1988... kíváncsiságból most rákerestem néhány ebben az évben kiadott lemezre heavy metal műfajban, mivel a Bride második anyaga, a Live to Die meghökkentett egy hangyányit. Egész pontosan a hangzásról van szó, ami... hát, talán úgy mondanám, hogy kissé poros. Ha valaki azt mondja, hogy hat-nyolc évvel korábban jött ki, szó nélkül el is hinném, ha nem ismerném a tényeket. Viszont ahogy szemezgettem a kortársai közül, arra a következtetésre kellett jussak, hogy hiába voltak már ilyenkor, még akár két-három évvel korábbról is igazán acélos megszólalású metal-művek, a nagy átlagot nézve inkább volt jellemző a szerényebb hangmérnöki munka. No meg belegondolva egyébként sem igazságos tőlem, hogy egy ilyen alig ismert, aprócska cégnél kiadott lemezt az e korszakból származó nagyágyúkhoz mérjek. A banda egyébként 1981-ben indult még Matrix néven (meglehet, hogy '99 környékén bánkódtak egy sort a váltáson:)), és inkább csak az első két albumukon játszottak metal-t, amit később a hard rockosabb gyökereik, illetve mindenféle egyéb műfajban való kísérletezgetés kedvéért hagytak maguk mögött.
A heavy metal jelzője megfelelően leírja azt, amit hallhatunk, közelebbről nézve pedig szellősebb, túlpörgetettnek épp nem nevezhető, talán a Judas Priest lazább dolgaival rokon, szolid kis zúzás ez. Mindezen felül a már említett hangzás miatt némi glam rockot is kitapintani vélek (amúgy Skid Row-módra játszva): már csak azért sem biztos, hogy ezzel nagy hülyeséget mondok, mert többnyire rövidebb dalokat kapunk, olyasféle egyszerűbb, együtténeklésre sarkalló refrénekkel, mintha direkte stadionokba szánták volna őket. A legszembetűnőbb példa erre a fesztelenebb, mégis feszesen előadott Hell No, melynek tipikus tempóira egyből bólogatni kezd az ember, vagy ott van a nyitónóta, aminek címe alapján (Metal Might) valami veszélyesebbre számítanánk, de ez is csak egy kevéssel morcosabb, ráadásul az amúgy fejcsóválósan egyszerűcske refén is rendesen meg tud maradni a fejben. Ami viszont mégiscsak megnehezítheti az ismerkedést az egyszeri hallgató számára, az Dale Thompson frontember olykor elég szélsőséges sikoltozása: emberünk nem pironkodik, már-már zavarba ejtő természetességgel szúr be énektémái közé néhány extrémebb momentumot, amivel nekem személy szerint semmi bajom, de azon se csodálkoznék, ha valaki a világból is kifutna tőlük.
A későbbiekben valamivel jobban kiütköznek a heavy metal-os hangulatok, a címadó szám például olyan fifikásabb és gyorsabb riffeket tartalmaz, melyek szinte kiáltanak valami harapósabb hangzás után (azért így is tisztességgel lehet rájuk léggitározni:)). Az emlékezetes dallamvezetésű, összetettebb gitárszólók nem mellesleg már az elejétől fogva hozzák ezt a kimunkáltabb, fajsúlyosabb érzületet, ilyen téren nem lehet panasza senkinek, öröm őket hallgatni. Mondjuk néhány helyen ezt is kissé megvariálják amolyan ős-rockos, ha nem is torzítatlan, de mindenképp "családbarátabb" hangszínnel és előadásmóddal, ami nekem megint csak nem a szívem csücske, de azért elrontani se rontják el az olyan jó kis dalokat, mint pl. az In the Dark. Kevésbé preferáltam viszont a semmitmondó Whiskey Seed-et, az Out for Blood pedig sablonos nyitóriffje miatt nem lett akkora cimborám (még ha később javul is az összkép).
Ha valami miatt az egyébként nem túl hosszú játékidő ellenére is belefásulnánk a zenébe, akkor a lemez vége felé nem várt érdekességekre kaphatjuk fel a fejünket. Érkezik például a Here Comes the Bride c. szám, ami a legrövidebb mind közül, és itt aztán frankón elengedik a gyeplőt: az hagyján, hogy a tempót itt pörgetik fel a legjobban, de a sikolyokból is a legtébolyultabbakat kapjuk. Király:)! Zárásként pedig itt van nekünk a Heroes, ami hat perc fölötti idejével úgyszólván eposzinak számít (legalábbis e helyütt), nem mellesleg valóban kitettek magukért, szerintem ez lett a korong legjobbja. Semmi kapkodás, semmi stadion-rock, itt a lassabban építkező, nagy ívű melódiáké a főszerep - nem egy gitártémát kifejezetten fantasztikusnak tartok. Nagy kedvenc lett nálam, és nem is csak az együttes repertoárjából, de még rajtuk túlmenően is.
A hangzás tehát lehetne erőteljesebb, illetve pár helyen maga a zene is enerváltabbá válik, de ezzel együtt is remek dalokat hallhatunk itt, a legreálisabb értékelés véleményem szerint az ötös alá. Ettől függetlenül nem tartom valószínűnek, hogy visszatérnék hozzájuk - hacsak nem az ehhez hasonló, bár kiforratlanabb első lemez kedvéért -, mivel a bevezetőben is taglalt, a későbbiekben előtérbe kerülő kísérletezgetéseik nekem nem tűntek sem érdekesnek, sem izgalmasnak, és alapvetően a sima hard rock sem az a műfaj, ami különösebben lekötne.
