Az Abnormality nem egyszerűen csak egy ígéretes zenekar volt számomra, hanem eleve egy beteljesült ígéret, hisz a bemutatkozó lemezük nem kis meglepetésemre azonnal a kedvenceim közé került. Annak ellenére, hogy még a death metal-on belül is a brutálisabb ágazatra esküdtek fel, a dalok rendkívül fogósak voltak és az emlékezetes témák ellenére sem váltak sekélyessé, így hosszú távon sem merültek feledésbe - nem véletlen, hogy a szerintem legjobbjuk még a nemrégiben összehozott százas listámra is felkerült. Az ilyen módon rávetült reflektorfény miatt azonban úgy voltam vele, hogy ha bővebben is sort kerítek rájuk, inkább a folytatást, a 2016-ban érkezett Mechanisms of Omniscience-t (röviden: Moo:)) veszem elő s vetem alá egy alaposabb vizsgálatnak. Utóbbira tényleg szükség volt, mert bár a felvezető, túlzás nélkül zseniális klipnóta totálisan betalált, a teljes anyag pár próbálkozás után is hasonló totalitással ment el mellettem...

Mindenekelőtt kezdjük a jóval: egy alapvető minőségi szintet mindenhol tartanak, nemigen tudunk úgy beletekerni a cuccba, hogy a hallottak miatt fanyalogni kezdenénk, becsülettel szögelnek-darálnak kb. mindenütt - a hangzás valamelyest gyengébb mivolta is inkább csak a debüt ismeretében fog majd kiütközni (ha egyáltalán). Persze mint minden hasonló esetben, az újoncoknak itt is az fog feltűnni elsőre, hogy a főhörgő személyét nőszemély tölti be, és nem is akárhogy: ez az a pont, ahol tényleg szemernyit sem gyengültek, a Malika Sundaramurthy nevű hölgyemény pincemély durvasággal, a műfaj viszonylataiban mégis igen tisztán, már-már fülsimogatóan hozza az infernális vokálokat. Esetében ráadásul az esztétikai és előadói értékek is találkoznak, én legalábbis nem emlékszem, hogy rock/metal zenekar élén láttam-e már gyönyörűbb nőt - sanszos, hogy nem, mindenesetre ha valaki szeret vádaskodni, miszerint az ilyen alakulatok tisztességtelen előnnyel indulnak és elvakult/elfogult megítélésben részesülnek... nos, annak itt igen könnyű dolga lesz, ha hepciáskodna. Ettől függetlenül tartom, hogy az itteni hangszálkínzás akkor is kifogástalan volna, ha a vasorrú bába adná is elő.

És nyilván nem lehet nem méltatni a már szóba került, elsőként klipesített címadót sem: a tempó végig kíméletlen, de még így is érdekesen építkeznek, ráadásul valami elképesztően gyilkos riffek egymásutánjával teszik. Amikor először hallottam, rendesen tátva marad a szám, és azóta is rendszeresen lever tőle a víz. Csak azt tudom mondani, amit már korábban is mondtam: zseniális! Ezek után természetszerű lehet, hogy a többi dal nem tud ilyen magasságokban szárnyalni, viszont az utóbbi sok-sok hallgatás után is azt kell mondjam, hogy a csúcs és az átlag közti szakadék jóval nagyobb, mint az ember gondolná, vagy legalábbis amire én számítottam volna. Tény, hogy ebben a műfajban igencsak fel van adva a lecke, hogy az alkotók ne valami egymásba folyó, nehezen elkülöníthető masszát adjanak ki a kezükből, viszont az első albumuk alapján éppen ez a banda volt képes arra, hogy kiemelkedjen a cséphadarók tömegéből, itt viszont már alig-alig adják ennek bizonyságát.

Rendben, lehet itt vadászgatni a jobb témákra, időnként ki is lehet halászni párat, a Swarm például még egész szerethető, és nem is pusztán azért, mert a sor legelején kapott helyet és még nem fásultunk bele az egészbe, hanem itt még fellelhetünk egy olyasféle, pusztán néhány hangból álló, mindamellett remekül elkapott részletet, melyhez hasonlókkal a régebbi szerzeményeik sokkal inkább el voltak látva. Aztán ott van az Irreversible, ahol szintén felbukkan egy kiugró gitártéma, tényleg őszinte lelkesedéssel lehet rá csettinteni, a Vigilant Ignorance a kezdésével biztat fel kissé, hisz valamennyire bele lehet kapaszkodni, illetve a Cymatic Hallucinations is tartalmaz pár olyan megoldást, ötletfoszlányt, amire felkapja az ember a fejét... de ha ezeket elvesszük, akkor alig marad valami, amiért érdemes lenne hallgatni ezt a lemezt, és még ezeket is úgy kell összefogdosni. Masszív középszerűség uralkodik, ráadásul a tíz tétel közül kettő is valami rövidke instru-szösszenet, de ezek sem fogantak igazán eltérő stílusban, így kifejezetten félkésznek, értelmetlennek érződnek, mintha csak sebtében rántották volna össze őket, hogy meglegyen az elvárt lemezhossz. Az utolsó Consuming Infinity-re esetleg rá lehet mondani, hogy valamiféle változatosságra törekedtek, már ha erre a belassított felvezetésre gondolunk, de ez is annyira sablonos és ezerszer hallott, hogy inkább görbíti lefelé a szánkat.

Egy szó mint száz, csalódásként kellett elkönyveljem ezt a korongot, a dalszerzői nívó messze alatta van annak, amivel a négy évvel korábbi első albumon jeleskedtek. Nem tudom, hogy ez minek tudható be, igazából marhára furcsálltam... kissé (tényleg csak kissé) utánajárva azt vettem észre, hogy az egyik gitárost lecserélték - lehet, hogy ez áll a háttérben, talán ő volt a fő dalszerző? Ha távozása előtt még hátrahagyta nekik a címadót, netán még pár vázlatot, dalkezdeményt, akkor nagyjából összeállhat a kép... mindez persze csak spekuláció, fogalmam sincs, hogy így volt-e. A tehenes lemezre (tudjátok... Moo... :)) végeredményben azt mondom, hogy négyes alá, amit adhatok rá. Ott van rajta a királytigris címadó, mellette akad pár eltaláltabb részlet, akár egy-két félig-meddig épkézláb teljes dal is, na meg ha nagyon elnéző akarnék lenni, akkor rakoncátlanabb háttérzenének is teljes mértékben megfelel... de ennél azért többre lettek volna hivatottak, többre annál, hogy csak a közepes fölé lőjenek.