Sok-sok kimaradt, megjelenésekor kevésbé érdekesnek tűnő játék közül végül a BioShock Infinite is sorra került. Azért helyeztem gondolatban a kevésbé érdekes játékok közé, amelyek végigjátszását nem éreztem sürgetőnek vagy akár szükségesnek, mert a víz alatti város után a levegőbe való költöztetés számomra mesterkélt fogásnak tűnt, és valahogy a grafikán sem igazán láttam különösebb minőségi ugrást, továbbra is minden abban a taszítóan műanyag küllemben "pompázott", így minden igyekezet ellenére nekem csak egy kötelező folytatás érzetét keltette. Végül olyan két évvel ezelőtt mégis belevágtam, de az első két rész után elég komoly csalódás volt a játékmenet, úgyhogy egy ponton sajnos csak "agyatlan fps"-üzemmódra váltva tudtam valamennyire élvezni, végigvinni pedig még így sem sikerült, mert a történet egy ponton olyan szintű marhaságokkal nézte az embert teljesen hülyének, hogy az akkor és ott nekem már túlságosan sok volt. Mindez valószínűleg ennyiben is maradt volna, ha nem kezdtem volna el ezt a blogot, így aztán néhány hónapja ismételten nekiveselkedtem, hogy a teljes kép ismeretében írni tudjak róla egy kis beszámolót (végül is belefeccöltem pár órát, minek ment volna pocsékba?). Nagy örömömre még csak újra sem kellett kezdeni, mert rám nem kifejezetten jellemző módon még a mentést sem kótyavetyéltem el az eltelt idő során, hasonlóan nagy örömömre pedig már nem is volt sok hátra a sztoriból. És hogy a képletes függöny legördültével vajon megváltozott-e a véleményem a játékot illetően, az természetesen kiderül a továbbiakból.

Érdemes mindenek előtt a jóval kezdeni: más írásaimból már tudható, de én nem különösebben vagyok oda a XX. század előtti néhány évszázad világáért, és itt most maradjunk szigorúan csak a külsőségeknél, az építészeti stílusnál, az emberek ruházatánál... számomra ezek sosem voltak tetszetősek. A BioShock harmadik része abban az időben játszódik, amikor ezek a hatások nagyjából még érvényben voltak (talán csak azok az idióta kinézetű fehér parókák tűntek már ekkorra el), így engem személy szerint a legkevésbé sem varázsolt el a helyszín, viszont azt el tudom ismerni, hogy a látvány-, és pályatervezők derekasan kitettek magukért, tényleg szépen és igényesen dolgozták ki a részleteket. Az már legyen az én bajom, hogy a lebegő város utcáit róva folyamatosan azon tűnődtem, hogy "ilyen magasságban a szél folyamatosan brutális erővel fúj... hogy a fenébe nem söpör le mindent és mindenkit? A felhők komótos mozgása is szinte szélcsendre utal..."

A másik pozitívum, hogy agyatlan fps-ként a játék tényleg működik. Ha ettől az elvárásunktól akár csak egy mikronnyit is eltérünk magasabb irányba, akkor már csak a kivetnivalókat fogjuk látni, de ha megmaradunk az igénytelenségnél, akkor el lehet ezzel puffogtatni. Érzetre jó agyonlőni a város lakosságát, vagy épp a rendfenntartó szerveinek tagjait, a fegyverek közül kettőt-hármat szinte biztosan találunk, amelyik szimpatikus lesz, mert többnyire kellemesen kivitelezték őket és tüzelni is jó velük.

És itt végeztünk, összesen ennyi jót lehet elmondani a BioShock - Infinite-ről. Ha az elődök ismeretében többet várnánk el tőle egy egyszerű lövöldénél - mint ahogy eleinte én is tettem -, csalódni fogunk, mert ebben a játékban lényegében semmi sem maradt meg azokból az elemekből, amelyek a sorozatot ilyen téren kiemelték a posványból: szénné butították az egészet. Annyi maradt csak meg, hogy a sima golyószórás mellett a vigor-okra átkeresztelt plazmidokkal is tudunk bűvészkedni, illetve a fegyver-, és képességfejlesztés egy borzasztóan kiherélt verzióját is benne hagyták, aminek a hatása tényleg annyira kevéssé érződik, hogy akár teljesen ki is maradhatott volna. Már csak azért is, mert egyszerre csak két fegyver lehet nálunk - a fejlesztők jól láthatóan nem tudták eldönteni, hogy most akkor BioShock-játékot készítenek, vagy épp a Halo/CoD-féle vonalra próbálnak ráfeszülni -, így viszont még kevésbé van értelme a kedvenc fegyvereinket fejlesztgetni, mert egy idő után lőszer híján el kell őket dobjuk és hosszú szakaszokon keresztül leszünk kénytelenek olyan stukkerekkel menni, amiket amúgy nem csípünk, plusz ugye fel sincsenek turbózva semmivel. Ilyen téren tehát tiszta hülyeség az egész, de magukon a vigor-okon sem érdemes elgondolkodni, hogy tulajdonképpen mi a fenét keresnek itt, hogy a fenébe kerültek ide Rapture-ből (ja, hogy ez egy BioShock-játék... és akkor ide is kellenek... ja, értem... ahá), de még ezen felül is olyan szegényes belőlük a felhozatal, hogy nagyrészt el is feledkeztem róla, hogy léteznek, inkább csak lődöztem agyatlanul, ahogy a játék értelmi színvonala elvárta tőlem. Ha pedig mégis eszembe jutott, hogy "jé, hát azzal a gombbal is lehet valamit kezdeni", még olyankor is csak a Possession-t és valamilyen bénítást használtam, pl. a villámszórást (jópofa a varjak megidézése, csak arra meg némelyek immúnisak). Aztán persze lehetett volna tűzlabdákat is hajigálni, és erről jut eszembe, hogy még ilyen téren sincs ezeknek semmi keresnivalója itt, hiszen az Incinerate-et itt Devil's Kiss-nek hívják, vagyis ördögcsóknak... a gond csak az, hogy az írók valami fura, gyenge társadalomkritikát akartak közvetíteni, magyarán marha eredeti módon az egész város ilyen rasszista vallási fanatikusokból áll (csak tudnám, hogy az ilyen sztori-írók mikor fognak az iszlám kárára is játékot készíteni... ja, hogy soha, mivel szeretnék, ha a hülye fejük a nyakukon maradna? "Hatalmasak" a tökeitek, srácok:)), szóval mennyi értelme van nem hogy annak, hogy így nevezzenek el egy képességet, de hogy egyenesen mágiát forgalmazzanak egy ilyen bigott közösségben? Nem megkövezés lenne a vége?

A háttérsztori tehát ezer ebből vérzik, és míg az első két BS-ben jól meg tudtuk figyelni a plazmidok lakosságra tett hatásait, addig a vigor-okat kb. senki sem használja, legfeljebb csak egy-két dedikált ellenfél. Így aztán a BioShock nem marad méltó régi nagy híréhez, a játékmenet jóval vérszegényebb és butább, a különleges képességek pedig jóval unalmasabbak és lényegében a létezésük is értelmetlen. Jó konzolos szokáshoz híven itt már csak automata mentés van, a térképet kilőtték, mindössze ez a hülye nyíl maradt meg, ami olykor farkába harapó kígyóként körbe-körbe mutogat és semmire nem megyünk vele (nem mintha egy-két zavarosan összetákolt helyszínen kívül szükség lenne rá, mert jórészt teljesen lineáris az egész). Minijátékokról, kamerák és egyéb eszközök hack-eléséről ne is álmodjunk (a Possession-nel ideiglenesen magunk mellé tudjuk állítani az ellenséges ágyúkat, de kb. ennyi), az alap-ellenfeleken kívül pedig lényegében az előző részek veszélyesebb ellenségeit kapjuk meg pepitában. Ezen felül még a Songbird nevű robotmadár-féleséggel kecsegtetnek minket, de teljesen kihasználatlanul hagyják, legfeljebb néha dobják be, amikor el kell minket téríteni a célunktól olyan szánalmasan ostoba jelenetek során, mint amikor pl. megragad minket és tiszta erővel behajít egy épületbe, ám valami rejtélyes módon nem csak azt ússzuk meg, hogy ízzé-porrá törne a koponyánk és a gerincünk legalább ötfelé szakadna, de úgy kelünk fel, hogy a hajunk szála sem görbült. Pedig legalább harminc métert repültünk, és nem kevés newton-nyi erővel csapódtunk be... pff, borzasztó béna, mintha valami igénytelen, ősrégi akciófilmet néznénk. Ja, meg azon röhögtem még, hogy a főszereplő itt is a szemetesből eszi az ananászt meg ki tudja még, hogy mit:)! Ennek a lerongyolt Rapture-ben még volt értelme, de itt simán bemehetne egy pékségbe és vehetne magának egy kiflit, ha éhes. Jó, mondjuk maga a fickó is elég együgyű, aki rengeteg bumfordi marhaságot beszél és művel a játék során, szóval talán a kukabúvárkodás sem olyan idegen tőle... Mindenesetre ennek a játéknak szerintem sokkal jobb lett volna, ha a "Bio" helyett valami másik előtagot találtak volna ki hozzá, mert amúgy a sztori sem igényli, hogy ez egy BioShock cím legyen, minden további nélkül lehetett volna önálló is. Oké, a végén beleerőltetnek valamit, ami mégis BioShock-ká teszi, de azt is csak azért, hogy a játékosok nosztalgiájára játsszanak rá, egyéb tekintetben teljesen szükségtelen.

Az Infinite elviekben való nagy durranása ez az Elisabeth nevű kiscsaj, aki kísérget majd minket. Sokan dicsérték ezt az ötletet, illetve hogy a szokásos társ-pátyolgatós játékokhoz képest mennyire nem zavaró a jelenléte - igen ám, csakhogy ezt úgy érték el, hogy gyakorlatilag nincs is jelen. Mi látjuk őt, de az ellenség tudomást sem vesz róla, olyan, mintha csak egy buff lenne rajtunk, akivel közben beszélgetni is lehet, illetve ezt-azt hozzánk vág harc közben. Nem mintha ezekre egy normális játékban szükség lenne, csak épp a karakterünket itt annyira legyengítették, hogy még medipakkokat sem tud magával vinni (ellenben van egy béna pajzsunk, ami néha ránk robban, hogy az ezt kísérő effekt miatt alig lássunk valamit a környezetünkből, szóval köszi). A hősleány további képessége, hogy kapukat tud nyitni párhuzamos világokba (ezzel most nem lövök le semmi poént, mert nem csak a játékban derül ki hamar, hogy a játék kb. erről szól, hanem még az előzetesekben is rendre megmutatták), ami a sztori bizonyos eseményein túl abban nyilvánul meg, hogy bizonyos helyekre odavarázsol nekünk pl. fedezéket, lövegtornyokat és efféléket, de a muníciós ládákon kívül ezeknek túl nagy hasznát nem láttam, szóval a forradalomtól elég messze van. A játék egyik alapfrázisa, hogy végtelen valóságok léteznek és végtelen lehetőségek állnak előttünk, ehhez képest a játékmenetre ez vajmi kevés hatással van, kong az egész a fantáziátlanságtól, pedig mennyi mindent ki lehetett volna hozni egy ilyen, egyébként igen butácska gondolatból...

A játékmenetről ennyi tán elég is, nézzük magát a történetet, mert ugye e téren kapta a játék a legnagyobb magasztalást, ami előtt a végigjátszás után is döbbenten állok. Amivel a hihetetlenül debil felütésén túl még úgy kezdeni is tudtak volna valamit, nevezetesen az elmaradott gondolkodással vagy a fajgyűlölettel - na, még ezekkel kapcsolatban sem sikerült felmutatni semmit sem. Gyanítom, hogy soha életemben nem láttam még semmilyen médiumot, ami olyan erőtlenül és unalmasan mutatott volna rá társadalmi egyenlőtlenségekre vagy épp a rasszizmusra, mint ez a fércmunka. Annyira magamutogató és beképzelt az egész, hogy az valami őrület, a készítők ormótlan nagy táblákkal mutogatják, hogy "hé, nézzétek, hogy mi mennyire szociálisan érzékenyek vagyunk, hé, nézzétek, hogy mi mennyire törődünk az elnyomottakkal, hé, nézzétek, hogy mi milyen fontosnak tartjuk az igazságosságot, hé, nézzétek, ugye szerettek már minket, ugye, ugye, UGYE??!!" Valaki rázavarhatta volna őket egy Amerikai História X-re vagy akár csak egy Ha ölni kell-re, hogy legalább minimális fogalmuk lett volna arról, hogy hogyan lehet ezt a témát legalább valamennyire gondolatébresztő vagy felkavaró módon megközelíteni, mert ilyesmit az Infinite-től semmilyen formában nem kapunk, csak ezt az önelégültséget. Aztán ha már ennyire ekézik a vallásokat, akkor az ember elvárja, hogy majd valami frankó, tudományosan helytálló, vagy legalább ehhez közelítő történettel jönnek, mintegy alternatívát mutatva a sötét középkor ellenében, vagy tudomisén... erre előállnak ezzel, hogy párhuzamos világok? Most oké, hogy valakinek nincsenek gondolatai, amivel kitölthetné az agyát, így ilyesmit járat a fejében, mert hogy mennyire érdekes és milyen kellemesen facsargatja a szürkeállományát, de ezt tudományként eladni?! Mi ez, valami féleszű tréfa? Erre az egészre olyan szinten nincs semmilyen bizonyíték, hogy még a tudományfilozófiai titulus is merészen túlzó dicséret rá, itt meg ezzel akarnak fityiszt mutogatni? De most viccen kívül kérdem, melyik elmebeteg gondolja azt, hogy minden egyes döntésünk nyomán újabb és újabb valóságok születnek meg teljes értékű univerzumok formájában? Hol van erre a tudományos bizonyíték? Ha pedig nincs - márpedig nincs! -, akkor mégis milyen jogon szólalnak fel bármi mellett vagy ellen ezek a pojácák, akik lényegében esti meséket gyártanak felnőtteknek? Komolyan erre a játékra kellett 10/10-eket adni, ami semmi mást nem csinál, mint hogy paradoxonokkal borzolja az ember elméjét? Az ilyesféle sztorik mellett még az időutazásos történetek azok, amelyek folyamatosan a legnyilvánvalóbb ellentmondásokba ütköznek, és meglepetés, de a BioShock - Infinite nem is maradt meg az alapvető logikátlanságainál, hanem természetesen az időutazást is előrántja a bűvészkalapból. Oké, hogy itt nem nevezik nevén, de gyakorlatilag erről van szó, és persze hozza is magával a maga buktatóit, melyekbe szépen bele is sétálnak, így a történet valami olyan brutálisan unintelligens, hogy arra szavak nincsenek. És ezt még a játékos arcába is pöcköli, mikor a végén ilyesféle párbeszédekkel állnak elő, hogy "- Én ezt nem értem. - Nem is kell." Ja, hogy nem kell érteni, akkor megnyugodtam. Már azt hittem, hogy kéne és van mit... :)

De tegyük fel, hogy mindez minket nem érdekel. Tegyük fel, hogy nekünk ez így megfelel, mi nem gondolkodni akarunk, értelmesen legalábbis semmiképp, mi nem akarjuk, hogy a látottaknak-hallottaknak értelme legyen, mi csak meg akarunk döbbenni egy csavaros sztorin, nem lényeg az se, ha amúgy marhaság. Nos, még ebben az esetben is kétségeim vannak afelől, hogy a történet működhetne. Először is a végső csavaron túl annyira nincs semmilyen cselekmény, hogy az már zavarba ejtő. Az események tényleg annyiban merülnek ki, hogy eljutunk a kiscsajhoz, akivel aztán mondvacsinált történéseken, ordítóan mesterséges akadályokon és képtelenül érdektelen mellékszereplőkön keresztül bukdácsolunk el addig, míg egyszerre csak vége lesz az egésznek. Viszont ezt a végső csavart nagyon erőteljesen, túl erőteljesen projektálják. Itt van például már az első jelenet is, ami olyannyira fura és abszurd, hogy már az első perctől kezdve tudván tudhatjuk, hogy a kezdeti felütésből ("vigyük vissza a lányt, hogy eltöröljük az adósságunkat") semmi sem igaz, úgy pedig nehéz hatásosan elsütni egy fordulatot, ha már az elejétől kezdve azt várjuk, hogy mikor érkezik a fordulat, melynek során kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ezt nem kéne előre tudnunk. A fordulatot magát pedig megint csak elég erősen projektálják, nagyon könnyű rájönni bizonyos kapcsolatokra, ha pedig ezek ily' módon világossá váltak, akkor még olyan érzésünk is támadhat, hogy ezt a sztorit sok elemére nézve már megkaptuk egyszer a BioShock 2-ben. Ami engem az elejétől fogva zavart, hogy a második részben már bőven ellőtték ezt a vallási vonalat, még ha kissé megtekert formában is: ott egyenesen Lamb volt a keresett lány családneve (és persze az anyjának, vagyis a főmuftinak is), így itt élből fárasztó volt, hogy már megint ilyen bárányról meg olyan bárányról hadoválnak... piszkosul fantáziátlan és sablonos az egész, ezer filmben ellőtték már ezt, ráadásul ez az őrült vallásos vezető sem bír semmiféle jelenléttel, semmiféle fenyegetést nem jelent, az egész játék során mintha nem is létezne. A végén, mikor kinyírjuk (most gondolom nem árultam el semmi eget rengetőt azzal, hogy megöljük a "főellenséget"), az is annyira erőltetett és ócska jelenet, hogy ha film lenne, szinte várná az ember, hogy oldalt belógjon a képbe egy kellékes, vagy fentről egy mikrofon, esetleg maga a rendező csúszna be néha, ahogy ökölbe szorított kézzel kalimpál a színészeknek, hogy "Ez az! Öld a barmot! Nagyobb átéléssel öljed a barmot, ne engedd beszélni, öld a rohadékot, ÖLJED MÁR!!!" Most őszintén, ha 2013-ban ez volt a szint, amit elgondolkodtató mesterműnek, valóságos csodának kiáltottak ki és azóta csak tovább butultunk, akkor az emberiség kollektív értelmével kapcsolatban igencsak borús jövőképünk lehet. Lényegében tehát az egészet egy M. Night Shyamalan-os végső fordulatra hegyezték ki, más nincs a sztoriban, és még ez a fordulat is ostobaság, így ilyen téren is úgy muzsikál a dolog, mint a játékmeneti rész: ha elég igénytelenek vagyunk és eléggé hozzá tudjuk butítani magunkat, akkor ha gyengén ugyan, de működhet, talán még a néha igen öncélúan trancsírozó jeleneteket is élvezni tudjuk majd (annyira alapjáratra vett agyműködéssel legalábbis simán elképzelhetőnek tartom).

Ha nagyon akarnám, lenne még miről beszélni a játékkal kapcsolatban, de mi a fenének? Hatásvadász, leereszkedő, ostoba és gyökér, a kettest is csak azokra az egyébként tehetséges munkatársakra való tekintettel adom, akik valószínűleg abban a hitben álltak neki a projektnek, hogy egy jó kis BioShock-játék fejlesztésében vehetnek részt, ellenben végül arra kényszerültek, hogy egy ilyen szemétre való kotorékhoz kellett a nevüket adják, kiszolgálva mindenféle dizájnerek, producerek vagy akárkik agymenéseit (nem vagyok benne biztos, hogy pontosan kinek a nyakába kellene varrni ezt a bűnt). Továbbá mint mondtam, a lövöldözés minimálisra vett elvárásokkal élvezhető lehet, plusz programhibákkal sem nagyon találkoztam, így objektíven és végtelen, már-már indokolatlan jószívűséggel átitatva talán túlzás lenne kettes alá menni, de szívem szerint ennyit se adnék rá, összhatását tekintve szemétre való az egész. A teljesség kedvéért még megpróbáltam végigvinni a Burial at Sea című, két részre bontott DLC-t (mi a fene, Ady-kedvelők is voltak a stábban?), de ott már a konkrét játékmenetet is sikerült még unalmasabbá degradálni, úgyhogy elég hamar dobtam félre undorodva, illetve ahogy később hallottam, ott állítólag még az eredeti BioShock történetét is retcon-olták, vagyis utólagosan, erőltetetten átírták azt, úgyhogy nem is bánom, hogy ettől már szerencsésen megkíméltem magam. Sokan lesajnálják a második részt, pedig a BioShock 2 ezt a selejtet oda-vissza alázza, szó szerint minden téren.