Noha senki nem így várta és senki nem így tervezte, végül a 2005-ös Those Once Loyal lett a Bolt Thrower utolsó albuma. A veterán death metal brigád ugyan nekilátott a következő dalgyűjteménynek, de végül három év elteltével ebbéli törekvéseiket bizonytalan időre félretették, mivel elmondásuk szerint az elkészült szerzemények nem érték el a legutóbbiak minőségét, új anyagot viszont nem akartak lemezre préselni úgy, ha a folytatás nem lett volna méltó az elődhöz. Én ezt személy szerint végtelenül becsülendőnek tartom, párját ritkító hozzáállás. Fel persze nem oszlottak, koncerteken, turnékon időről-időre el lehetett csípni őket, idővel pedig csak-csak összeállt volna valami kézzelfogható friss matéria, azonban 2015-ben Martin Kearns dobos igen fiatalon, mindössze harmincnyolc évesen eltávozott az élők sorából, amitől a banda működése nem egyszerűen csak megtorpant, hanem az eset első évfordulóján társai már azt jelentették be, hogy nélküle nem szeretnék továbbvinni a zenekart. Ha nem ők lennének az egyik leginkább kedvelt együttesem, ilyen szintű integritás láttán akkor is csak a legnagyobb tisztelettel tudnék adózni feléjük.
Ehhez hasonló háttérrel és utóélettel joggal feltételezné az ember, hogy maga a zeneanyag igazán különleges lehet, elvégre maga a zenekar is megrettent az árnyékától, és nem is téved nagyot, aki így gondolja. A hangzásuk talán itt a legtisztább, emellett abszolúte frissnek hat, kissé csóválom is a fejem, hogy ez a lemez is már lassan tizennyolc éves lesz... őrület! A zenei anyagra nézve pedig elég magabiztosan lehet állítani, hogy az életművük néhány igazán kiemelkedő darabját is megtalálhatjuk itt: már a nyitó At First Light is egy olyan bitang jó, ráadásul nem is igazán tipikus riffel töri meg az ódon, fenyegető hangulatú bevezetőt, hogy az ember azonnal kényeztetve érzi magát - mindennek tetejébe még egy kis szólisztikus villantás is érkezik, ami megint csak nem jellemző rájuk, de a jelek szerint ők maguk sem bírtak magukkal lelkesedésükben:)
A második Entrenched jobban ragaszkodik a megszokott Bolt Thrower-formulához, de olyan sodrással és lendülettel teszi, hogy szintén hamar a kedvenceink közt találhatja magát, a The Killchain pedig egyenest bebetonozza magát oda. Nyilván a zenekar is tisztában volt vele, hogy felettébb nagyot alkotott, hiszen a szokásos, náluk specifikusan visszatérő intrót használtak fel hozzá, ami mindig teljesen ugyanaz, és amivel nagyjából azt szokták jelezni a hallgató felé, hogy "na most figyelj, kishaver...":) Iszonyat eltalált, pattogósan lüktető főtéma, egyszerű, de arcrepesztően menő kórusriff, majd a középrésznél egy olyan váltással pusztítanak el, hogy az embert nem is egyszerűen a hideg rázza, de szinte még a vér is kiszáll a testéből. Nemkülönben géniuszi megmozdulás a címadó, ahol olyan érzéssel nyújtják el a kezdő hangokat, hogy már ekkor elkezdhet behorpadni az arcunk... a visszafogottabb tempó sem válik unalmassá, ellenben a nehezen megfogható, fenséges hangsorok olyan hátborzongató gyönyörűséget okoznak, hogy arra szavakat is nehéz találni.
Akad azért némi biztonsági játék is, pár dal inkább csak a "jó, de semmi extra"-kategóriába sorolható, mint pl. az Anti-Tank (Dead Armour), illetve némelyik inkább a második felére erősít be igazán, mint mondjuk a Granite Wall azzal az ádáz, alattomos pulzálással, vagy ahogy a Last Stand of Humanity kezd el végül olyan iramot diktálni, hogy arra aligha létezik más válasz, mint a mániákus fejrázás. A korongot záró When Cannons Fade pedig nem csak a kisebb-nagyobb szőrszálhasogatásra okot adó elemeket feledteti, de a pályafutásukra is dicső koronát helyez delejesen magasztos atmoszférájával, nem beszélve az elhalkuló dobütemekről, melyek a történtek ismeretében szinte látomásos érzetűek...
Elhallgattak hát az ágyúk s a Bolt Thrower is így búcsúzott el, tőlük szinte természetes módon egy kiváló, ötöst érő albummal. A mélyen dörgő énekért felelős Karl Willetts néhány éve egy Memoriam nevű együttessel kezdte el ápolni az elesett harcostárs, és valahol tán a banda emlékét is, mely formációval még nem kötöttem szorosabb ismeretséget, de teljesen eltérő hangszeres tagság ide vagy oda, a death metal zászlaját valószínűleg ők sem tapossák sárba.
