Máshol már említettem, de sosem voltam egy kifejezett Iron Maiden-rajongó - nagyjából azért, mert még a klasszikusnak számító lemezeikről is csak kb. minden második dal fogott meg igazán, vagy jobb esetben úgy az adott anyag kétharmada (hogy egy együttest a személyes kedvenceim közt tartsak számon, ahhoz ennek az aránynak valamivel azért erősebbnek kell lennie). Ettől függetlenül még én is óriási eseménynek tartottam, amikor '99-ben jött a hír, hogy Bruce Dickinson visszatér hozzájuk az énekesi posztra, mindennek tetejébe hozza magával a már korábban kilépett, ám időközben őhozzá csapódott Adrian Smith gitárost, aki megint csak a nyolcvanas évek nagyra becsült Maiden-albumain szerepelt. Itt most bele lehetne menni abba, hogy a dalnok pótlása mennyire volt sikeres, de igazából ennek a zenekarnak az élén senki más nem mutatott volna igazán jól, neki ott van a helye és kész, és amikor kiderült, hogy újra a banda tagja, az még nekem is valahogy olyan érzés volt, hogy a világ rendje onnantól kezdve jobban helyreállt. Többek közt ez is adhatta meg a táptalaját annak, hogy az énekes lelkesedése rám is átragadjon, akkoriban ugyanis olyanokat nyilatkozott, hogy a készülő új lemez igazi mestermű lesz, amivel berobbantják a kapukat. Hogy pontosan milyen kapukra gondolt, azt csak találgatni tudtam - talán a mainstream kapuira? Naivitásnak hangzott, és nem is különösebben láttam igényét annak, hogy berobbantsák azokat a kapukat akár a maguk, akár úgy a komplett metal műfaj számára, mert egyrészt a metal sosem volt és sosem lesz igazán a köznép zenéje, másfelől akkor már néhány éve elkezdődött, ill. folyamatban volt a heavy metal bizonyos mértékű visszatérése (többek közt a Hammerfall sikere által is fémjelezve). Mindazonáltal továbbra is lelkesen vártam az anyagot, mivel nem tartottam marketingdumának Dickinson szövegét, elhittem neki, hogy valóban ennyire odavan az új dalokért, ez pedig megcsillantotta annak reményét, hogy a végül Brave New World néven megjelent korong nagyrészt olyan zenét tartalmaz majd, ami énhozzám is közel tud férkőzni. Lássuk, hogy így lett-e...
Először viszont szót kell ejtsek arról a nem is annyira aprócska érdekességről, hogy hiába jött vissza a régi gitáros, a helyére érkezett Janick Gers nevű húrnyűvőt sem penderítették ki, hanem onnantól kezdve háromgitáros felállásban kezdtek el működni. Három gitár? Ennek hallatán én személy szerint mindenféle vad, többszólamú virga-őrületet vizionáltam be magamnak, ellenben lehet én vagyok a botfülű, de a konkrét anyagot hallgatva én egyetlen ponton sem mondtam volna meg, hogy itt három hathúroson folyik a ténykedés, és még csak azt sem érzékeltem, hogy a dalok kettőnél több gitárra íródtak volna (noha mindenképp hallani agyasabb, összetettebb megoldásokat).
A kezdést jelentő The Wicker Man-ben mindenesetre nem különösebben hozakodnak elő semmivel, ami elszálltnak vagy túlkapásnak minősülne - még azt sem tartom lehetetlennek, hogy a jó öreg Bruce erre a számra gondolt, amikor a "kapuk berobbantásáról" beszélt, hiszen nem csak a főriff és a tempó kellően fogós, de az ének is szinte szárnyal a lelkesedéstől, az azonnal ragadó refrént pedig iszonyú jó kis gitárdallamok erősítik. A habot a tortán Smith remekül kimunkált, baromi dögös szólója jelenti (legalábbis számomra), viszont hogy mennyire jutottak be vele a fősodratú zeneadók világába, azt már nehezebb volna megállapítanom. Egy-két csatornán mintha találkoztam volna a klipjével, illetve akkoriban egy osztálykiránduláson is hallottam, ahogy egy mögöttem ülő osztálytársam énekelget belőle részleteket - voltaképp ez is valami, de ezeken túlmenően én nem sokat érzékeltem a szenzációs visszatérésből, ugyanúgy lehetett látni az utcákon Maiden-pólós úriembereket, mint azelőtt. Ráadásul ezt a dalt leszámítva alig van ilyesféle közérthetőbb darab, a teljes lemez sokkal merengősebb, kifejtősebb, mint ahogy azt előzetesen gondoltam volna.
Nem mintha bármi panaszom lenne emiatt, hiszen a hosszabb, összetettebb tételek többnyire igen jól sikerültek. Ebbe a kategóriába tartozik a The Nomad is, ami szerintem az album legkiválóbb száma, és noha kilenc perc fölé kúszik, nem válik unalmassá egy kis időre sem. Ez talán merészen fog hangozni, de hangulatában, megközelítésében nekem az olyan régi Rainbow-klasszikusokat juttatja eszembe, mint a Stargazer vagy a Gates of Babylon. Itt érzem a legerőteljesebben, hogy bizony volt zenei mondanivaló, volt közölnivalójuk, amit sehogy máshogy, csak a hangszereiken keresztül adhattak át nekünk. És itt sem kell veszett tekerésekre gondolni, a főtémák egyáltalán nincsenek túlbonyolítva, viszont rendkívül megkapóak és kifejezőek, no és persze Dickinson is kitesz magáért, az énektémák átgondoltak és ahogy haladunk előre, érződik, hogy tényleges ívük van. A valamivel rövidebb, de még így is hosszúnak mondható záródal, a The Thin Line Between Love and Hate szintén nagyon tetszetős: eleinte nem is fogott meg, idővel aztán mégis hozzám nőtt a hangulatos főriff, vagy épp azok a közvetlen, már-már (hülye kifejezés, de) barátságosnak is mondható vokálok. Hasonló besorolású, azaz szintén hosszabb lélegzetű a The Nomad-nél is terjengősebb Dream of Mirrors, ami valami hihetetlen fogós nyitánnyal indít, az ember totál beindul tőle, erre gyakorlatilag azonnal leváltják egy abszolúte visszafogott, szinte szerény kis témázgatással... és szinte végig ez a hangnem uralkodik. Önmagukban ezek a tartózkodóbb részek se lennének rosszak, simán el tudnám képzelni őket átkötésként, de így, hogy a majd' tíz perc túlnyomó részét ezek teszik ki... maradjunk annyiban, hogy itt már a legkevésbé sem tartom indokoltnak, hogy ilyen sokáig húzzák, pláne, hogy még az agyunkat is felhúzták a kezdéssel.
Az eposzi szemlélet persze nem harapódzik el teljesen, ott van például az egynémely megoldásában az Aces High-ra emlékeztető The Fallen Angel is: a The Wicker Man-nél borongósabb, így nem is csodálom, hogy nem belőle lett a felvezető single, de ezek a komorabb, mégis hiperfogós témák és az élesen kitűnő énekszólamok számomra talán még szerethetőbbé is teszik (és bizony itt is kapunk egy fantasztikus Adrian Smith-szólót). Ámde ha a The Nomad utáni második kedvencet kellene kijelölnöm, az kétségkívül a Ghost of the Navigator lenne. Az ember gyanútlanul elkezdi hallgatni, jön a kellemes bevezető, verze, pre-kórus, refrén, minden oké, már épp beleszoknánk, hogy akkor ez így fog kinézni végig, erre a refrén után bevágnak egy olyan borzongatóan jó dallamot gitáron és Dickinson-on egyaránt, hogy tátva marad a szánk. Nem kevés önuralomról árulkodik ilyen sokáig tartogatni a legjobb részt. Mesteri! Aztán szóra érdemes még az Out of the Silent Planet, ami sokáig teljesen elment mellettem, aztán egyszer csak bekattant valami és onnantól kezdve teljesen beette magát a fejembe, a mai napig előfordul, hogy csak úgy elkezdem dúdolgatni az utcán...
No és akkor mondjunk valami kevésbé jót, vagy akár rosszat is: nem olyan nagy katasztrófa, de a hangzással kapcsolatban én eredetileg valami ütősebbre, földrengetőbbre számítottam, főleg a nagy-nagy beharangozás után (aztán lehet csak elkényeztetett a modernebb, vaskosabb megszólalású Dickinson-szólólemez, ami még az újjáalakulás előtt jött ki). Komolyabb probléma a címadó szám - nem is tudom, hogyan mondjam szépen... nos, az a helyzet, hogy egyszerűen utálom. Sótlan és semmitmondó, a refrén meg egyenesen az idegeimre mászik azzal a profán sablonossággal. Lehet csak én érzem ezt, de én mindenesetre nagyon érzem. Emellett ott van még a Mercenary, ami egy-két jobb momentumtól eltekintve teljesen középszerű - ugyan nem ugrok riadtan neki a léptetésnek, ha meghallom, mint mondjuk az előző esetben, inkább csak szép komótosan, ráérősen nézek rá a lejátszóra, hogy átugorjak a következőre.
...és lényegében ennyi volna az összes kifogásolnivalóm, ez egy kifejezetten ütős, eltalált lemez lett. És hogy a bevezetőben feltett kérdésre is válaszoljak: igen, nagyobb részében tényleg tudtam és tudom szeretni, nem pusztán dalok a felét, vagy valamivel többet. Most én nem állítom, hogy ez vitán felül az egyik legjobb Iron Maiden-album, nem is mondhatnék ilyet, hisz pl. a kilencvenes években kiadott dolgaikat nem is ismerem. Egyszer-kétszer belehallgattam talán mindegyikbe, nem fogott meg rajtuk semmi, mentem tovább, nem kaptak sok esélyt. De még az újabbak közül sem nagyon van, amit elejétől a végéig lepörgettem volna, egynél többször biztosan nem (egy-két kedvenc azért ezekről is megmaradt, ami innen-onnan eljutott hozzám). Viszont ha azokat vesszük, amelyeket tüzetesebben ismerek, azok közül a Brave New World tényleg a jobbak sorát erősíti, néhány igazi csúcsnótát sem nélkülözve. Ötös alá.
