A Death 1990-ben kiadott harmadik albuma sokáig amolyan "elveszett" lemez volt számomra. Értem ezt úgy, hogy már rég ők voltak a kedvenc zenekarom, már rég rájöttem, hogy az abszolút kedvenc albumom is tőlük származik, de a Spiritual Healing-et még mindig nem hallottam. Eleinte ennek teljesen prózai oka volt, ugyanis akárhol néztem, akkoriban sehol nem lehetett kapni se konkrét üzletben, se katalógusból. Idővel azonban tudatossá vált, hogy fenntartsam ezt az állapotot: lassan huszonegy éve már, hogy Schuldiner mester, az alapító énekes/gitáros legenda már Jézus Krisztus társaságában nyomja a jobbnál jobb riffeket és szólókat - néhány helyről legalábbis úgy hallottam, hogy a halála előtt megtért -, új Death album megjelenésére tehát nem számíthattam, így viszont mindig ott volt a tarsolyban ez az elkóborolt bárányka, amire elgondolásom szerint egy nap majd úgy csodálkozhatok rá, hogy "hé, van még egy Death lemez, új zene Chuck-tól, király!!!":) Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor az internet-korszak beköszöntött és végre bele tudtam hallgatni, elsőre annyira nem fogott meg, így a komolyabb ismerkedést is tovább tudtam halogatni. Ennek mára vége, nézzük hát, hogy miként muzsikált nálam az "új" korong:)!
Az egymáshoz való döcögősebb közeledésünk egyik okát abban látom, hogy a hangzás kissé barátságtalan: már nem annyira dögletes, mint a Leprosy című elődjén, de még nem is annyira ragyogó, mint mondjuk a '93-as Individual Thought Patterns-t hallgatva. Ugyanez érződik a dalszerzői munkán: még összetettebb, még érdekesebb témákból igyekeztek összeállítani az itt szereplő nyolc számot, illetve a szövegek is felül próbáltak emelkedni az első két lemez néha elég gusztustalan horror-fröcsögésein. Ezt úgy kell érteni, hogy a testi, fizikai horror helyett inkább a lelki, mondhatni elmebeli horror a jellemző, már jóval közelebb állnak a hétköznapi valósághoz, ami pusztán a számcímekből is kiolvasható. A Defensive Personalites pl. a traumák hatására létrejövő tudathasadásos állapotról szól, nem mellesleg zeneileg is ezt mondanám az itteni kedvencemnek, nem csak a bivalyerős riffek ragadnak magukkal, de még Chuck szuggesztív hörgése is rádob egy lapáttal, egyszerűen nem lehet rá nem fejet rázni és/vagy léggitározni:)! Aztán hasonlóan hétköznapi horrortémát boncolgat az igen ötletesen indító címadó is, én legalábbis rendesen borzadok, ha ezekre az undorító kamuvallásokra gondolok, ahol ráteszik az emberekre a kezüket, azok meg el kell kezdjenek rángatózni és összeesni, vagy ha nem teszik, hát ellökik őket, és minderről azt állítják, hogy Isten munkája, a hazug csodatételekről, a sosem megtörténő "gyógyulásokról" nem is beszélve... talán senkit nem lepek meg, ha azt mondom, hogy felőlem az összes ilyen hely alatt már most megnyílhatna a föld. Persze ami késik, nem múlik...
Hoppá, kissé elkalandoztam... mindenesetre a szövegi megközelítés már nem az ízléstelen szélsőségek felé próbál elmozdulni, ahogy a zenében is hasonló ambíciók érhetők tetten, ami egyebek mellett a gitárszólók muzikalitásán is fényesen megmutatkozik. Ehhez a feladathoz Schuldiner a ma már régóta underground csillagnak számító James Murphy-t édesgette magához, és bizony őrülten jó hallgatni, ahogy kiváló futamaikkal akár többször is váltják egymást az erre szolgáló szekciókban - virtuóz csatározásaik még azokat a dalokat is feldobják, amelyek valamivel elmaradnak a többitől, szerintem legalábbis ilyenből is akad egy-kettő. A Low Life pl. elég unalmasan indít, de Istennek hála hamar rákapcsolnak és bedobnak pár érdekesebb, jó értelemben hibbant riffet, és talán a szólók is itt a legfantasztikusabbak. Nyitányára nézve a záró Killing Spree se valami nagy kedvencem, valahogy nem dob fel, ahogy körbe-körbe tekeregnek ezek az elég semmitmondó, csuklóból kirázott hangsorok - belegondolva talán ezért is tartott tovább, míg elkezdett nálam működni a lemez, a dalok első taktusai, bevezető részei nem mindig képesek magukkal ragadni. Ekképp érzek a Within the Mind-dal kapcsolatban is, amire az elején mindig azt hiszem, hogy az első albumos Zombi Ritual keveredett ide, csak valahogy elfuserálták:). Viszont ettől a nüansztól eltekintve maga a dal már remekül megállja a helyét, a lassabb, fenyegetőbb témákra is kb. azonnal bemozdul az ember, a "kórus" környéki szimplább, mégis bitang jó pengetések pedig végképp megvesznek kilóra. A zenekarvezető vokálmunkáját fentebb már méltattam, és valóban nem véletlen, hogy a zene mellett ez a jellegzetes, a szokásosnál jóval érthetőbb torokgyilkolás is emlékezetessé tette őket. Jó példa erre az imént említett Within the Mind imént említett refrénje, de a Genetic Reconstruction közben is azt veszem észre magamon, hogy kedvem támad együtt "énekelni" az eltalált ritmusú sorokat. Végül, de nem utolsósorban ott a szintén remekbeszabott Altering the Future, ahol hősünk úgy morogja be a címet, hogy arra a sokat hallott death metal-kedvelők orcája is csak elismerő grimaszba húzódhat össze:)
Egyébiránt nem tudom, ki hogy van vele, de én azt véltem felfedezni, hogy sokakkal ellentétben a Death nem egyszerűen csak változott, de valóban fejlődött is, folyamatosan egyre jobb lemezeket adtak ki. Egyetlen kakukktojást leszámítva - melyet inkább a maga idejében szeretnék leleplezni - egyenesen azt mondanám, hogy minden egyes albumuk jobb lett az őt megelőzőnél. A Spiritual Healing erre nézve is kiválóan illeszkedik a sorba, engem legalábbis jobban megfog, mint a Leprosy, viszont nincs még rajta annyi elejétől a végéig zseniális dal, mint ahogy a Human-nél már egymás után sorjáznak. Igazi gondom pedig annyi volt vele, hogy még érződik rajta az átmeneti, útkereső jelleg, egyes részletek kevésbé erősek, kevéssé jellegzetesek, olykor a hangulat is kissé monotonná, túlontúl nyomottá válik. Mindezek miatt a végső verdiktem is ötös alá lett - kedvenc zenekar ide vagy oda, ez így igazságos és reális:).
