Nagy felhajtás, valamint be nem teljesített ígéretek és ezekből fakadó csalódások övezték fejlesztését és későbbi megjelenését, én viszont egyáltalán nem követtem a vonatkozó sajtót, így a PC-re már Fable - The Lost Chapters címen befutott Lionhead-játék számomra teljesen ismeretlenül érkezett, amikor egy komám jó tizenhét évvel ezelőtt meglobogtatta felém a diszket. Előítéletektől mentesen néztem hát bele a játékmenetbe, amit némiképp szimplának, mindazonáltal jópofának és a megszokottól mindenképp eltérőnek értékeltem, így magam is tettem vele egy próbát. Azóta persze több végigjátszás is lefolyt a Dunán, jelen megemlékezés kapcsán is lazán becsúszott néhány kanyar, ezzel pedig kissé le is lőttem a poént, hogy az eleinte afféle isten-szimulátorokkal elhíresült brigád (ilyen volt a Black and White két része, de ide sorolhatjuk a Populus-t is, ha a Bullfrog néven való inkarnációjuk tevékenységről sem feledkezünk meg) light-osabb szerepjátékok/akció-kalandjátékok felé történt kikacsintása sem volt temetnivaló kudarc. Mivel pedig egyik korábban készült munkájuk sem vágott egybe az érdeklődési köreimmel, így ilyen tekintetben is prekoncepciók, hasonlítgatások nélkül tudtam vizsgálni és élvezni a szóban forgó művet.

Elsőnek azt érdemes tisztázni, hogy a Fable végeredményben mennyire RPG? Ha egyetlen szóban kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám: épphogy. Ha csak a pőre jellemzőket nézzük, voltaképpen minden itt van, amit egy szerepjátéktól elvárhat az ember: karakterfejlesztés, jellemalakítgatás, döntéshelyzetek, tárgyvadászat, a felszerelésünk menedzselése... egy hangyányit nálam is rezgett a léc, hogy valóban besorolhatom-e ebbe a kategóriába, hiszen egy keményvonalas RPG-hez képest már csak az eredeti célplatform (xbox) miatt is sok az egyszerűsítés, de a képzeletbeli listán nagyjából kipipálhatjuk az összes rublikát, úgyhogy tán belefér. Ami a legkritikusabb pont, az a párbeszédek kérdése, melyek a szó klasszikus értelmében nincsenek is jelen, mindössze a nem játékos karakterek monologizálásra tudunk reagálni kb. az igen/nem szintjén, ami a morális rendszer kétpólusú voltához is kellően passzol. Nagy mélységeket tehát nem érdemes várni, a jellemalakulás részletei inkább a fejünkben játszódnak majd le, bár ez illik is egy olyan játékhoz, ami már a címével (fabula, mese, tanmese) sem céloz magasabbra, mint egy olyan történet elmesélése, amelyben döntésünktől függően mi lehetünk a messze földön híres, makulátlan jellemű hős, vagy épp a haszonleső, kegyetlenkedő gonosz (a játék vége felé még konkrét glóriát v. ördögszarvat is kapunk a fejünkre).

A történet nem mellesleg végigköveti hősünk/antihősünk egész életútját, a bevezető küldetések gyerekkorunkban játszódnak, a direkte betanító jellegű feladatokat pedig egy néhány éves ugrás után tehetjük magunkévá. Az Albion nevű világot minden bizonnyal a régi Britanniára alapozták - nyilván annak egy mágiával dúsított variációjára -, de inkább a hangulat ragad majd minket magával, mintsem a tényleges események. Ezzel együtt lesz néhány súlyosabb mozzanat, ami talán kevéssé férne bele egy gyerekmesébe (bár belegondolva a Fehérlófia hőse a saját levágott végtagjaival etette az őt szállító griffmadarat, úgyhogy ilyen téren talán alábecsülöm a műfajt), viszont ezeken is elég könnyen s gyorsan átléptetnek, valószínűleg jobban leköt majd minket, hogy minél több kincset hajtsunk fel és minél több xp-t szipkázzunk fel a leküzdött ellenségekből. Utóbbit szó szerint kell érteni, mert a tapasztalati pontokat érdekes módon nem kapjuk meg csak úgy alapból, hanem látható módon, zöld gömböcskék képében potyognak ki, mi pedig vagy végigszaladgálunk rajtuk, vagy gombnyomásra magunkhoz vonzzuk és elnyeljük őket. Fejlődéskor a három archetípus is itt megjelenik (közelharc, íjászat, mágia), de specializálódni feltétlenül nem érdemes, egy bárminemű varázslattól ódzkodó karakternek érezhetően nehezebb dolga lesz, különösen ha távolsági harcra adja a fejét. Nem arra célzok, hogy két fejszesuhintás vagy nyílvessző-eregetés közben muszáj lesz útjára küldeni egy-egy tűzlabdát, egyszerűen csak nem kevés mágia-kategóriába sorolt képesség egyértelműen az első két megközelítést hivatott erősíteni. Ilyen mondjuk a többszörös csapás, a nyílvesszők megsokszorozása vagy az ellenségre rontó harci roham, de az időlassítás és a gyógyítás is nagy barátja lesz mindenkinek (utóbbi különösen akkor, ha egy-egy NPC-t kell kísérgetnünk/pesztrálnunk).

Félig-meddig amolyan élet-szimulátort is tisztelhetünk a Fable képében, mivel sok olyan aspektussal találkozunk, amelyekkel más játékok nem, vagy csak elvétve foglalkoznak. Az még nem nagy újdonság, hogy a napszakok váltakoznak, ahogy az sem, hogy lehet enni-inni, de az már kevésbé megszokott, hogy az elfogyasztott kaják a testalkatunkat is befolyásolják: sok süti és husi elpusztításával frankón elhízott héroszt is kinevelhetünk (külön poén, hogy tofut eszegetve jellembeli jó pontokat kapunk, míg ugyanennek a gonosz változata a boltokban is kapható "ropogós kiscsibék" elrágcsálása, már aki rá bírja magát venni ilyesmire:D). Némi pénzmagra szert téve házakat vehetünk magunknak, egyet-egyet minden településen, melyeket akár ki is adhatunk, viszont ha nagy kujonnak tartjuk magunkat, akkor jön képbe az egyébként szintén jelen lévő nősülés, ugyanis menyecskénk szintúgy lehet az összes városban. A vicc, vagy talán inkább a játék lehetőségeinek teljes kiaknázása kedvéért magam is terveztem, hogy az egyik végigjátszás során mindenhol elhappolom magamnak a legszimpatikusabb fehérnépet és a többnejűség kétes útjára léptetem a fickót, végül azonban zátonyra futott eme elhatározásom. Ennek oka mindössze annyi volt, hogy amikor meghallottam, hogy az akkor még csupán elsőnek szánt feleségem milyen örömmámorban úszik és mennyire boldog, egyszerűen nem vitt rá a lélek efféle alávalóságra. Nagyon édes volt, ahogy még a játék "Jack of Blades" nevű mitikus főgonoszát is megidézte egy dalocska erejéig, amit csak úgy énekelgetett magában otthon ("This kind of joy even Jack can't destroy":)). De az is szórakoztató, ahogy a képernyőn diszkréten elsötétülő együttlét után is bemond néhány mókás szöveget, ilyen mondjuk a "You're really a hero!" vagy a "Short and sweet", bár nem rémlik, hogy a konkrét... khmm... teljesítményünket bármi is befolyásolná. Talán nem mindegy, hogy milyen fajta ajándékkal halmozzuk el szívünk választottját? Én végül egy Knothole Glade nevű városban kötöttem be a kinézett szépasszony fejét, ahol csak annyi bökkenő volt, hogy az ottani vityillók ajtaját nem lehet becsukni, szóval az arra járók érdekes hangokra lehettek figyelmesek, ha olykor elsétáltak az otthonunk előtt:). Ja igen, amúgy ha arra támadna gusztusunk, akár manusokkal is össze lehet jönni, de ahogy a megboldogult Norm MacDonald mondaná, "I ain't into that funny stuff, you know", így ennek letesztelését inkább másra hagynám:D

S ha már ilyen életszagú jellemzőket hoztam szóba, mindenképp megemlíteném még azt a mellékküldetést, melynek végén egy bordélyház további sorsáról tudunk majd dönteni: a már említett fekete-fehér szisztéma mentén megtehetjük, hogy magunkat tesszük az intézmény új urává, onnantól kezdve pedig ingyen és bérmentve részesülhetünk minden erkölcstelen szolgáltatásban, de ugyan ki tenne ilyet, amikor fel is szabadíthatjuk az örömlányokat, a helyet pedig a bajba jutott nők menedékhelyévé tudjuk avanzsálni? Én mindenesetre mindegyik karimmal szabaddá tettem őket, és előzőleg sem vettem igénybe kényszeredett, hamis módon adott társaságukat - kétpólusú morális rendszer ide vagy oda, mégiscsak remek érzés ilyen jó dolgokat tenni, még ha pusztán virtuális emberekről van is szó (a valóságban sajnos nincs hatalmam arra, hogy hasonló jót érjek el, arra meg pláne nincs, hogy valami módon a föld színéről is eltöröljem a megélhetés ezen formáját).

Szőrösszívű RPG-védnökök szívét melengetheti meg a tény, hogy a városokban nem járkálhatunk csak úgy kivont fegyverrel, ellenkező esetben az őrség fogja kifejezni nemtetszését, ahogy mások holmiját sem orozhatjuk el anélkül, hogy nekünk jönnének vagy ránk hívnák a rendfenntartó szervek képviselőit. Persze van lehetőség lopni, csak azt kell elkerülni, hogy észrevegyenek - amennyire tudom, leginkább éjszaka érdemes művelni ezt, de én most nem adtam ilyesmire a fejem, nem olyan nehéz összeszedni annyi lóvét, amennyire ténylegesen szükségünk lesz. A jobbféle cuccokat sokszor nem is pénzért szerezzük be, hanem különféle egyéb játéktechnikai okosságok útján: lehet pl. pecázni (először még poén, három alkalom után már unalmas és fárasztó, hogy kb. kettővel klikkelhetsz többet pluszban és már el is szakad a damil), aztán vannak ládák, melyek leginkább a Zelda-játékokat juttatják eszembe, ezeket sokszor csak megfelelő mennyiségű ezüstkulccsal lehet kinyitni, ezen felül ásni is lehet (virág-, és gombakörökben mindenképp érdemes), végül ott vannak a mágikus kőarcokkal elzárt ajtók, amelyek mindegyike valami külön feltételt szab meg ahhoz, hogy kinyíljon nekünk. Ezeket többnyire rébuszokban közlik, de annyira nem nehéz rájönni, hogy mit akarnak, ilyenekre kell gondolni, hogy jól el kell hízni és már hájasan megjelenni újra, esetleg valamilyen eszközt kell használni a szemük láttára, de vannak gonosz ajtók is, akik többek közt akkor fedik fel rejtett kincseiket, ha odacsalunk egy ártatlant és kivégezzük előttük. De olyan nagyon nem is érdemes rágörcsölni ezekre az ajtókra, némely feltétel eleve úgy üti egymást, hogy nem is tudjuk az összeset egyetlen végigjátszás alatt kinyitni, plusz a jutalmak is inkább csak hasznosak vagy jópofák, mintsem kihagyhatatlanok.

A harcról és a kezelhetőségről eddig csak érintőlegesen szóltam pár szót, azzal nyilván nem árulok el nagy titkot, hogy élből kontrollerre szabták, viszont elég hamar meg lehet tanulni a sémát, így elsőre hiába fura, hogy pl. varázsolni csak egy külön gomb lenyomásával lehet, hamar meg lehet szokni és nem is éreztem szükségét annak, hogy nagyon átalakítgassam. A cuccaink utáni menüben való turkálás szüttyögős kicsit, de ezzel is együtt lehet élni, plusz a fontosabb dolgok gyorsbillentyűre is kirakhatók, szóval soha rosszabb portot. A területik miatt egyébként tán a mágia a leghatásosabb irány, vagy legalábbis ezt lehet a legsimábban félisteni szintre tornászni, de mint mondtam, kisebb varázs-rásegítésekkel élvezhető a többi út is. Az íjászat történhet kijelölgetős és manuális módon is - utóbbi alatt az egérrel való célzást értem és összességében emellé tenném le a voksom, mert így gyorsabban lehet pont azt a mazsolát telibe lőni, akit feltétlen szeretnénk, vagy aki a legközelebb van hozzánk a felénk rohanók közül. Eleinte viszont nem fogunk tudni pusztán a Robin Hood/Tell Vilmos-féle megközelítéssel érvényesülni, muszáj lesz karddal is odacsapni még akár úgy is, ha azon nem erősítettünk semmit, én legalábbis ostobán éreztem volna magam, amikor már három bandita vett körül és én még mindig nyilazgattam volna közvetlenül magam elé, miközben ügyetlenül sasszézok. Említeni kell még az ún. "combat multiplier" rendszerét is, ez nagyon alapjaira véve annyit tesz, hogy ha sebzünk valakin vagy valamin, azzal együtt egy számláló értéke is emelkedik, ha pedig rajtunk sebeznek, akkor visszaesik. Ezt növelve a kinyert xp mennyisége lesz tekintélyesebb (mindhárom ágazatra külön számolja), és ha valaki nagyon ráfüggne arra, hogy feltornássza, annak a "Physical Shield" nevű varázslat ajánlott, mely a manánk kárára nyeli el a minket ért sebzést, kvázi hatástalanítja, így ameddig varázslötyivel bírjuk, addig a CM-szorzó, következésképpen pedig az xp is több lesz. Mondjuk első végigjátszásra szerintem nem érdemes ilyenekkel nyűglődni, a játék egyetlen nehézségi szinttel bír, ami alapból sem legyűrhetetlen, nem szükséges ehhez hasonló mesterséges eszközöket erőltetni, hogy fel-, illetve túltápoljuk magunkat.

Kifejezett negatívumokra nézve megjegyzem, hogy bár a tízéves jubileumra kijött egy felújított változat, nekem a videók alapján nem jött be, inkább láttam másmilyennek, mint konkrétan szebbnek, szóval maradtam az eredetinél. Akármelyik változatot nézzük, a grafika mindenképp hagyni fog maga után kívánnivalót, ha az ilyesmi kiemelten foglalkoztat minket, én mindenesetre már a legelső változatra is azt mondanám, hogy most is nagyon szép, kellemes és hangulatos, amiből ez az újabb kiadás inkább csak elvett. Aki nem ismerte volna a játékot, videók alapján biztos maga is tud döntést hozni, hogy melyiket válassza, a magamét már ismertettem. Ténylegesen rossz vonásként a már említett felszínességet, a mélység hiányát tudom felemlegetni, amit orvosolhat a tudás és a felkészültség, magyarán szólva felkészülten, előre tudjuk, hogy itt nem a karakterünk részletekbe menő finomhangolása adja majd a legnagyobb élményt. Zavaró lehet még az automata mentések körüli mizéria (elsőre talán nem lesz világos, hogy a manuális mentés inkább a karakterünk állapotát menti el, mintsem egy folyamatban lévő küldetés állását), illetve tán az sem lesz feltétlenül mindenki ínyére, hogy az ellenfelek újratermelődnek - persze miután kicsit megerősödtünk, a közönséges szörnyikéken való átgyalogolás egyre triviálisabbá válik. Aztán volt itt még egy furcsaság, ami nekem speciel kifejezetten szúrta a szemem: a The Lost Chapters kiegészítő még hozzáad a játékhoz tán két-három órányi sztorit, valamicske lezárást (ezt PC-n ugye alapból hozzánk vágták), viszont a főellenség legyőzése után csak úgy tudsz tovább játszani a hősöddel, ha hagyod lemenni a stáblistát, ellenkező esetben visszadob a harc előtti pontra - most komolyan, mennyire kell önelégültnek lennie egy fejlesztőcsapatnak (vagy talán inkább egy bizonyos fejlesztőnek...), hogy meglépjen egy ilyet? Nem mehetsz vissza kihagyott mellékküldetéseket elvégezni vagy csak úgy szórakozni a nagyvilágba, kicsit "továbbélni" a karaktered életét, legfeljebb akkor, ha kb. húsz percnyi, számodra teljesen jelentéktelen információt lefuttatsz a képernyődön. Röhejes.

Mindebből látszik, hogy olyan rettentő rosszakat nem tudtam mondani a játékról, leginkább tényleg a Zelda-címekhez tudnám hasonlítani, de ezzel együtt is van saját arca, egyénisége, továbbá hangulatos, jó a zenéje, jó szórakozást nyújt, kisebb-nagyobb hülyeségei vagy épp a konzolossága ellenére is leköti az embert és még azon felül is sokféle érdekességet, finomságot rejt, mint amennyit e helyütt ismertettem - nálam ötös alá. A két számozott folytatást még nem próbáltam, javarészt azért, mert nem tűntek annyira jónak, illetve jobb esetben csak pont ugyanolyannak tűntek, mint az első, így nem éreztem szükségét, hogy velük is játsszak (amennyiben mégis megtörne a jég, arról előbb vagy utóbb itt is beszámolok).