Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy amikor majd a My Dying Bride is szerepel itt, akkor természetesen valamelyik régi kedvencet fogom tőlük elővenni - vagy épp egy kevésbé régi kedvencet, mert sok nagy névvel ellentétben nekik az újabb kori megmozdulásaik is zseniálisak tudnak lenni. Végül aztán azon kezdtem el morfondírozni, hogy talán inkább a legutóbbi lemezükre kellene vetnem vizsgáló tekintetem, mivel azt a megjelenésekor tán egyszer vagy kétszer végigpörgettem, de elsőre annyira nem tűnt érdekesnek, valahogy nem hallottam rajta a kiugró dalokat, így azóta elfelejtődött. Mivel általában olyan zenékről írok, amiket már ronggyá hallgattam és jól ismerek, ezért izgalmasabbnak ígérkezett, ha a még 2020-ban kijött The Ghost of Orion-nal foglalkozom, nem csak mert frissebb, hanem mert amikor még aktuálisabb volt, nem annyira fogott meg, és kíváncsi voltam, hogy alaposabban megismerve hogyan változik majd a véleményem. Régi veteránokról beszélünk, akiket némi kitérőtől eltekintve a stílusuk állócsillagának lehet tekinteni, így inkább az tűnt valószínűbbnek, hogy bennem volt a hiba és kevés időt adtam nekik, mintsem hogy elvesztették volna a dalírói vénájukat és berozsdásodtak. Utóbbi sem volt persze elképzelhetetlen, mindenesetre pár újabb hallgatás után már világosabb az álláspontom.

A stílus pedig, amelynek ők állócsillagai, amolyan szomorú, gótikus, merengős, sokszor hegedűvel és billentyűsökkel is megtámogatott, jobb híján doom-nak nevezhető metal, ahol a szívfacsaró énektémákat és fájdalmas révedezéseket szigorúbb zenei megközelítéssel és durvább énekkel is bőven ellensúlyozzák. Az első benyomásaim során azt éreztem, hogy itt és most kicsit visszakanyarodtak az általam csak "ultra doom"-nak nevezett felfogásukhoz, vagyis az újabb lemezeikkel ellentétben kevésbé variálják meg a dalokat, kevesebb a hangulat-, és témaváltás, több a hosszú dal és egy-egy témánál is hosszabb ideig elidőznek. Nincs ezzel gond, szeretem az ilyen lemezeiket is, szerintem ilyen volt mondjuk a The Angel and the Dark River is, nem volt baj, ha egy-egy dal csak két-három zenei motívumból épült fel és mellesleg még szokatlanul hosszúak is voltak (na nem magukhoz, hanem inkább az átlagfelfogáshoz képest), ha volt az adott dalnak varázsa, és persze azt a két-három dallamot vagy riffet is jól eltalálták. Ezzel együtt azért jobban kedvelem, amikor kerekebb és változatosabb számokkal operálnak és több a feltűnően erős vezérmelódia, ami elképeszt és ahogy azt csak ők tudják. A másik, amit észrevettem, hogy a vokalista Aaron Stainthorpe tiszta éneke valahogy más, mint korábban. Nehéz megfogalmazni, igazából hallani kell, talán azt mondanám, hogy lágyabb, finomabb, érzek benne valamiféle... védtelenséget. Igen, azt hiszem ez a jó szó. Akárhogy is, ilyen régi bandáknál sosem rossz hallani, ha belevisznek valami új színt a dologba anélkül, hogy pofára esnének vele.

Mindezzel együtt mégis arra jutottam, hogy ezzel a koronggal most nem gurítottak igazán nagyot. A dalszerzői szemlélet kissé spórolós hatást kelt, eleve csak öt darab teljes értékű szám van, a többi amolyan (jó esetben) felhizlalt átvezető, mint például a kicsit olyan keltás jellegű női énekkel bíró The Solace, amiben egy egyszerű, de érzéssel bíró gitárdallamot is elpengetnek középtájt, így mindenképp nagyobb a létjogosultsága, mint mondjuk a címadó track szimpla és monoton akusztikus témázgatásának. Rontja az arányokat, hogy az öt normál dalból sajnos kettő is elég lelombozó volt: nekem sem a To Outlive the Gods, sem a The Long Black Land nem jött be, leginkább a kisujjból kirázott, jellegtelen, inspirálatlan és elcsépelt jelzőkkel tudnám ezeket illetni, és persze még túl is húzzák őket (főleg az utóbbit). A The Old Earth-nek sokkal jobban áll a komótosság, de a Your Broken Shore is reménykeltően indítja a korongot azzal a tipikusan My Dying Bride-os, megkapó és ütős riff megzendítésével (a folytatásról nem is beszélve), a Tired of Tears pedig a maguk szintjén még slágeres is. Nem mintha majd' kilenc percével várható lenne a rádiókban, de mind az ének, mind gitár-, és hegedűtémák lélekbemarkoló pillanatokat hoznak. Vannak tehát fénypontok is az albumon, de ha összevetem akár csak az előző Feel the Misery-vel, ott kapásból több számot tudnék mondani, amelyek annyira jók voltak, hogy néha tényleg tátva maradt a szám: efféle kiválóságot az itteni dalokkal valahogy nem sikerült elérni.

Nem változott meg tehát számottevő módon az első benyomás, inkább azt sikerült elérni az újabb hallgatásokkal, hogy a jobban sikerült momentumok jobban is rögzültek és nagyobb kedvvel fogok visszatérni az album egyes részeihez, de az érdektelenebb szegmensek miatt az értékelésem inkább a jó és a közepes közé esik, vagyis négyes alá. Viszont a megjelenés után pár hónappal kiadtak egy EP-t is a lemezről lemaradt további szerzeményeikkel, érdemes lehet azt is meghallgatnom, hátha átsuvasztottak oda egy-két gyöngyszemet.