Amennyire vissza tudok emlékezni, az interjúik alapján az Iced Earth mindig a nagy áttörésre, amolyan Iron Maiden-szintű áttörésre készült. Napjainkra talán már elmondható, hogy ez nem fog összejönni, ettől függetlenül az évek során azért elláttak minket nem kevés jó zenével, így arra jutottam, hogy róluk is érdemes lenne egy kicsit megemlékezni. Esetükben mondjuk érdekesség, hogy a konkrét albumaikat kevéssé ismerem, aminek két fő oka van: egyfelől olyan eget rengetően nagy kedvencek sosem voltak nálam (már ha egynémely másik bandához hasonlítom őket), továbbá elsőnek egyből az Alive in Athens c. tripla(!) koncertalbumot vettem meg tőlük, ami 1999-ig elég rendesen lefedte a munkásságukat, így igazából nem is nagyon jutottam el odáig, hogy  mélyebben beleássam magam a sorlemezeikbe - egyszerűen nem merült fel rá különösebb igény. Ilyenformán adta volna magát valamelyik klasszikusnak számító korong, végül mégis érdekesebb ötletnek találtam, ha inkább a The Glorious Burden-t próbálnám valamivel tüzetesebben megismerni. Ez már a nagy becsben tartott Matthew Barlow kilépése után készült, kinek helyére nem is akárkit vettek be: itt már egyenesen a Judas Priest-ből gyengéden kitessékelt Tim "Ripper" Owens énekel. Ezenfelül azért is tűnt kevésbé nyilvánvaló választásnak, mivel egy vitatottabb anyagról van szó, amit némelyek még kifejezetten utálnak is. Az ellenszenv oka tudtommal a hazafiasabb szövegeknek köszönhető, melyek behatóbban foglalkoznak többek közt az amerikai függetlenségi háborúval.Az nem teljesen világos előttem, hogy pontosan miért is kell emiatt rühellni valamit, illetve mi a gond azzal, ha valaki szereti a hazáját - maga a téma engem nem különösebben foglalkoztat, mármint se az említett történelmi időszak, se az, ha valaki honfi, ill. honvédő felhangokkal itatja át a dalait, így ennek megfelelően csak és kizárólag a zene minősége alapján fogom megítélni a lemezt.

Az imént szóba hozott jellegzetességet egyébként nem is nagyon igyekeznek véka alá rejteni, mivel intro gyanánt egyből a nemzeti himnuszuk metal-osított változatával indítanak. A patrióta érzelmű amerikaiak biztos ott helyben vigyázzba vágták magukat, míg nekem inkább a Csupasz Pisztolyból jut eszembe a Leslie Nielsen által alakított figura, amikor egy rendezvényen összekeverik egy operaénekessel és az említett szerzeményt egy egész stadion előtt lesz kénytelen elénekelni, persze elég röhejes módon:). Amúgy kellemesen eltekerik, számomra azonban még kellemesebb a Declaration Day, ami az album talán legjobbja lett. Mellesleg azt vettem észre, hogy az emberek részéről Tim Owens-t is körüllengi valamiféle idegenkedés, noha el nem tudom képzelni, hogy ennek mi lehet az oka: a Priest-ben is kiválóan helyt állt és itt is remekül hozza a Jon Schaffer által kreált dallamokat (legalábbis felteszem, hogy ő kreálta őket, mivel akár a banda ügyeit, akár a dalszerzést nézzük, a híresztelések szerint a gitáros/zenekarvezető elég nehezen engedte ki a kezéből a gyeplőt). Persze elsőre fura volt anno, hogy már nem Barlow dörgi a heroikus témákat, de mivel nem voltam eszeveszett fanatikus, aki személyes támadásnak vette a váltást, így nem tartott sokáig megszoknom a dolgot. Érdekes, hogy igen hamar, már másodikként elővezetik a balladát, ami When the Eagle Cries címen fut, és a király refrénű, jó érzékkel megírt nyitódalhoz hasonlóan ez is igen tetszetős lett (persze már másféle húrokat pengetve). Valószínűleg érezték, hogy nem kéne sokáig visszatartani a tipikusan Iced Earth-ös témákat, így a The Reckoning (Don't Tread on Me) már egy szikárabban riffelős dalocska - nem rossz amúgy, a refrén itt is egyből beül a fülbe, de ezen felül semmi extra.

Ettől a ponttól pedig elkezd némiképp vegyessé válni az összkép - tekintve, hogy én a limitált kiadást hallgattam, ami néhány dallal még hosszabb is, így valahol várható volt, hogy lesz pár töltelék. Ebbe a kategóriába sorolnám pl. a sekélyesebb Greenface-t, a nem túl érdekes Red Baron/Blue Max-et vagy a lírai megközelítésű, de néha elég bizarr énektémákkal előhozakodó Hollow Man-t is. Ezeknél sokkal jobban bejön a méltóságteljes nyitánnyal indító Attila, ami aztán egy hagyományosabb zúzdába fordul, és még inkább a Waterloo, melyet egy igencsak fülbemászó dallamra húznak fel - ez a refrénnél olyan szépen harmonizál az énekkel, hogy nálam még szolidabb hidegrázást is okoz. Nagy kedvenc:)!

Végezetül itt van nekünk a legkeményebb dió, nevezetesen a Gettysburg-i csatát feldolgozó dalhármas, melyek játékideje fejenként tizenkettő, hét, illetve ismét tizenkettő perc, van tehát mit emésztgetni. Ilyenkor persze rendszerint az a kérdés merül fel elsőként, hogy vajon indokolt-e őket ilyen sokáig húzni? Nos, itt eleve nem is tisztán saját kútfőből származik a zene, mivel színezésképp beemelnek pár közismertebb dallamot, mint pl. a When Johnny Comes Marching Home főmotívumát (a címe talán nem sokat mond, és nekem is beletelt pár percbe, mire végül levadásztam, de aki meghallja, egyből felismeri), továbbá a pátoszos, eposzi hangulat miatt nem is kérdés, hogy olykor hosszabban elidőznek néhány témán, de én igazából inkább csak az utolsóként érkező High Water Mark közepe táján kezdtem el az "órámat nézegetni", ami talán annak is köszönhető, hogy a hangszerelés miatt ezekben a tételekben már tényleg kissé elvész a zenekar saját arca, egyéni íze. Egyszer-kétszer azért befigyel pár igen szúrós gitártéma, még ha nem is ez a jellemző, illetve az ének se rossz (a vége felé Ripper barátunk még egy különösen bizsergető rekesztést is megereszt), összességében mégsem sikerült teljesen elkerülni a dagályosságot.

Alaposabb ismerkedésünk után azt mondanám, hogy közel sem olyan rossz ez a cucc, mint amennyire sok helyütt lehúzták, nálam simán megér egy négyest. Már csak a Waterloo, a Declaration Day vagy a When the Eagle Cries miatt is bánhatja, aki valami miatt elkerülte, illetve nekem jobbára még a hosszabb lélegzetű Gettysburg-trilógia is bejött (persze az átlagnál egy fokkal talán fogékonyabb is vagyok az ilyesmire), azt a néhány közepesebb darabot meg szimplán csak átléptetem, ahogy kell.