Nem egy olyan rossz dolog az, ha az ember olykor maga mögött hagyja kedvenc zenei magazinjait, legyen szó nyomtatott vagy épp online sajtóról, az ízléséhez közel álló hobbioldalakról is elfeledkezik egy időre, és csak úgy a maga szakállára elkezd kutakodni a neten - sok finomságra lehet így lelni, ami egyébként elkerülte volna a figyelmünket. Nem állítom, hogy kifejezetten így találtam rá a Common Yet Forbidden nevű zenekarra, de sanszos, hogy valami ilyesmiről lehetett szó, mert nem rémlik, hogy bárhol is olvastam volna róluk, esetleg híreztek volna velük kapcsolatban, a jelek szerint pedig már a törülközőt is bedobták, mivel a 2007-es The Struggle c. első nagylemezük óta máig nem érkezett tőlük semmilyen életjel hangzóanyag formájában. Ha belefülelünk az anyagba, máris kevésbé fogunk ezen csodálkozni, mivel a műfaj, amely mellett lándzsát törtek, már akkoriban is túlszaturáltnak volt mondható, ezt a nagyon felkapott, kicsit a göteborgiaktól elcsent, de már amerikanizált dallamos death metal-t rendkívül sokan művelték még így, némi deathcore-os ízzel fűszerezve is. Nekem sokáig tényleg úgy tűnt, hogy még a csapból is csak ilyesmi folyik, a többség ráadásul nem is hozta valami fantáziadús módon, így én se barátkoztam meg igazán ezzel a stílussal, a szóban forgó lemezt mégis érdemesnek találtam arra, hogy szóljak róla pár szót.

Az erre való legerősebb indokom pedig a nyitó-, és címadó dal képében azonnal nyilvánvalóvá is válik. Akármennyire nehezen engedek, ha szembe jön velem a sokadik death/deathcore brigád, ez a szám akkor is lehengerelt és elmondhatom, hogy mára egyenesen az egyik örök kedvencemmé vált. A riffek őrülten jók, mindegyik az, dögösek, brutálisak és sodrók, mindennek tetejébe még gitárszóló is van, nem is akármilyen! Szó nincs tehát arról, hogy a szokásos dörmögős, primitív szögeléssel akarnák kiszúrni a szemünket (vagy épp a dobhártyáinkat), amit szerintem egyetlen évnyi hangszeren való gyakorlás után is eljátszana bárki, aki nem totál fakezű.

Ilyen kezdés után az ember nagy reményekkel vetheti magát a folytatásba, de sajnos azt kell mondanom, hogy a továbbiakban már nem fogunk ilyen színvonalú szerzeményekkel szembesülni. Akárhogy nézzük, azért tényleg behatárolt egy stílus ez, tíz dalon és negyven percen keresztül csillagos ötös szinten hozni igazi géniuszi feladat volna, nem is jön össze itt sem. A másodikként érkező The Prodigal még egy elég ütős darab, és néhány kivételtől eltekintve szinte minden esetben bekanyarintanak egy vagy két olyan témát, ami felkelti az érdeklődésünket, feldobja az összképet, miegymás, viszont ezek ellenére is könnyen belefásulhatunk a többségükben igencsak egyívású témákba. Az első pár hallgatás során szerintem nem is nagyon fog kitűnni semmi, talán csak az Anthem című dal jellegzetes, fogós nyitánya, amit már a címből adódóan is emlékezetesnek szánhattak (egészében is pofás lett), esetleg a Saints O' Saints néhány szerfelett agyas megoldása vagy a Face of the Father néhány gyilkosabb húrnyűvése, de a Lake of Fire, Wake of Souls is a jobbak közül való.

A többszöri nekifutás persze jobban elkülöníti a témákat, ám nagy eséllyel még ekkor sem fogjuk azt mondani, hogy figyelmetlenül átsiklottunk néhány igazán kiemelkedő darabon, ellenben a gyengeségek jóval inkább kitűnnek majd. A lemez utolsó harmadára szerintem kifejezetten el is fogy a szufla, legalábbis a Dead Alive vagy a Still We Remain arctalan, sablonos motívumai már nem sok reakciót tudnak kicsikarni belőlem az unott legyintésen kívül. Ennek ellenére mégsem feltétlenül távozunk keserű szájízzel, mivel a csaknem nyolc perces, instrumentális zárótételre újfent összekapták magukat. A nem túl fantáziadús cím (Riff List) mondjuk nem sok jót sejtet, és ha szigorúan vesszük, akkor tényleg nincs szó sokkal többről, mint hogy egymásra hajigáltak egy csomó riffet, viszont ezek a bizonyos riffek jól sikerültek, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tempót kevéssé variálják (ilyen hossz mellett számíthatnánk belassulásokra, akár akusztikus betétekre, ilyesmiről azonban szó sincs), lényegében végigdarálják az egészet, mégis működik. Persze tagadhatatlanul segít, hogy a második felét kb. teljesen beterítik a szólók, azaz mi is több mindent tudunk lekövetni.

Teljességére nézve tehát nem nevezném kihagyhatatlan darabnak a The Struggle-t, vannak üresjáratok és a zseniális címadó számot leszámítva a kiemelkedőbb részek sem adják magukat könnyen, amikor pedig kispadra kerülnek ezek az igazán ihletett témák, feltűnik, hogy bizony a hangzás is lehetne egy árnyalatnyival erősebb. Úgy vélem, hogy itt a négyes a leginkább reális és igazságos osztályzat ('core-őrültek esetében persze feljebb is kúszhat).