Amennyire tudom, a Mortification a legismertebb és legsikeresebb keresztény metal zenekar, még annak ellenére is, hogy az első néhány albumukat követően elég erős mélyrepülésbe kezdtek, már ami a zenéjük minőségét illeti (a rettenetesen ócska borítókról nem is beszélve). Legnagyobbra tartott, univerzálisan is elismert teljesítményük a Scrolls of the Megilloth című második nagylemez, és amennyire észrevettem, onnan már csak lefele vezetett az út, de legalábbis elkezdtek megmutatkozni az igénytelenség jelei. A magam részéről én a sorban utána következő Post Momentary Affliction-t hallgatom a leggyakrabban, ezért is írok most erről, de bármikor elismerem, hogy pl. a hangzás itt már egy fokkal gyengébb lett, viszont más tekintetben nem érzékeltem minőségromlást.

Na de milyen stílusban is utazunk a metal-on belül? Ez lényegében death metal, bár a gyomorból érkező hörgésbe olykor kiabálós részek is vegyülnek, melyek a későbbi lemezeken olykor eléggé megnehezítik a zene élvezetét, de itt még nincs velük gond. A hangzás elég obskurus, a dobok néha kissé furán szólnak, illetve a basszusgitárt is hallhatóbbra keverték a megszokottnál, tán egy kissé túlságosan is előtérben van, ami nyilván annak köszönhető, hogy a zenekart vezető Steve Rowe a vokalizálás mellett a négyhúrosért is felel, és hát a jelek szerint nem akart ilyen téren sem a háttérbe szorulni. Szerepel is itt egy amolyan kvázi-basszusszóló Flight of Victory címen, amit ugyan el lehet hallgatni, de nem egy nagy szám, én legalábbis valami többet, valami... virtuózabbat, megkapóbbat várnék egy instrumentális tételtől, amit ennyire egy hangszerre hegyeztek ki. 

Istennek hála ezt leszámítva nincsenek igazán gyengébb vagy közepesebb momentumok, az első teljes értékű dal, a From the Valley of Shadows egyből megmutatja a lemez oroszlánkörmeit: baromi dögös, léggitározásra ingerlő kezdőriffek (ilyenekből később sincs hiány), változatos tempók, néha egész doom-os hangulat, de van azért kellő csépelés is. Egyedül a fura, túlontúl is szellős hangzás veszi el kissé a durvulatok erejét, persze még így is aprítanak rendesen - nyolc perces hossza ellenére talán ez az egyik legjobb darab. Érdekes, hogy a másik kedvencem, az Overseer még ennél is hosszabb, kilenc perc fölé nyúlik a játékideje, de ugyanúgy nem válik unalmassá, hasonlóan zúzós, hangulatos és kissé doom-os, vészjósló darab, viszont nagy örömömre itt sem spórolnak a blastbeat-ekkel. A harmadik kiemelkedő szám az elég fogósra sikeredett, már-már slágeres Grind Planetarium. Zeneileg ez is elég változatos, a kimért, bólogatásra késztető fő-rifftől többször is elrugaszkodnak érdekes hangzású, dallamosabb kiállások erejéig, a dobos pedig olykor eléggé bevadítja a dolgokat és kellemesen pusztító témákat élvezhetünk, már ha valaki fogékony az ilyesmire (de hát ki ne lenne?!:)). 

Ami a többi számot illeti, végig egységes minőséget hoznak, többnyire úgy néz ki egy-egy tétel, hogy mennek a megfelelően zúzós riffek, amelyekbe néhány elvontabb témát vegyítenek, és teljesen jól elvan velük az ember. Érdekességképp mondjuk ki lehet emelni a majdnem címadó This Momentary Affliction-t, ami egy rövid, egy perc alatti kalapálás, vagy a kissé heavy-sebb és lazább Impulsation-t. Ezeknél jobban csípem a mogorva hangulatú Distarnish Priest-et vagy a darálós Human Condition-t. A vége felé érkező Vital Fluids sínyli meg a legjobban a kevésbé eltalált megszólalást: nem volna feltűnően rosszabb a többinél, de egynémely ponton kissé kaotikusnak és amatőrnek hat. 

Negatívumként fel tudnám még hozni a teljesen felesleges átvezető bejátszásokat, szerintem csak az időt húzzák ezekkel (még jó, hogy ma már játszi könnyedséggel kivehetjük a lejátszási listából az ilyen vackokat), de összességében ez egy erős metal album a '90-es évek első feléből. Nyújt némi kihívást a fura, szokatlan hangzás és az olykor kissé elvont dalszerkezetek, zenei elemek okán, az előbbi miatt nem is adok rá csillagot, de az utóbbi tényező számomra inkább egyéniséget kölcsönöz, mintsem ténylegesen elvenné a kedvem, így nem látom indokoltnak, hogy ötösnél kevesebbre taksáljam. Még azt a szentségtörésnek hangzó kijelentést is meg merném kockáztatni, hogy mindent összevetve nálam kb. ugyanazon a szinten van, mint a Scrolls of the Megilloth. Hiába a rosszabb hangzás, maguk a dalok ugyanolyan jók, néha még tán jobbak is (pl. az Overseer vagy a From the Valley of Shadows). A túlpolírozott produktumok kedvelői azért csak óvatosan közelítsenek hozzá:).