A Baroness-szel való első találkozásom a Wanderlust című daluk kapcsán történt, mely annyira okosan felépített, fantáziadús és érdekes darab, hogy a zenekar azonnal ott találta magát az előttem korábban ismeretlen, de igen-igen ígéretes csapatok listáján, kisvártatva pedig egyenesen a legnagyobb kedvenceim közt, miután ugye alaposabban megismerkedtem a zenéjükkel. A zenéjükkel, amelyet egyébként sludge metal-ként volt szokás akkoriban leírni, ez a kifejezés pedig nagyjából annyit takar, hogy a riffjeik mintha valami mocsárból törnének elő, nem kapkodva, inkább kimérten, hogy aztán jól megragadjanak velük és magukkal húzzanak, ahogy az történni is szokott a stílus előkelőbb képviselői esetében. Márpedig ez a zenekar mindenképp e tüskés, morcos irányzat krémjéhez tartozik, illetve tartozott, amíg nem érkezett be némi stílusváltás. Ennek persze az általam nagyra tartott első két albumnál még nem volt különösebb előjele, de nem csak e két mesterművel szereztem közelebbi ismeretséget, hanem természetesen visszaástam az őket megelőző minialbumokig is. Ezek közül most az elsőről szeretnék írni, ami ugyanezt a címet kapta, vagyis a First-ről (igen, ha valaki nem tudná, de van erről egy sejtése, az jól sejti: a második Second néven jelent meg:)).

EP lévén mindössze három számot fogunk kitárgyalni, na de micsoda három számot! Ez a fajta zene nem feltétlenül a virtuozitásáról ismert, inkább az érzésről és a hangulatról, de nagy örömömre azért közel sem csak afféle merengős szüttyögésről van szó, a Tower Falls valamivel több, mint hét perce alatt egymást érik a jobbnál jobb gitártémák, olykor a tempót is fel-felpörgetik, de bármilyen sebességgel is haladnak előre, mindvégig ötletes és változatos témázgatások mennek, továbbá megfoghatóak! Ez számomra megint csak nagy öröm, ugyanis kevéssé kedvelem, amikor a zenészek túlságosan is magukba fordulva muzsikálnak és elvész a muzsika fogós, ütős és megjegyezhető jellege, márpedig itt ragadnak a riffek - talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy már az első hallgatásnál lehet őket léggitározni. Ez a dal azóta is a legjobbjaik között van, szépen keverednek benne a zúzósabb, lendületesebb részek a leállósabb megközelítéssel, és mindkét megközelítés esetében kiválóan eltalált részekkel operálnak. Nem említettem, hogy az ének eléggé üvöltős, itt még nem kezdtek el dallamos vokalizálással kísérletezgetni, viszont nem annyira durva, hogy az avatatlanabb füleknek feltétlenül taszító legyen (amolyan death metal-os szinten legalábbis semmiképp), szerintem elég szépen belesimul az összképbe.

A Coeur című második dalba úgy kúszunk át, hogy elsőre észre se venni: ez jobbára már tempósabb, direktebb, és igazából nehéz szavakat találnom, hogy milyen iszonyú jó témákat rántanak elő egymás után - mikor az ember azt gondolná, hogy itt volt a csúcs, rátesznek még egy lapáttal, ráadásul a legváratlanabb pillanatban egy nyugisabb, dallamos kiállást is bekanyarintanak, hogy csak ámuljunk. Én mindenesetre ámultam az ötletességükön, mikor először meghallottam, annyi bizonyos. Nem is nagyon tudnám eldönteni, hogy melyik a jobb, ez a dal vagy a Tower Falls - egy leheletnyit talán mégis a Coeur felé hajlanék, de igazából nem is lényeg, hisz mindkettő mestermű, és ráadásul egy kezdő zenekar első két számáról beszélünk...!

A Rise-nál már beérkezik ez a merengőbb zenei érzés, ami bizonyos tekintetben talán a Neurosis-tól is eredeztethető, azaz nem kifejezetten túlbonyolított ötleteket bontogatnak ki szép hosszan és ráérősen, mely ötletek esetünkben még tetszetősek is, és ugyan a dal első harmadában felüti a fejét az unalom réme egy kissé tán középszerű marconáskodás képében, de elég hamar megbolondítják némi finomsággal, így elkerüljük a dagályosságot vagy az ásítási kényszert, na meg idővel azért a léggitárt itt is elő-elő lehet kapni egy kis morzsolgatás erejéig, még ha az első két szerzeményhez képest azért messze nem engedik úgy el a gyeplőt az eltérő dalszerzési metódus miatt.

A morózusabb zárótétel tehát egy kicsivel elmarad az őt megelőző két társától, de messze nem annyival, hogy a debütáló minialbumuknak ne adnám meg a csillagos ötöst. Mint említettem, nagy kedvenc nálam a zenekar, így az ő esetükben is igen komoly esély van rá, hogy felbukkannak még itt, bár abban szinte biztos vagyok, hogy nem az utóbbi két albumuk kapcsán, mert ezeken annyira elmentek egy számomra tingli-tangli irányba, hogy eleve már az is kihívást jelentene, hogy egyáltalán végighallgassam őket (máig nem sikerült).