Annak idején az első számítógépes játék, amely valamennyire is megfogott és amely egyúttal megmutatta, hogy ez a műfaj számomra is tud adni valamit, az a Starcraft első része volt. Előtte engem nagyjából elkerült az egész jelenség: ugyan számtech órán láttam a többieket Duke Nukem-ezni, de valahogy nem keltette fel az érdeklődésemet, kicsit olyan értelmetlennek tűnt. Inkább olvasni szerettem akkoriban, szerettem a jó történeteket, így értelemszerűen az egymásra való lövöldözés nem kecsegtetett semmivel, de még egy hibás prekoncepciót is elültetett bennem, miszerint a játékoknak nem nagyon van sztorija. Aztán valamelyik osztálytársam által eljutott hozzám a Blizzard-nak ez a bizonyos valós idejű stratégiai játéka, amely felnyitotta a szemem, ugyanis meglepően jó sztorit kanyarítottak hozzá, ráadásul kifejezetten érdekesen és izgalmasan tálalták. Rá is kattantam rendesen, valószínűleg az első játék volt, amit teljesen végigvittem - az osztálytársaim, akik inkább a multiplayert részesítették előnyben, meg is döbbentek, hogy volt hozzá türelmem -, és amely felhelyezte nálam a fejlesztőcsapatot a térképre. És persze nem csak nálam, hiszen a világ egyik legsikeresebb cégévé váltak, hogy mára persze teljesen lecserélődjön a gárdájuk és ebből, na meg persze egyéb okokból kifolyólag szinte maradéktalanul sárba tapossanak minden jót, ami a Blizzard névhez volt köthető. Ezt persze szokás szerint csak érdekességképp és érintőlegesen említettem meg, hiszen a téma most nem ez, hanem a Warcraft III: Reign of Chaos.
Amikor először hallottam a játék érkezéséről, különösebben nem hozott lázba, mert inkább lettem volna kíváncsi egy Starcraft 2-re, na meg a Warcraft 2 azért jóval egyszerűbb volt és valamiért azt hittem, hogy ez a harmadik rész ahhoz lesz hasonló. Később persze világossá vált, hogy teljesen a Starcraft megközelítésével és szellemiségében fogantatik, így onnantól kezdve már ezt a fantasy-s iterációt is vártam. Mivel akkoriban még igen közel voltunk a Starcraft-os és Diablo-s időkhöz, ezek sikerei és minősége alapján számítani lehetett rá, hogy nem lesz rossz a Warcraft III sem...
A Blizzard-játékok korábban is elég jó átvezető videókat tartalmaztak, de amit ennél a játéknál tapasztaltam, arra enyhén szólva nem voltam felkészülve. Az emberek hadjáratának végén lévő kisfilm, amelyben Arthas hazatér az apjához Lordaeron-ba, az valami egészen elképesztő mind a zene, mind a kivitelezés területén. Mára nyilván még fejlettebb lett a CGI, de az a minőségi ugrás, amivel ott szembesültünk, sokkal élesebb, mellbevágóbb volt. Ahogy megszólalnak a harangok és azok a hihetetlenül gyönyörű kórusok, a nép pedig virágszirmokat szór a visszatérő trónörökösre... ezzel persze igazából semmit sem árultam el a sztoriból, így aki valami csoda folytán ne lenne tisztában a jól ismert történettel, annak nem hinném, hogy ezzel bármit is lelőttem volna, és szokásomhoz híven a későbbiekben is igyekszem ehhez tartani magam. Mindenesetre tény, hogy a történet remek, engem legalábbis teljesen magával ragadott, sokkal jobban, mint a Starcraft sci-fije után gondoltam volna. Mivel itt is jelen vannak orkok, ogrék, tündék, trollok és hasonlók, így mindenképpen érezhető némi Tolkien-es hatás, de ezeket leszámítva a háttérvilág elég egyedi és igen részletesen kidolgozott, tele finomságokkal és érdekességekkel. A Starcraft-hoz hasonlóan a sztori itt is több hadjáratból áll és mindegyiket az egyik játékbeli fajjal kell levezényelnünk, a fajok pedig: ember, élőhalott, ork és night elf (magyarul kb. "éjtünde", ami szintén nem hangzik rosszul, de a megszokás miatt maradnék az angolnál). A bonyodalom nagyjából akörül forog, hogy az első két részben is szerepelt démoni erők újfent megostromolják Azeroth világát, lényegében ezt az inváziót kell leküzdenünk, illetve bizonyos esetekben segítenünk (mert ugye a második kampány során az élőhalottakkal leszünk, akikről talán sejthető, hogy nem barátai a többieknek). A teljes értékű hadjáratok előtt kapunk egy gyakorló részt is az orkokkal, ahol szembesülhetünk a játék egyik újításával is, miszerint már nem csak tömegesen gyártható egységeket fogunk vezérelni, hanem lesznek egyediek is, a saját személyiséggel rendelkező hősök, akiken keresztül a cselekmény bontakozik ki. Némi enyhébb RPG-s jelleg is bekerült általuk, mivel vannak saját elsüthető, illetve passzív képességeik és egy elég limitált inventory-t is kaptak, ahova varázstárgyakat helyezhetünk (a fejlesztés korai szakaszában még jóval hangsúlyosabb volt a szerepjátékos beütés, de ezt végül erősen leegyszerűsítették, mert már túl bonyolultnak találták a játékmenetet). Miután az orkokat leléptettük, az első sztori-felvonás az embereké lesz, főszerepben a már említett Arthas-szal. Északon szörnyű járvány üti fel a fejét, amelynek következtében a halottak életre kelnek, a kilenc küldetés során főleg ellenük, valamint a létezésükért felelős démonok ellen fogunk hadakozni, illetve kisebb részben orkokkal is. Ezután megismerhetjük a kvázi "másik oldalt" is, de az élőhalottak kommandírozása során nem annak megismerése lesz a cél, hogy ők mennyire meg nem értettek és valójában aranyból van a szívük, ezekben a küldikben bizony a gonosz erőkkel kell tovább lendítenünk a sztorit és elő kell segítenünk az invázió teljes körű megkezdését. Harmadjára visszatérünk az orkokhoz, akik Kalimdor földjén igyekeznek megállni a helyüket, hogy aztán átadják a stafétát a night elfeknek: az utolsó, elég nagy horderejű küldetést már rajtuk keresztül kell levezényelnünk, hogy végül győzelemre vigyük az élők ügyét a betolakodó lényekkel és holttestekből összeeszkábált seregeikkel szemben.
Általánosságban elmondható, hogy a Starcraft-hoz képest több a párbeszéd és a játékon belüli kisebb átvezető jelenet. A mívesen megírt szövegekhez védjegyszerűen kiváló szinkronhangok dukálnak, a Blizzard műveihez ilyen téren is elég kevés másik csapat munkája ért fel, óriási hangulata van az egész játéknak, az előadásmód nagyon jól illik ehhez a felülnézetes stratégiához, emiatt azt is elnézzük, ha olykor a játékmenetből adódó fura események történnek, amelyek más műfajban nem passzolnának a képbe. Ilyen például az, hogy ha valamelyik szereplő meghal, akkor egy oltárnál simán feltámaszthatjuk a régi mivoltában, semmi élőhalottság vagy ilyesmi, vagy amikor a sztori szerint egy erdő állja valakiknek az útját és a továbbjutás érdekében ki kell termelniük, azaz ki kell vágniuk, holott a valóságban minden gond nélkül, simán átsétálhatnának a fák között. Játék közben az ilyesmi nem nagyon tűnik fel, csak ha nagyon utánagondolunk, így menet közben nem válnak zavaróvá az efféle kisebb furcsaságok. Ezen felül még annyi kritikával lehetne élni, hogy aki már játszott korábban a Starcraft-tal, az egyik fordulatot már ismerősnek fogja tartani. Nem azt mondom, hogy egy az egyben ugyanaz történik ugyanolyan módon, de az elv, a történeti elem, az írói fogás lényegében megegyezik az ottanival. Ettől nem lesz kevésbé ütős a dolog, de azért el kellett ismerje az ember, hogy ezt más formában már láttuk tőlük. Amit még nagyon szerettem, azok a remekül eltalált nevek, elnevezések: Quel'Thalas, Archimonde, Antonidas, Lordaeron, Mannoroth és még sorolhatnám... baromi jól hangzanak, így hirtelen nem is nagyon tudok más játékot, amelyben ez ennyire el lett volna találva, inkább dögunalmas, fantáziátlan sablonneveket használ mindenki.
A játék fényét egyéb tényezők is erősítik: a grafika nem csak mai szemmel, de már a megjelenésekor is elég szögletes volt, ennek ellenére rendkívül hangulatos, nemrég vettem elő ismét ezen írás apropóján, de számomra semmit sem veszített magával ragadó erejéből. Létezik persze ez a közelmúltban kihozott remasterelt verzió, ami technikailag nyilván magasabb minőséget képvisel, én mégis kihagytam, mert egyszerűen hiába a nagyobb poligonszám és a részletesebb kidolgozás, a régi hangulat teljesen elveszett vele és mindennek tetejébe néhány egység, szereplő vagy pályaelem még kifejezetten pocsékul is néz ki - igazából az egész újrakiadás egy igénytelen fércmunkának hat. Nem így az eredeti, amely kapcsán még mindig elcsodálkozom, hogy micsoda igényességgel és szeretettel alkották meg. Na és a zene, te jó ég, a zene! A hazatérő Arthas-t kisérő muzsikát már dicsértem, de folyamatosan ultramagas minőséget kapunk, ami megint csak velejárója volt a Blizzard játékainak. Minden zene csodás a játékban, akár az élőholtaknál hallható fenyegető, baljós háttérmorajlásokat, akár az orkok törzsiesebb megközelítésű, harcias tételeit vagy a night elfekhez illő nyugodt, szépséges dallamokat vesszük, mind fantasztikus és egyedi, nem egy esetben még önállóan is hallgathatóak.
Azt már a Starcraftnál megtapasztalhattuk, hogy az addig megszokott valós idejű stratégiai elemeket hajlamosak elég jól felrázni, a pályákon nem csupán annyiról volt szó, hogy termelj nyersanyagot, építs ki egy bázist és daráld le az ellenfelet. Nyilván volt ilyen is, ahogy itt is van rá példa, de még ezeket is színesebbé, érdekesebbé tették különféle rendhagyó kondíciókkal és mellékküldetésekkel, és persze vannak olyan missziók is, ahol nincs semmi építkezés, hanem egy előre adott csapattal kell végigverekedned magad az akadályokon. Sok érdekes ötlettel találkozunk, például a night elfek egyik pályája kifejezetten arra épít, hogy ők éjszaka láthatatlanná tudnak válni: itt lehetőség szerint még napfelkelte előtt el kell jutnunk A-ból B-be, mert később már nem tudunk elrejtőzni a ránk vadászó ellenség elől. Egy másik alkalommal olyan mágikus köd lepte be az egész pályát, ami folyamatosan sebezte az egységeinket, így végeznünk kellett a varázslókkal, akik generálták. Olyan is volt, hogy a bázisunk egy részét egyből az elején fel kellett adnunk és evakuálnunk kellett az ott lévő munkásokat, mert túlerőben lévő ellenfelek csaptak le ránk és csak később kaptunk lehetőséget a visszavágásra. Olykor az időfaktor is része a képletnek: olyan küldetésből nem sokat kapunk, ahol megadott időre kell végeznünk, inkább olyan feladataink lesznek, hogy egy bizonyos ideig éljük túl a támadásokat, illetve hogy a lehető legtöbb ideig visszatartsunk, késleltessünk olyan erőket, amelyeket legyőzni egyébként nem tudunk. Emellett a játék jutalmazza, ha rendesen körülnézünk, mivel sok helyen találni elrejtett cuccokat vagy itt-ott bujkáló, egyébként semleges, tehát egyik frakcióhoz sem tartozó ellenfeleket, akiket ha leverünk, hasznos tárgyakat hagynak hátra és persze a hőseink a befolyt tapasztalati pontokkal is jól járnak (bár úgy vettem észre, hogy minden pályán van egy plafon, már ami az elérhető szintet illeti). Akadnak egész jól elrejtett helyek is, ezekhez csak úgy juthatunk el, ha kitermeljük az utunkat álló fákat, vagy ha valamilyen ostromgéppel, hajítófegyverrel letaroljuk őket. Találunk a pályákon boltokat is, ahol vehetünk általánosabb eszközöket, illetve el is adhatjuk, ami nem kell, bár a szűkös hely miatt valószínűbb, hogy csak az lesz nálunk, amire szükségünk is van. Persze akinek van türelme kipakolni emiatt és visszaszaladgálni különféle hátrahagyott tárgyakért, hogy némi aranyért értékesítse, azt általában nem tartja vissza semmi, csak kérdés, hogy tényleg megéri-e a vesződség.
Amit még megemlítenék, hogy a játék nem veszi teljesen komolyan magát, mivel néha belefutunk kisebb-nagyobb poénokba filmes vagy zenei utalások képében. Olykor szimplán csak a pályák címei hozzák ezeket (By Demons Be Driven, Where Wyverns Dare, stb.), de ott van az egyik csalókód szövege is, a teljes terepet felfedő "iseedeadpeople", ami a Hatodik érzékre való kikacsintás. Jelen van az a visszatérő kis poén is, hogy amikor sokáig klikkelgetünk egy egységre, az egy idő után mást kezd el mondani a szokásos szöveg helyett, többnyire valami vicces marhaságot, netán magát a játékost szólja meg az inzultus miatt.
Érdekesség, hogy a játék demója tartalmaz három plusz pályát, amelyekkel a két bevezető/gyakorló küldit toldották meg. A sztorihoz összességében nem adnak hozzá semmi létfontosságút, de aki kíváncsi, az innen megtudhatja, hogy mi egyéb történt még az orkokkal a játék kezdete és a saját hadjáratuk között. Ezeket a pályákat is érdemes lehet egyszer végigvinni, ha valaki szerette a teljes játékot, ugyanolyan jók ezek is, mint a többi.
Negatívumok: nem nagyon tudok ilyet mondani. A grafikába esetleg bele lehet kötni, de nekem személy szerint ma is ugyanúgy tetszik és ugyanolyan hangulatosnak tartom, mint a maga korában. A multiplayerről nehéz volna nyilatkoznom, mert egyébként is elég kevés játékkal játszom vagy játszottam többjátékos módban, és a Warcraft III nem tartozik ezek közé. De amit mondanék, az sem feltétlenül állná meg a helyét, mert azzal a korábban említett felújított kiadással gyakorlatilag eltörölték a régi rendszert, sok funkciót kivettek, átalakítottak vagy megszüntettek (ami egyébként elég nagy rohadékság). Készült a játékhoz egy kiegészítő is, ami többek közt a kezelhetőség kisebb-nagyobb nyűgjeit orvosolta, és persze új tartalmat is hozott bőven, erről viszont egy önálló bejegyzésben szeretnék megemlékezni majd a későbbiek folyamán. Összességében tehát elmondhatom, hogy a Warcraft 3 az egyik kedvenc játékom, ha összeállítanék egy ilyen listát, az első ötben valószínűleg ott lenne. Az osztályzatot illetően pedig nem adom alább a csillagos ötösnél.
