Ahhoz képest, hogy az első Resident Evil-, és Silent Hill-epizódok mennyire sikeresek voltak, a többi fejlesztő valahogy nem tülekedett a sorban, hogy ők is kihasíthassanak egy szeletet a tortából, magyarán a rájuk hajazó klónok a várakozásokkal ellentétben nem árasztották el a piacot (bár ha nagyon szigorúan vesszük, akkor a közismert kiadói indíttatásra nézve akár azt is mondhatnánk, hogy már a Silent Hill is a Resident Evil keltette hullámokat kívánta meglovagolni). Aztán lehet csak én vagyok tudatlan, de valahogy kevéssé ugranak be hasonló stílusú, egyszersmind ismertebb, említésre méltónak mondható címek. Ott volt mondjuk a Dino Crisis, ami egyébként a Resi-hez hasonlóan szintén a Capcom műhelyéből került ki, aztán a valamelyest egyénibb ízekkel bíró Fatal Frame, végül pedig a jelen írás tárgyát képző Obscure. Volt más? Nekem nem nagyon rémlik. Aztán persze történt egy őrségváltás a Resident Evil 4 által, amit már tényleg izomból elkezdtek kopírozni, de az már egy másik sztori, valamint egy merőben eltérő megközelítés. A két epizódot és egy mellékágat megélt, francia fejlesztésű Obscure viszont meglehetős következetességgel igyekszik ápolni/imitálni a klasszikus túlélő horror műfaját, így Silent Hill-kedvelőként a maga idejében nem is tehettem mást, mint hogy rávetettem magam. Lenyűgözve azonban nem voltam tőle, talán csak egy-két órát sikerült rááldozni, míg végül elfelejtődött. Nemrég azonban úgy éreztem, hogy adni kéne neki még egy esélyt, már csak azért is, mert ilyesféle játékokat tényleg nagyítóval kell keresni (pláne manapság). Nézzük hát, hogy annak idején vajon helyesen álltam hozzá, vagy netán egy igazi gyöngyszem mellőzésre kárhoztattam magam?
Felszínes vizsgálatot követve azt mondhatná az ember, hogy az Obscure a bevezetőben már említett játékok tiniváltozata. A kezdő videó legalábbis egy az egyben olyan érzetet nyújt, mintha egy tinihorrorból ollózták volna ki, itt vannak a tipikus tizenéves szereplők a maguk tipikus személyiségjegyeivel, mindehhez pedig a közízléshez idomuló, punkosnak szánt dallamos popzene járul, vagyis a japán hangulat helyett inkább Amerika felé igyekeztek nyújtózkodni. A kezdeti benyomások később sem fognak módosulni, ez a játék sztori terén tényleg nem sokban igyekszik többet mutatni annál, mint amit eleinte láttatni enged: valami szörnyűség szabadul el egy iskolában és az ott ragadt diákokra hárul a feladat, hogy felderítsék a rejtélyt, no meg persze kiszabadítsák magukat. Dőreség volna tehát Silent Hill-i mélységeket várni (ilyesmit mondjuk mástól se nagyon lehet), nem lesz itt semmi igazán érdekes, talán csak a vége volt, ahol egy kicsit felkaptam a fejem, de azért őrült nagy fordulatokra sem kell számítani.
Ami a grafikát illeti, szerintem kifejezetten jó és kellemes ránézni, a maga módján még hangulata is van, de mindenképp jól illik ehhez a tinédzseres miliőhöz: sötét olykor, de egyúttal színes is. Azzal viszont talán nem árulok el nagy titkot, hogy nem lett valami félelmetes. Néha ugyan eléri, hogy az ember megugorjon, de ezt elég ordenáré módon teszi - mert ugyan mi mást is tehetnénk, ha teljesen váratlanul egy böhöm nagy szörny szakítja át a folyosó falát, nyilván hirtelen és hangos zajjal? Nyilvánvaló, hogy összerezzenünk, de félni nemigen fog senki.
Irritálva ettől függetlenül érezhetjük majd magunkat, és itt át is térhetünk a játékmenetre. Érdekesség, hogy itt egyszerre két szereplő lehet jelen, akiket kooperatív módban is irányíthatunk (nem csak neten, de egyazon gépen, akár közös billentyűzetről is). Persze szólóban is működik a dolog, a gépi irányítású társ teljes értékű karakterként funkcionál, ha adunk neki fegyvert, ugyanúgy harcol ő is, nem nekünk kell védelmeznünk, illetve kisebb utasításokat is kiadhatunk neki - semmi mélyen szántó, kb. csak a "kövess-maradj" színvonal, a küzdelem hevében meg amúgy sem fogunk/tudunk majd ezzel foglalkozni. Idővel egyre több szereplő közül választhatunk, ami azért sem teljesen jelentéktelen, mert mindegyiküknek van valami egyedi tulajdonsága. Nekem speciel a Josh-Shannon páros jött be a legjobban, mivel előbbi meg tudta mondani, hogy az adott helyszínen van-e még valami dolgunk, utóbbi pedig igazán szemrevaló leányz... ööö, úgy értem hasznos tanácsokkal is elláthat minket, ha elakadnánk, de jó választás lehet mondjuk Ashley is, aki valamiért harciasabb a többieknél és nagyobbat sebez, illetve lőfegyverrel duplán tüzel (rossz az, aki rosszra gondol:)). Viszont egyik tulajdonság sem elengedhetetlen a játék végigviteléhez, ami olyannyira igaz, hogy aki meghal, az halott is marad, úgyhogy ilyen esetben tölthetjük vissza a mentett állást (vagy folytathatjuk az illető nélkül, ha valamiért ezt szeretnénk), de a "game over" felirat csak akkor jön, ha már egyetlen karakterünk sincs életben. Menteni pedig bárhol tudunk, de csak ha van nálunk a pályák szerte elszórt CD-lemezekből, azaz ebben is inkább a Resident Evil-t követi, vagyis ha kifogynánk belőlük, fújhatjuk - vigyázat, checkpoint vagy automata mentés sincs! Én a magam részéről jobban kedvelem a hagyományos módszert, de el kell ismernem, hogy így legalább lesz némi kellemes feszültség, hogy mikor érdemes elhasználni egy-egy korongot, nem lehet minden ajtóban csak úgy ész nélkül nyomni egy save-et. Megijedni egyébként nem kell ettől, nekem a végére maradt vagy kilenc-tíz CD, pedig nem vagyok túl ügyes játékos és bár próbáltam észnél lenni, de az óvatoskodást se vittem túlzásba, vagyis ha épp eluntam a játékot, simán elhasználtam egyet és kiléptem.
A játékmenet és az irányítás hellyel-közzel a megszokott survival horror-módi, gombnyomásra harckészültség, innen lehet ütni vagy lőni, a kameraállás jobbára fix, amit próbálták egy kicsit megengedőbbé, gördülékenyebbé tenni, de ezzel együtt sem a TPS-ekben megszokott kezelést kapjuk (és épp ez a lényege). A tárgymenedzsment valós időben történik, de önmagában is kissé nehézkes, azaz érdemes jól felkészülnünk, amíg nyugi van, mert harc közben megint csak nem fogunk lazán váltogatni erre-arra. Az ellenségeink érzékenyek a fényre, amit úgy tudunk kihasználni, hogy míg nappal van, az ablakokat szétverve világosságot engedünk be, továbbá lőfegyvereinkre zseblámpát erősíthetünk, amire nagy szükség lesz, mert a dögöket körüllengő sötétséget ezek felizzításával tudjuk "leégetni", hogy mehessen a rendes sebzés - kicsit olyan ez, mint az Alan Wake-ben, csak ez a játék annál jóval korábbi.
Mindezzel együtt egy fokkal mégis zavaróbb tud lenni a harc, mint hasonszőrű társai, vagyis inkább a példaképei esetében. A szörnyek agresszívek és elég hirtelen támadnak nekünk, ami önmagában még nem volna baj, inkább azzal másztak az idegeimre, hogy újratermelődnek, de még az adott helyszínen is, amit épp csak kipucoltunk, és még puzzle-ök megfejtése vagy zárnyitás közben is ránk ronthatnak. Vessen meg érte, aki akar, de szerintem ez elég tré. A másik probléma, hogy elég könnyen meg tudjuk sebezni a társainkat, és nem is feltétlenül harc közben, hanem ha mondjuk egy italautomata üvegét törjük be baseballütővel, hogy kiszedjünk onnan némi nedűt, még olyankor is előfordulhat, hogy a kissé rendhagyó detektálás miatt a mellettünk szédelgő emberke szintén megkóstolja a fa testápolót... ám ez később már egyre kevésbé lesz gond, mivel az ellenfeleink rövid időn belül jelentősen veszélyesebbé válnak és csapkodással nem sokra megyünk majd ellenük, csakis a pisztoly és a sörétes jöhet szóba, viszont a mesterséges intelligencia annyira azért nem ócska, hogy ilyenkor egymást lőnénk szét, szóval legalább ilyen téren fellélegezhetünk.
Főellenség alig van a játékban, és a legutolsót leszámítva nem is kell semmi különöset művelni velük, csak a szokásos ólompumpálás az egész. A rejtvények nem túl nehezek, bár volt köztük olyan, amit csöppet idiótaságnak találtam, pl. papírpoharakban kénsavat szállítani...? Aztán örömteli, hogy az online boltokban modern rendszerekre is elérhető a játék, nagyobb felbontásokban viszont igen durva bugok is előfordulnak, mint amikor egy széf kombinációját kellene megadni, de a billentyűkön nem látni, hogy milyen számokat ütünk be. Ilyenkor ki kellene lépni és alacsonyabb felbontásra váltani, bár én elég makacs voltam ahhoz, hogy némi józan paraszti ész segítségével kizárásos alapon kisakkoztam, hogy épp melyik számon vagyok és így is sikerült abszolválni. Végül pedig ott volt a zene, ami sajnos nem volt igazán ínyemre: amolyan gyerekkórusokkal operáló furcsaság, persze lehet mondani, hogy ízlés dolga, viszont elég ügyefogyottan is adagolják. Indokolatlan helyeken szólalnak meg indokolatlan, oda nem illő dallamok, vagy épp a harcnak volt már rég vége, de még mindig szólt a bombasztikus csatazaj... igazán eposzi élmény volt sétálgatni rá a folyosón:). A keverés sem az igazi, sokszor egyszerűen túl hangos és zavaró, ahogy bömböl az egész. Tudom-tudom, kézenfekvő már megint a nagyokhoz hasonlítani, de akárhogy is nézem, nem épp egy Yamaoka Akira-színvonal...
Azt kell tehát mondjam, hogy olyan rettentő nagyot nem tévedtem, mikor anno kevésbé találtam markáns címnek, minden tekintetben kommerszebb, felszínesebb az általam elvártnál, nálam négyes alá. Viszont aki nagyon szereti a műfajt és eddig kihagyta volna, túl nagy bakot nem lő, ha nekiáll, mert minden hiányossága ellenére azért ott van benne ez a kellemes, régies survival horror érzésvilág és hangulat. Ha pedig velem ellentétben valaki jobban is rákattanna (amúgy nem tartom kizártnak, lehet csak én vagyok túl finnyás), annak jó hír lehet, hogy néhány szereplő kioldható kinézeteket is kapott, ezek némiképp feldobhatnak egy esetleges újrajátszást.
