Chuck Schuldiner-t pótolni nem lehet, az űr, amit az elhunyta hagyott maga után, betöltetlennek, betölthetetlennek bizonyult. Ha mégis olyan zenekart kellene mondanom, amely ha nem is kifejezett zenei másolat, de hozzáállás terén legalább valamennyire emlékeztet a Death-re, ilyenformán pedig szívesen hallgatom őket, akkor leginkább az Államokból származó Arsis vagy a német Obscura jutna eszembe. Különösen utóbbira illik az ultratechnikás, progresszívebb megközelítés, tehát a nagy-nagy elődhöz, példaképhez képest legalább egy árnyalatnyival bonyolultabb módon fogalmazzák meg szerzeményeiket - a lemezeik egésze legalábbis mindenképp nehezebben megközelíthető és több hallgatást igényel az átlagosnál. Persze kapaszkodót is találni rajtuk bőven, ami alól az Akróasis című, egyébként igen tetszetős borítóba csomagolt negyedik albumuk sem kivétel.

Viszont érdekes módon a "csillagközire" effektezett szövegfoszlányokkal kezdő Sermon of the Seven Suns pont nem egy ilyen erős kapaszkodó. Szó se róla, itt sem csak úgy maszatolnak a hangszereken, a magukhoz képest kevésbé megtekert főriff végül beül a fülbe, az érintő nélküli basszusjáték is azonnal gyönyörködtet, valamint ezen korong másodgitárosa, a Fountainhead művésznéven futó húrmágus is hamar érvényre juttatja kifejezetten egyéni, szokatlan ízekkel fűszerezett stílusát, más nyitányaikhoz képest én valahogy mégis kevésbé vágtam magam hanyatt. Ez a direktebb indítás valószínűleg tudatos lehetett, talán ezúttal egy kicsivel kisebb kihívásnak szerették volna kitenni a gyanútlan hallgatót, aminek a lemez légiesebb, tisztábban csengő hangzása is kedvez. A The Monist-nál sem igyekeznek túl sokat markolni, a tempó és a témák is visszafogottabbak, a karakterét is inkább az érdekesen lebegő bevezető adja, valamint a később visszatérő, hasonló szemléletű részek.

Az igazi nagy dobás viszont az őket követő címadó: az őrülten fogós témákat és a szóló-jellegű, észbontó díszítéseket úgy kombinálják a szellősebb, visszafogottabb pillanatokkal (a hörgős ének itt néha már suttogássá szelídül), hogy a dobos olykor még utóbbiak idején is aprít, ami hangulat tekintetében még magasabbra emeli az egyébként is kivételes remekművet. A lenyűgöző gitárszólóval pedig végképp hazavágnak mindenkit... a már említett Fountainhead névre hallgató úriember valamilyen oknál fogva olyan hamar kikerült a zenekarból, hogy a dalhoz készült videóklipben sem szerepel, itt viszont kétségtelenül feladta a leckét minden utódjának nehezen reprodukálható, egyéni stílusával. És még mondják, hogy manapság már nem lehet semmi újat vagy érdekeset produkálni a zenében, a gitárjátékban... ezután a csoda után az ember inkább várna valami haloványabb, vagy legalábbis kevésbé kimagasló tételt, ehhez képest a Ten Sepiroth egy újabb királytigris: az egyik gitáriff olyan fantasztikus, hogy egyenesen az örök kedvenceim közé kellett soroljam, de a szám egésze is elképesztő kreativitásról, virtuozitásról tanúskodik. Még a bőgős is bekanyarint egy-két olyan finomságot, ami néhány pillanatra a többi hangszerhez képest is kitűnik, az ember pedig csak tátja a száját. Óriási dal, szintén az egyik legjobbjuk.

A továbbiak közül a remek Fractal Dimension-t emelném még ki, amely megcsavart, fifikás gitártémáinak köszönhetően jellegzetes Obscura, de a kevésbé tipikus Ode to the Sun is megemlíthető a vonszolósabb menetelése és a space-esre módosított ének csúcsra járatása miatt, bár magát a refrént én gyengécskébbnek érzem, így már csak emiatt sem tartozik a kedvenceim közé. Nyilván nem lehet szó nélkül elmenni a tizenöt perces Weltseele mellett sem: ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy valóban indokolt-e az efféle rendhagyó hosszúság, és ha pusztán a tradicionális metal-alapot vesszük, akkor zeneileg nem töltik ki a negyed órát. Félreértés ne essék, igen fogós, élvezetes, akár egy-két hallgatás után rögzülő témákkal is kedveskednek felénk és a változatosságra sem lehet panasz (van itt akusztikus gitár és vad csépelés egyaránt), viszont a játékidő egy jelentős hányadát komolyzenébe forduló momentumokkal dúsítják, így áll össze végül a gigászinak mondható terjedelem. Ezzel együtt úgy érzem, hogy ha nagyon akarták volna, azért le tudtak volna faragni egy-két percet, nem állítom, hogy nincs olykor némi üresjárat, vagyis az öncélúság szelleme egy picit azért ott lebeg az egyébként igen jól sikerült mű felett. Az gondolhatnánk, hogy egy ilyen monstre darab megfelelő zárást jelent, mégis kapunk egy további levezetőt On the Origin of the Primal Expression címen, amit a címadó dal főriffjének akusztikus változatával indítanak, ezt követően pedig átmegy egy afféle tiszteletadásba, amivel a Death emléke előtt kívántak adózni. Legfőképp a Symbolic és a The Sound of Perseverance albumokat idézik meg valamelyest módosítva, de néha még így is olyannyira egy az egyben ugyanazokat a témákat halljuk, hogy ebben a formában kissé értelmetlennek tartom. Furán, idegenül és zavaróan hat.

Kétségtelen, hogy az Akróasis egy ereje teljében lévő együttest mutat, de minden erénye mellett vannak olyan részletei, amelyek számomra leültetik és nem is tartok minden egyes dalt igazán kiugrónak, így tiszta szívvel nem tudnám magasabbra értékelni annál, mint amire végül jutottam (ötös alá). Mindezzel együtt persze így is olyan szinten bővelkedik elképesztően jó dalokban és meghökkentő, letaglózó erejű pillanatokban, hogy a technikásabb metal zenék szerelmesei számára kötelező érvényű és kihagyhatatlan.