A Judas Priest egy olyan zenekar, amelyhez mindig jó visszatérni, ha esszenciális, valódi heavy metal-ra vágyik az ember, amely a stílus minden erényét felvonultatja. Akár a kiugróan jó gitártémákra, akár a párját ritkító gitárszólókra vagy a himnikus, azonnal ragadó énekdallamokra gondolunk, könnyűszerrel lefedik az egész spektrumot. Ennek felismeréséhez nem is kell túl mélyen beleásni magunkat az életműbe, hisz csupán a legismertebb dalaikat nézve is rendkívüli sokoldalúság tapasztalható. Mire van igényünk? Valami eposzi lélegzetű, változatos és összetettebb tételre, ami némi odafigyelést is igényel? Victim of Changes. Valami egyszerű, de korántsem primitív, egyúttal őrülten fogós slágerre? Breaking The Law. Ugyanez zakatolósabb, némiképp részletgazdagabb változatban, ikonikus gitárszólóval? Hell Bent for Leather. Gigászi, mindent vivő gitárriffre, amire egyből felhördül egy egész stadion? The Hellion. Eszelős sikolyokkal tarkított kőkemény metal himnuszra és vad, de mégis dallamos gitárszólókra? Painkiller. Valami agykikapcsolós, bulis nótára, amit szépen együtt lehet skandálni a tömeggel? Living After Midnight. Netán megfáradt szívünket pihentetnénk valamilyen lírai, fél-lírai megközelítésű darabbal? Beyond the Realms of Death. Pályafutásuk során tényleg annyi csúcs nótát szereztek, hogy több dupla best of-válogatást is össze lehetne ezekből állítani. Viszont ami a teljes albumokat illeti, számomra már nem ennyire egységes az összkép. Néhány kivételtől eltekintve sajnos elég ritkán érzem azt náluk, hogy elejétől a végéig magas a színvonal és csak egy-két feledhetőbb téma csúszott be. A Defenders of the Faith egy afféle közmegegyezéses klasszikus, én magam is az elsők közt szereztem be a lemezeik közül a Painkiller, a Jugulator és a 98-as Live Meltdown koncertalbum után, és valamiért úgy éreztem helyénvalónak, hogy először erről kell megírnom a magam néhány kis sorát, melyekből kiderül, hogy nálam vajon ott van-e a közel szeplőtlen legjobbak közt.

De mielőtt belevágnék a zenei anyaggal való foglalatoskodásba, a külcsín mellett sem szeretnék elmenni: a hat évvel korábbi, tehát 1978-as Stained Class kezdetével szinte minden borítójuk valamiféle mozgásban lévő tárgyat, elemet vagy elemeket ábrázolt, többnyire színes, kissé régiesen pop-os, de mindenképp jellegzetes és jól felismerhető stílusban. A néhány bejegyzéssel korábbi, a kedvenc borítóimat bemutató százas listából már kiderülhetett, hogy pusztán mint kép, nekem ezek közül furcsa mód épp a Turbo jött be a legjobban, amint viszont itt láthatunk... nos, az sem lenne rossz, alapvetően tetszik is ez a furcsa fémoroszlán, ahogy előretör, még ezekkel a talán túl élénk, már-már giccses színekkel is, csak ezek a "hernyószarvak" rontják el egy kissé, úgyhogy végeredményben mégsem hordanám pólómintaként. De igazából a zenéhez sem gondolom, hogy túlzottan passzolna, még ha mára már össze is társítottuk őket az elménkben. Én legalábbis ezt az ábrát látva a legjobb esetben is csak valami billentyűsökben gazdag klasszikus rock-ra asszociálnék, amitől a nyitó Freewheel Burning elég messze áll. Persze a gyökereikből adódóan a Priest-ék többnyire még a leggyorsabb, legfémesebb dalaikban is magukkal hordoztak némi hard rock-os ízt, ami jelen esetben szintén érezhető, viszont nagyon is heavy metal-ról beszélünk, már csak a tempó és az agresszívabb előadásmód miatt is. És kétség kívül ez a dal is ott van a legjobbjaik közt, nem is kérdés, hogy ott figyelne valamelyik korábban említett, képzeletbeli válogatáslemezen. Rob Halford énekes abszolúte magával ragadó énektémákkal rukkol elő, az ember nem is nagyon tud ülve maradni, inkább felpattan és átadja magát az elszabaduló energiáknak - azt nyilván nem mondom, hogy dalnokunkkal még együtt is énekli a sorokat, hiszen az egyik legkiemelkedőbb adottságokkal rendelkező énekesről beszélünk a műfajban, orgánumát nyilván a legtöbbünk csak elég szánalmasan visítozva tudná imitálni, úgyhogy marad inkább a bólogatás, netán a hozzátátogás:). Van itt egy olyan hadarósabb rész is, amivel más együttesek biztosan felsültek volna, vagy eleve meg sem próbálkoznának ilyesmivel, Halford viszont magabiztosan adja elő, ráadásul olyan szárnyalásba vezeti át, hogy még annak sem maradna kétsége afelől, hogy ilyen téren a legnagyobbak egyikét hallja, aki korábban nem ismerte őket. A gitárszólók is egy olyan rendkívül jól elkapott dallamban csúcsosodnak ki egy váratlan váltással, hogy az ember szája akár még tátva is maradhat, amennyiben nem fordult azonnal elismerő, elégedett mosolyra. 

Másodikként érkezik a Jawbreaker, és ez is ugyanúgy tökéletes: a zene már nem annyira nyaktörő, de továbbra is fogós, fémes és izgalmas, a kifejezetten heroikus énekdallamok pedig nemkülönben fantasztikusak. Viszont nem szeretnék sorrendben végigmenni minden egyes számon, először inkább csak a személyes favoritokat emelném ki, így egy kis ugrással jöjjön a The Sentinel, ami nem csak a lemez legjobbja, de egyúttal talán a kedvenc Judas Priest-dalom is. Itt aztán tényleg varázsolnak a hangszerekkel: csodálatos gitárbevezetés, elképesztően hangulatos. Igaz, hogy én első alkalommal a már említett 98-as koncertlemezen hallottam és még Tim Owens énekessel szerettem meg, ahol az élő felvételnek köszönhetően még metal-osabb hangzással és még keményebb módon adják elő, de természetesen az itt hallható verziónak sincs egy csepp szégyellnivalója sem - ugyan a gitárok pár helyen kissé furán effektezettek, ami valószínűleg a korszellemnek tudható be, de maga a dal úgy zseniális, ahogy van. Nem mintha épeszű hallgató bármivel is el tudná marasztalni a csúcsformában lévő Downing/Tipton gitárduót, de ami számomra mégis a topközelbe helyezte ezt a dalt, az ismét csak az ének: ahogy Halford a végén többször elismétli a (már önmagában is baromira eltalált) refrént, de mindig egy kicsit máshogyan, mindig fokozva (ez főleg az élő változatokban ütközik ki, akár az eredeti énekes, akár a később helyettesítő Owens előadásairól beszélünk), az valami hihetetlenül jó! 

Viszont ebben a három számban nálam nagyjából ki is merül az album zsenialitása, és amennyire észrevettem, ezzel a véleményemmel eléggé egyedül vagyok (ami persze nem befolyásol semmiben). Sajnos vagy nem sajnos, de az a nagy helyzet, hogy én nem szeretem a sima rock-ot, de még a hard rock-ot sem, a slágerrock-ról nem is beszélve: ilyen irányból tényleg csak néhány valóban kimagasló darabot tudtam megkedvelni az életem során. Ezt csak azért mondom, mert a többi számban már jóval nagyobb teret kaptak az efféle hatásaik és gyökereik, emiatt pedig számomra igencsak unalmasak és jellegtelenek. Többnyire akad egy-két részlet, ami kiugrik, egy jobb énekdallam, néhány ötletesebb gitártéma, mert nyilván itt sem feledkeznek el a tudásukról, csak amibe fektették azt, az már számomra nem túl élvezetes. A Love Bites című slágernek szánt bizarrságot például kifejezetten kellemetlen hallgatnom, nem is került elő nálam már nem is tudom, hány éve, most is csak emiatt a bejegyzés miatt. A refrénben még egyébként talán lenne valami, a többi része viszont tényleg elég bugyután hat. De ugyanúgy eszembe sem jutna magamtól meghallgatni a Some Heads Are Gonna Roll-t vagy az Eat Me Alive-ot sem. Előbbi ugyan tartalmaz néhány villanásnyi élvezetesebb elemet, teljességében mégis szinte tökéletesen megtestesíti a dögunalmas, alapra vett rockzenét, amit kifejezetten rühellek, utóbbi pedig gyors iramban próbál zúzni, de valahogy mégis száraz és erőtlen. A lírai Night Comes Down már egy okénak mondható darab, ezt már sokkalta inkább el tudom hallgatni, még ha közel férkőzni nem is tudott hozzám soha. A Heavy Duty-val kapcsolatban azt érdemes megjegyezni, hogy a banda a Queen mintájára már több lemezen is megpróbálta létrehozni a maga saját, külön bejáratú stadionhimnuszát a We Will Rock You vagy a We Are The Champions mintájára, ami számomra mindig idegen tollakkal való ékeskedésnek hatott (főleg, hogy a saját egyéniségükben fogant számaik ugyanolyan jók, ha nem jobbak, mint ezek az egyébként tényleg eltalált, jó értelemben vett slágerek). Ez a szándék itt már az első taktusok alapján egyértelmű, és igazából ez sem tartozik a kedvenceim közé, bár valamelyest azért szerethető ez a komótos, túlbonyolítottnak éppen nem nevezhető kis riffecske. Az ilyen "We're gonna rock ya till your metal hunger's fed"-féle sorok alapján azért elgondolkodik az ember, hogy a Manowar mellett talán nekik is elkelt volna némi ledorongolás, amikor a metal műfajt önmagában és önmaga miatt istenítő, erősen butácska szövegek kerültek górcső alá. A dal végül átfordul a lemezcím némi közönségzaj kíséretében való ismételgetésébe, ami némiképp feldobja, bár érdekes, hogy ezt külön track-re tették, szerintem elég indokolatlanul... anno tizenx éve kazettán vettem meg és eléggé össze is voltam zavarodva emiatt a számomra korábban ismeretlen koncepció miatt, mert ugye külön dalként volt feltüntetve, én pedig egy teljes értékű számot vártam - ennek ellenére egy-másfél perc után vége is lett, én meg azt hittem, hogy hibás kazettát kaptam:). Lehet, hogy akkoriban volt valami íratlan szabály, hogy egy nagylemezen márpedig tíz számnak kell lennie, vagy az A és B oldalon is ugyanannyinak, netán valami egyéb furcsaság, nem tudom, mindenesetre én úgy látom, hogy itt nincs egy igazi, külön címadó szám, hiába is várja az egyszeri hallgató az első hallgatás alkalmával, hogy vajon milyen lesz:). 

Kissé tehát vegyes a kép: van itt néhány óriási klasszikus, amelyek miatt már akkor is megérte volna megjelentetni a lemezt, ha a továbbiakban csak fűnyírózajt lehetne hallani rajta huszonhat percben. Mellettük ott van egy-két "elmegy" kategóriás szerzemény, továbbá unalmasabb, érdektelenebb darabok, illetve egy olyan is, amit kifejezetten gyengének tartok, így a jeles értékelés nyilván szóba sem jöhet. Viszont az igazán jó számok tényleg annyira jók, hogy a kevésbé sikerülteket simán kiegyensúlyozzák és egy négyes teljesen megérdemelt. Jó kis lemez, de számomra nem tartozik pl. a Painkiller ligájába, hogy szinte csak kiváló számokat tartalmazna töltelék-tételektől mentesen.