Nagy Feró nevét leginkább a Beatrice kapcsán emlegetik az emberek, de ott volt még neki ez a nem túl hosszú életű Nagy Feró és a Bikini nevű formáció, melyből a távozása után kialakult a nagyközönség előtt is ismeretes "normál" Bikini, akik ugye a rádiókban is elég erősen jelen voltak (vannak?) a számomra igen nehezen elviselhető dalocskáikkal. Emiatt a későbbi, eredeti felállással megtartott élő fellépéseknél a Bikini elé odatoldották az "ős"-szócskát, nyilván a félreértések elkerülése végett, hogy a fagyizós meg hasonló slágerek kedvéért megjelenő emberkék nehogy sokkot kapjanak attól, ami vár rájuk:)). Induló formájukban két albumot követtek el, ide pedig a kettő közül én inkább az első mellett döntöttem, amely a Hova lett... címet kapta a keresztség alatt. Ha valaki csak a Ricsét ismerné, szerintem annak sem kell megijednie ettől a zenétől: tény, hogy közismert hősünk egyfajta avantgárd, agyahagyott irányba indult el, de azért a gitárok sem kaptak eltávot, plusz ha tisztában vagyunk a frontember marháskodó stílusával, akkor meglátásom szerint az itt hallható elvont, de humorral bőven átitatott megnyilvánulások is könnyedén összeköthetőek lesznek a személyével.
S milyen maga a lemez? Avantgárd jellegének megfelelően nehezen kiszámítható és igen-igen dilinyós, akár a szövegeket, akár a zenét nézzük. Már a számcímek is csupa hülyeséget sejtetnek, pl. Születésnapi fűrész vagy Ótyi-tyótyi - Ping-pong...:) A humor alatt persze könnyen észrevenni a komolyabb, esetenként komorabb mondanivalót is, ami az 1983-as Magyarországon csoda, hogy egyáltalán megjelenhetett - a Jaiaó, eladió c. szám pl. ilyen téren (is) meglepő. De nem ilyen irányból akarom megközelíteni a dalcsokrot, mert ez a téma a legkevésbé sem érdekel, annál inkább a zene, amit egy nyugisabb bevezető után (Jó szelet kívánok) azonnal olyan formában közvetítenek az elég agresszív Maradj már! képében, hogy szem nem marad szárazon. Feró itt szinte hisztérikusan vall "szerelmet", bár eleinte némi ellenállásba ütközik. Hogy a végére ebből mi sül ki, azt ne én meséljem el, mindenesetre innentől kezdve tiszta lesz, hogy a dalszerzői hozzáállás enyhén szólva sem hétköznapi (és még egy elég menő gitárszólót is odakaristolnak nekünk). A Program már egy kritikusabb hangvételű fogalmazvány, bár itt is megjelenik némi hülyeség ("Minden órában PITY! PITY!"), a mondanivaló némiképp a Beatrice Katicabogárkájával mutat rokonságot, a zene pedig pattogós, élvezetes, annyira még nem is szokatlan vagy formabontó. Nem így a már emlegetett Ótyi-tyótyi, ahol aztán frankón elgurult a gyógyszer: dilis, kínai zenéket idéző gitárok, úttörődalokra emlékeztető dob, részben nonszensz, néhány soros szöveg, ami végül azért legalább valami körvonalaiban értelmezhető üzenetként ülepszik le. És persze a későbbiekben érkező jazz-es borulások is jól elférnek itt.
Meglepetést okozhat még az orosz nyelvű Долина, ami talán nem véletlenül követi a többé-kevésbé bújtatottan gúnyos Viva! Carramba! hibbant zakatolását. Szintén a pihentagyú szerzemények sorát gyarapítja az Ó igen, felborult, a Születésnapi fűrész, vagy az utolsóként érkező Gyerekmese, melyekkel kapcsolatban viszonylag nemcsak nehéz volna bármit mondani, utóbbi esetben pedig még vétek is lenne: itt még a régi tévémaci-zenét is előszedik, hogy jobban támogassa Feró ökörködését. Ezt is jobb, ha mindenki szépen maga hallgatja meg, miért legyek poéngyilkos:)? Ökörködéssel kapcsolatban még fel lehet hozni a két részre osztott Kicsinál szódát első felét a Répa, retek, mogyoró-refrén és a zenei gegek miatt, de a második is buggyant mód jópofa. Ha viszont a kedvencemet kellene megneveznem, akkor vissza kell ugorjunk a korong első felére: A zenekar üzenete címmel laza kis rock-ot kapunk nem kevésbé laza szólózgatással, de számomra itt a Notre Dame-i toronyőr széparcú változatát felemlegető, megint csak tiszta hülye szöveg teszi fel a koronát az egészre. Talán elég csak annyit mondanom, hogy a refrén simán csak "Bimm-bamm"... hát ezek nem normálisak:)
Baromi szórakoztató kis album ez, az elejétől a végéig jó hallgatni, nem válik unalmassá, pláne hogy szinte végig mosolygunk vagy röhögünk a sok debilségen (igyekeztem minél kevesebb poént lelőni), a hangzása is szép tiszta. Tán csak egy-két szám van az elvetemültebb, kevésbé dalszerű tételek közül, ami esetleg fárasztóvá válhat, de az összképbe, avagy a "koncepcióba" ezek is jól belesimulnak. Nálam ez egy tiszta, kerek, életre való ötös. A rá egy évre érkező folytatás sem lett rossz - néhány szám mondjuk engem ott már nem annyira kötött le -, viszont amit mindenképp ajánlanék, az a youtube-on is könnyedén fellelhető '99-es koncertjük felvétele. Amit ott a Feró leművel szóban és tettben, na attól én dőltem a röhögéstől... :)
