Hangulatos kis játéknak tűnt az A Plague Tale: Innocence, ezért úgy voltam vele, hogy ideje szemrevételezni, egyébként is kellett már egy kicsit ritkítani az eleddig kimaradt, de jóval kecsegtető címek listáját. Járványok sújtotta középkori időkben játszódó történettel nem túl gyakran van dolgunk, és bár az inkvizíció a történelem egy joggal megvetett és gyűlöletesnek tartott jelensége, intézménye volt, általában inkvizítorok likvidálására sem sűrűn invitálnak a játékfejlesztők, így mindent összevetve nem tűnt elcsépeltnek a téma. A szüleit elveszítő és üldözést szenvedő testvérpár sztorija is ígéretesnek tűnt, már csak az volt kérdés, hogy vajon a játékmenet méltó mód szolgálja-e a premisszát?

A nyilvánvaló résszel kezdve: igazán szép küllemű programmal van dolgunk, jó látni, hogy független fejlesztésű játékok ennyire gyönyörűek tudnak lenni. Az egyetlen gond ilyen téren a szereplők hajával volt, a grafikáért felelős úriemberek nem elégedtek meg a normál frizurával, hanem a finomabb hajszálakat is megpróbálták megjeleníteni, minek eredményeképp többek közt a főszereplő lányka arca körül furán pixeles cérnaszálak lengedeznek némiképp zavaró módon. Ezt leszámítva minden nagyon szépre sikeredett, igényesen kimunkált terepeken bóklászhatunk olykor meg-megállva és elégedetten gyönyörködve a tájban, de ha ennek ellentettjeként egy véres csata helyszínén próbálunk átjutni a holttestek között, a kidolgozottságra akkor sem lesz panasz - ha más érzésekkel is, de továbbra is elégedetten csettinthetünk. A mozgás-animációk nemkülönben kiválóak, külcsín terén nincs itt igazából semmi szégyellnivaló, sőt. 

A történet viszonylag hamar belecsap a lecsóba, az idilli pillanatok furcsa, természetfelettinek ható eseményekbe fordulnak át, legalábbis nem nehéz ilyesmit feltételezni, amikor a föld alól előtörő patkányözön lepi el a környéket, melynek tagjai menekülnek a fénytől, ha pedig nem tudnak hová elfutni előle, parázsló pernyeként szétfoszlanak. Ilyenformán indokoltnak tűnhet a sanda gyanú, hogy ezeket a rágcsálókat nem egyszerűen a pestis csalta elő. A játék egyik eleme kifejezetten az, hogy fényforrások segítségével átjussunk a gyilkos áradaton, mely egyébként elevenen felfalna minket semmi perc alatt. A főszereplőnk Amicia, egy tizenéves lány, francia nemesi(nek tűnő) család sarja, aki Hugo nevű kisöccsével kényszerül elmenekülni otthonából. Olvastam egyes helyeken, hogy többen is elégedetlenkedtek az angol szinkronnal és a kisfiú idegesítő jellegével kapcsolatban. Nekem ezekkel szó szerint semmi gondom nem volt, sosem rántott ki a sztoriból holmi unott, fásult vagy életszerűtlen előadásmód, illetve a kisfiú is nagyon aranyos, szerethető, engem sosem zavart vagy frusztrált, többnyire amúgy is a kezünket fogva követ minket. Nincs vele semmi probléma. Meg kell mondjam, hogy eleinte a lopakodós rész is kellemes meglepetést jelentett, főleg olyan címekkel összevetve, mint pl. a The Last of Us. Tudom, hogy szinte mindenki imádja azt a játékot és a köz szemében szakrális bűntettnek számít bármi rosszat mondani róla, de ha olyan jeleneteket látok, hogy a két főszereplő felfegyverzett katonák elől bujkál mindenféle tereptárgyak között, tőlük nagyjából karnyújtásnyi távolságra osonnak, de közben fennhangon beszélgetnek egymással, illetve az ellenség egyáltalán nem reagál arra a karakterre, amelyet nem a játékos irányít, még akkor sem, ha konkrétan az orruk előtt grasszál... az ilyesmire egyszerűen nem tudok mást mondani, mint hogy szánalmas. SZÁ-NAL-MAS. Hogy az ilyesmit hogy bírják ennyire könnyen elfogadni az emberek, számomra rejtély. Széttapossa a beleélést, nevetni való. Én nem kétlem, hogy nehéz lehet ezt igazán valósághűen implementálni, valamennyire minden játék szenved ettől, amelyikben lopakodás van (emiatt általában nem is nagyon szeretem a lopakodós játékokat), de attól még elfogadnom sem kell, mintha rendben volna az efféle gyatra megvalósítás. Itt annyival jobb a helyzet, hogy a szereplők tényleg csak suttognak és a félelem is hallható a hangjukban, nem pedig trécselnek két strázsa közt lapulva. Viszont itt nagyjából véget is érnek a pozitívumok, az említett őrök ugyanis teljesen hülyék, és persze periférikus látással sem rendelkeznek. Tényleg elég illúzióromboló ezt látni, a valóságban simán észrevennének, mégis úgy elmegyünk mellettük, mint a pinty. És persze itt is jelen van a szokásos megoldás, hogy ha ki is szúrnak, nem sokáig kutatnak utánunk, csak bambulnak egy helyen, körbe se nagyon néznek, majd kis idő után megvonják a vállukat, hogy áh, nincs itt semmi gond, végül is csak a keresett személy suhant át két deszkakerítés közt. Röhej. 

Nagy kihívást tehát nem fog tartogatni a játék, nem is csak emiatt, hanem a szokásos konzolitisz miatt sem, kontrollerre tervezett irányítás, automatikus célzás, minden ki van jelölve, amivel kezdeni lehet és általában kezdeni is kell valamit, gondolkodni nem igazán szükséges. Egyedül a vége felé torpantam meg olykor-olykor, de nem is igazán amiatt, mert a játék effektíve nehéz lett volna, inkább idegesítő akadályokat ötöltek ki, hogy azért mégse úgy haladjunk már, mint kés a vajban. Különféle eszközök állnak rendelkezésünkre, amelyeket használnunk kell, ha tovább akarunk jutni, de ezek használata elég kényelmetlen tud lenni az események hevében. Valami olyasféle tárcsás megoldásra kell gondolni, mint pl. a Dishonored esetében, csak ez itt kevésbé felhasználóbarát. Az eszközeinket egyébként kraftolni is tudjuk, illetve bizonyos fejlesztéseket is eszközölhetünk pl. a fegyverként használt parittyánkon, de azért nem kell valamiféle mély, RPG-jellegű rendszerre gondolni, mindössze annyi a csavar a dologban, hogy a nyersanyag limitált, így ha ész nélkül legyártunk mindent, akkor bizonyos fejlesztésekre nem marad elegendő. Gyakorlatban tehát valahogy úgy néz ki a játékmenet, hogy sunnyogunk az őrök között különböző nonszensz helyzetekben, emellett pofonegyszerű akadályokat küzdünk le, itt tűzet gyújtunk, ott kioltunk egy tüzet, előre kijelölt részeket lövünk szét a parittyánkkal, ide-oda tologatunk pár tereptárgyat, hogy feljussunk valahova, netán fényforrásokat juttatunk megfelelő helyekre, ilyesmik. A katonákkal egy ideig elég kevés lehetőségünk lesz végezni, ezt inkább ők teszik meg velünk egyetlen csapással, amennyiben észrevesznek, de később már egyre kevesebb fenyegetést jelentenek, egyre több eszköz áll majd a rendelkezésünkre, olykor társak is mellénk szegődnek, akik segítenek eltenni őket láb alól. Nekem nem lett volna semmi bajom azzal, ha végig relatíve védtelenek lettünk volna, a játék elég lineáris, sokszor van amolyan interaktív novella-szerű jellege, nyilván főleg az elején, én nem éreztem szükségét, hogy ez különösebben megváltozzon, hogy erősebbé, harciasabbá váljon a főszereplő és mindenféle blőd bossfightokban mutassa meg, ki a leány a gáton. Ennek ellenére nem mondom, hogy filmben jobb lett volna, mert... 

Nos igen, a történet. Sajnos elég hamar leül. Mivel a játékmenet sem valami tartalmas, ezért úgy a közepe táján rettentő mód elkezdtem unni, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy inkább abbahagyom és elolvasok valami összefoglalót, vagy magukat az átvezetőket nézem meg összegyűjtve. De mivel már eltökéltem magamban, hogy írni fogok róla, nem akartam egy fél végigjátszás alapján megtenni ezt, így aztán tovább haladtam, néhány napos szünetekkel végigvittem egy-egy pályát. Viszont azt kell mondjam, hogy talán jobban jártam volna, ha nem teszem, mert a sztorit egy ponton túl már igencsak ügyetlenül alakítgatták. Egyes karakterek annyira mondvacsinált módon cselekszenek, illetve reagálnak bizonyos történésekre, hogy tényleg csak a fejemet fogtam, hogy mi ez a hülyeség? Ki mond ilyet, ki tesz ilyet egy ehhez hasonló helyzetben? Az ilyesmi akkor is súlyos negatívum lenne, ha a történet egyébként szép kerek és jól kitalált volna, de ezt se nagyon lehet mondani. Nem állítom, hogy teljesen rossz, de olyan nagyon nem törték magukat, hogy világossá tegyék, hogy akkor utóvégre mi miért történt, el van intézve azzal, hogy alkímia meg miegymás. Áporodott hab a mérgező tortán, hogy a végére a lopakodás is átmegy TLoU-módiba, a harmadikként mellénk szegődött társunkra az őrök ügyet sem vetnek még akkor sem, ha az gondol egyet és az orruk előtt feláll, elvileg felfedve a rejtekhelyünket. Béna. 

A végére tehát megint csak azzal kell az ember szembesüljön, hogy itt egy szemet gyönyörködtető játék közepes játékmenettel, gyengus kezelhetőséggel és egy olyan sztorival, amit ha nem mondanak el, akkor sem lenne kevesebb a világ. Félreértés ne essék, lehet ezt szeretni, de ahhoz az embert tényleg rabul kell ejtse a külcsín és a hangulat, mely aspektusok egyébként valóban nagyon erősek, viszont más téren igencsak alacsonyra kell helyezni azt a bizonyos lécet. Ami az értékelést illeti, én a kettesen is gondolkodtam, de mindent objektíven összevetve azért ez túl szigorú lenne, számomra az elégségesnél egy fokkal jobb, a közepesnél pedig valamivel rosszabb, így végül annyiban maradtam, hogy hármas alá. Semmit sem vesztettem volna, ha abbahagytam volna azon a ponton, amikor elkezdett borzasztó unalmassá válni.