámon, akármelyik részről is legyen szó. A csúcs itt az akár slágerként is értelmezhető, sokak által ismert Room of Angel, de a Your Rain vagy a Tender Sugar is csodás, és most a férfi énekkel bíró Cradle of Forest sem olyan rossz (ellentétben az előző részhez készült Hometown-nal). De az ambient-, és egyéb számok is nagyon jók és jellegzetesek, legyen szó akár a Wounded Warsong-ról, a Melancholy Requiem-ről vagy a menü alatt hallható The Last Mariachi-ról. A soundtrack tehát elsőrangú és önálló hallgatásra is érdemes.

Ami talán egy kissé felemás, az az ellenfelek repertoárja: itt is kapunk kutyaszerű szörnyeket, ezekkel még nincs gond, egy kicsit másmilyenek is lettek, mint mondjuk a harmadik részben látott "rokonaik", aztán lesz még itt egy-két ötletesen bizarr lény is, amelyeket elsőre meglátva egész biztos megtorpanunk, tán még a lábunk is földbe gyökerezik... viszont vannak jóval ötlettelenebbek, mi több, nevetségesek is, illetve olyanokkal is találkozunk, amelyek gyakorlatilag csak útban vannak és arra várnak, hogy leüssük/széttapossuk őket, félelmet vagy feszültséget tehát nem fogunk miattuk érezni. Jó ötlet volt viszont, hogy a játék főellensége időnként megjelenik és nekünk támad, de mivel csak a végső csata során tudjuk sebezhetővé tenni, ilyenkor még a nyúlcipő felvétele marad az egyetlen opció (Eileen-tól ilyenkor vegyük el a fegyvert, ha lenne nála, mert szegény kis buta simán nekimegy).

A kevés negatívumot figyelembe véve is azt kell mondjam, hogy ez egy kivételesen jó játék jó sztorival, remek hangulattal, kifejezetten ötletes szerkezettel és megoldásokkal, melyek nagy részéről direkt nem is szóltam, hogy mindenki saját magának tudja felfedezni őket. Még újrajátszani is érdemes lehet néhányszor, mivel így ki lehet oldani pár érdekes/hasznos/poénos tárgyat, miegyebet, illetve aki nagyon keménynek érzi magát, az megpróbálhatja kihozni tízpontosra a végső kiértékelést (erre még én sem vetemedtem, magamtól nem is menne, csak valamilyen végigjátszással vagy kalauzzal, hogy lefaragjam az egyébként hét-nyolc órás játékidőt két óra alattira). Az én értékelési skálám viszont csak ötig terjed, és a kisebb bakik miatt "csak" ötöst adok neki, nem csillagos ötöst, de szerintem ezzel együtt sincs miért szégyenkeznie, számomra a széria második legjobbja, igazi klasszikus, aminek öröm volt újra nekiveselkedni és öröm volt újra átélni az általa kínált élményt.