Oldalnézetes játékokkal ritkán foglalkozom, ha pedig mégis akad rá példa, olyankor is inkább valami régi Nintendo-klasszikust pöccintek be - nem mintha ne lehetne újabb címeket leakasztani, hisz manapság ez a műfaj is reneszánszát éli, és még a direkte pixelesített grafikához sem minden esetben ragaszkodnak a múltba révedő fejlesztők, mégis ritkán érzem azt, hogy ez a fajta megközelítés megmozgatna bennem valamit. Most itt elkezdhetném sorolni, hogy melyik nagyobb címet milyen okból nem méltattam komolyabb figyelemre, de konkrétumok nélkül talán annyit lehetne mondani, hogy többnyire esztétikailag, vagy netán hangulatukat tekintve késztettek ódzkodásra, esetleg azt a benyomást keltették, hogy olyan őrült reflexek szükségesek a bennük való helytálláshoz, amilyenekkel én sanszosan nem rendelkezem:). Aztán a Devolver Digital nevű cég egyik gunyoros videóját látva... no igen, a többség biztosan találkozott a játék-expók önelégült és gyökér nagyzolását cinikus és elég véres módon kigúnyoló, és persze az öniróniát sem nélkülöző promó-filmecskékkel, én mindenesetre az egyik ilyet látva találtam szembe magam a My Friend Pedro nevű protezsáltjukkal, ami egyből belopta magát a szívembe. Ez is a klasszikus oldalscrollozós zsánerben utazik, de küllemre kifejezetten kellemes volt, a stílusa pedig kellően buggyantnak ígérkezett a hadseregnyi ellenfelet lemészárló álarcos fickóval, aki mókás és meghökkentő trükkjei közt egy minden bizonnyal képzelt barátja intelmeire ügyelt, mely barát egy beszélő banán képében manifesztálódott. Ez nyilván nem véletlen, hiszen a bekattant, agresszív hibbantságot a "going bananas" kifejezéssel is jelzik az angolban, mindennek alapján tehát egy poénos, pihent agyú ólomáradatra lehetett számítani.
Kezdeném mindjárt azzal, ami egy ilyen jellegű játéknál talán a legeslegfontosabb: az irányítással. Ugyan volt némi előzetes rémisztgetés, hogy PC-n ez nem lett az igazi, én ellenben ki merem jelenteni, hogy az égvilágon semmi baj nincs vele, pedig én aztán különösen háklis tudok lenni, ha portokról van szó. Nagy eséllyel lett is volna miért prüszkölni és zsörtölődni, ha iránygombokkal kellett volna szenvednünk célzás közben, de a fejlesztőknek volt esze, így a kis fickónk pont olyan sebességgel és pontosan oda lő, ahova az egérrel mutatunk, ami tökéletes megoldás, tényleg egy rossz szót nem tudok rá mondani. A fegyverek pedig királyak: nincs különösebben sok belőlük, de remek érzés trancsírozni velük, az örök sláger shoti is olyat rombol, mint az állat, de még a vadászpuska is kifejezetten impresszíven hat, és itt nyilván nem csupán a sebzésre gondolok, hanem az erőhatásra, amivel a lövedékeink becsapódnak. Pusztán emiatt is jó móka lenne a Pedro, de Istennek hála ma már nem divat egyszerű lövöldözéssel előállni, így nem kevés érdekességgel bolondították meg a vadulást.
Elsőnek mondanám ezek közül az obligát időlassítást, amit egyébként mindig nagyon szeretek, itt viszont egy idő után mégsem hagyatkoztam rá annyit, egyfelől mert túlságosan tompítja a hangot, vagyis jóval kevésbé tudtam kiélvezni az ütközetek hangorkánját, másfelől úgy vettem észre, hogy a pályák végén megjelenő értékelések alacsonyabbak lesznek, ha használjuk. Tudtommal mondjuk nem jár semmi hátránnyal, ha csak harmadosztályú pontszámmal fejezünk be egy-egy szakaszt, viszont a teljesítményünket kiértékelő kifejezések azért elég szurkálóak tudnak lenni, így az önérzetünk miatt mégis motiválva lehetünk arra, hogy jobban odategyük magunkat:). És amint mondtam, itt valahogy tényleg poénosabb és ütősebb, ha lehetőség szerint inkább a valósághoz közelebb álló pompájában verekedjük át magunkat az összecsapásokon. Ha egyszerre két fegyver van a kezünkben (dupla pisztoly vagy dupla Uzi), akkor egyszerre két célpontra tudunk tüzelni, valamint a pontatlanabb célzás árán nekiállhatunk a tengelyünk körül pörögni, mint valami idegbeteg balett-táncos, hogy elkerüljük az egyébként belénk fúródó golyókat. A nagy izgalomban mondjuk én elég gyakran elfeledkeztem arról, hogy még ez a dodge-mozdulat is rendelkezésre áll, viszont a program elég jó fej és mikor az életerőnk utolsó morzsái peregnének el, akkor figyelmeztet minket, hogy ugyan nyomjuk már le azt a bizonyos billentyűcskét... akik most felkiáltanának, hogy ez csalás, azokat nem tudom megnyugtatni azzal, hogy kikapcsolható. Nem azért, mert nem az, hanem mert eszembe se jutott, hogy utánanézzek, vagyis fogalmam sincs - plusz ha őszinte akarok lenni, akkor azért nem fájt annyira a jelenléte, mikor a szemeim elé leszállt a vörös köd...:)
Lehetőségünk nyílik még ilyen-olyan figurázásra is, pl. rárugdalhatunk az ellenfélre mindenféle tárgyat, mint mondjuk egy konyhakést vagy akár egy leszakadt fejet, melyek becsapódása azonnali halált okoz (nyilván nekik), de én ritkán voltam annyira kreatív, hogy puskaropogás előidézése helyett megálljak ilyesmivel szórakozni. Ami ilyen téren viszont mégis nagyon tetszett, az a fémfelületekről visszapattanó lövedékek ötlete, az ilyesmivel már mindig éltem, ha tudtam. A legnagyobb poén, amikor egy-egy serpenyőt rúghatunk a levegőbe, amit ha ilyenkor veszünk tűz alá, akkor a mindenfelé gellert kapó lövésekkel könnyedén leirthatunk egy emeletet, tényleg óriási ötlet:)! Már amennyiben tényleg eredeti - amilyen kevéssé vagyok otthon a műfajban, annak alapján simán elképzelhető, hogy máshol már láthatott ilyet a nagyérdemű... ám ha volt is erre példa, az a játék nálam kimaradt.
A nézet és a stílus alapján adja magát a kérdés, hogy platformer-elemek szerepelnek-e? És igen, egy idő után ez is beugrik afféle dilis, pszichedelikus elmebajba illő pályákon, melyeken játszva már-már egy bekokainozott Yoshi's Island-ben éreztem magam:). Némelyek kritikával illették a nagyjából az utolsó harmad tájékán érkező, minimális logikát igénylő kapcsolgatós-, és egyéb machinálásokat, de ezek engem cseppet sem zavartak, mert egyrészt tényleg csak minimális logikát igényelnek: én kb. ha háromszor álltam le egy-egy részen, hogy egy picit elgondolkozzam a megoldáson, márpedig ha nekem ilyen könnyen ment, akkor mérget vehet rá mindenki, hogy neki sem okoz majd nehézséget:). Másfelől pedig ezen részek alatt sem kell teljes mértékben nélkülöznünk az áldások különböző kaliberekben történő osztogatását, az előbb említett dilinyós részeknél is mindig beesik a képbe valaki vagy valami, akire/amire muszáj lesz lőni. Egy-egy pálya amúgy is elég rövidke, igencsak játszatja magát a játék, néha tényleg alig lehet abbahagyni és könnyedén előkerül a jól ismert frázis, hogy "Na még egy pályát gyorsan lezavarok, aztán most már tényleg megyek aludni"...:) Megfelelő körülmények közt még azt is el tudom képzelni, hogy aki épp nagyon ráér és kellően rágyógyul a témára, az akár egy ültő helyében is végignyomhatja, ami a kb. négy órás játékidő tükrében nem is tűnik olyan meglepőnek vagy irreálisnak. A rövidsége miatt tehát érheti kritika a cuccost, aminek jogosságát igazából kétségbe sem vonnám, nekem mégis pont jónak érződött ilyen téren, azaz véget ért, mielőtt unalmassá vált volna, akinek pedig a játékra kiadott összeg percekre lebontható hányada a lényeg, az a történet vége után vadászhat még rejtett módosítókra, melyek külön beállítható tulajdonságokat oldanak ki. Ilyen például az örök slágerként is megnevezhető végtelen lőszer vagy a végtelen időlassítás, de olyan nehezítéssel is kínozhatjuk magunkat, amivel egy lövés leszünk az ellenségnek. A játék engem speciel ezek nélkül is visszavonzott később egy kis lövöldözés erejéig, annyira bejött a játékmenet, úgyhogy a látszólagosnál jóval több időt is kinyerhetünk belőle. Emellett helyet sem nagyon foglal, így nincs különösebb akadálya, hogy hosszabb távon helyet kapjon a merevlemezünkön, ha néha kedvet kapnánk efféle önfeledt szórakozásra.
Rosszat eddig nemigen mondtam a játékról, de a végére azért ilyet is tudok... hát igen, a történet. Nyilván nem kell sokat várni egy olyan játéktól, ahol a főszereplőt egy banán instruktálja a tennivalóit illetően, és valóban nem ezen van a hangsúly. Ami kevéske sztorit kapott, annak a lényegi részét egyébként is az utolsó tíz percben kapjuk meg - ezzel együtt mégis marad emiatt némi kellemetlen utóíz. Most mit mondjak? A lélektaninak szánt vonulat sablonos, a háttér és a mozgatórugó nonszensz, ezen felül az utolsó képkockák kifejezetten blőd és debil érzettel jártak - erre nézve még azzal sem tudnám védeni, hogy nyilván célozottan ilyen. Egyébként nem világos számomra, hogy minek erőltettek különösebb mondanivalót, urambocsá' "üzenetet", mikor az összes pálya felépítése árasztja magából, hogy ez egy mesterséges, nem létező világ, te itt "csak" egy játékkal játszol. Jelen van tehát egy afféle társadalomkritikus jelleg, a szereplők olykor magvasnak becélzott gondolatokat motyognak maguk elé, persze vicceskedő módon... ezeken én személy szerint nem sokszor tudtam nevetni, inkább csak a csatornákba visszahúzódó, erőszakos játékoktól elborult agyú gamerek egy-két eltaláltabb benyögésén mosolyodtam el néha. Ezt a szálkát leszámítva az MFP-t egy rendkívül szórakoztató, kategóriájában szinte tökéletes játéknak tartom, így nem is pirul az arcom, hogy a verdiktem ötös alá:)!
