Annak idején, mikor még egy haverom PS2-jén játszogattunk mindenféle játékkal, a Psi-Ops: The Mindgate Conspiracy különösen újszerűnek és menőnek tűnt a benne található elmetrükkök és képességek miatt. Mitől is ne lenne jó móka a szokásos szanaszét lövés helyett inkább telekinézissel dobálni az ellenséget, vagy tereptárgyakat hozzájuk vágni? Az akciójátékokat sosem kedveltem különösebben, de ha valami jóféle ötlettel feldobták, mint ahogy ebben az esetben is, akkor már vevő voltam rájuk. Már arra sem igazán emlékeztem, hogy tulajdonképpen végigvittük-e anno a játékot, inkább csak néhány főellenség rémlett, viszont kíváncsi voltam, hogy mai szemmel is jól szuperál-e, vagy csak az eltelt évek szépítették meg azáltal, hogy a negatívumokat jótékony homályba borították?

Konzolokat sosem birtokoltam, ezen nem is kívánok változtatni, így értelemszerűen PC-n vágtam bele a témába. Lényegében elmondható, hogy egy egész szokványos katonai TPS-ről, vagyis külső nézetes lövöldözős játékról lenne szó, ha nem lennének ezek a speckó képességek. A kiindulási helyzet a szokásos sablonokra építkezik az emlékeink elvesztésével, titkos katonai kísérletekkel meg a szemrevaló kettős ügynökkel, aki segít nekünk, de persze annyira azért nem segítőkész, hogy ne legyünk a játék nagy részében teljesen magunkra utalva. A sztori tehát meglehetősen érdektelen, főleg, hogy az eseményeket inkább a játékhoz igazgatták-toldozgatták, ez elég észrevehető és ilyen téren nincs meg az egészséges arány, tehát sokszor csak azért és úgy történnek dolgok, hogy most akkor bevezethessük ezt az új képességet, pályaelemet, miegymást. Meglátásom szerint klasszikusokat így nem lehet létrehozni, de miért is kellene mindennek klasszikusnak lennie, ami minden téren közel tökéletes? Bőven elég lehet az is, ha jó a gameplay, ha leköt, ha szórakoztat és élvezzük. 

De hogy ez ebben az esetben is így történt-e, arról majd a külsőségek után. A grafika nekem megfelelt: ez ugye egy régi játék, tehát csodát nem kell várni, én elvoltam vele, korának szerintem teljesen megfelelő, adva van a nosztalgia-hangulat is, szóval gond egy szál se. Az arckifejezések számomra elég kifejezőek voltak, az animációk is pofásan festenek, az effektek szintén. Viszont az irányítással voltak gondjaim, néha sajnos elég frusztráló. Megint csak azt kell mondani, hogy egy igénytelenebb konzolportról van szó: a billentyűparacsokat ugyan át lehet állítani, de kiírva továbbra is az alapértelmezettet fogjuk látni, ami zavaró tud lenni. Aztán egy másik nagy igénytelenség, hogy ugyanarra a gombra tették az akciógombot és az ugrást: néha nem egyértelmű, hogy egy-egy tárggyal lehet-e kezdeni valamit, és amikor az ember próbál kinyitni valamit, netán egy kapcsolót akar megnyomni, de nem lehet, akkor a karakterünk elkezd ugrálni, mint valami szerencsétlen tökkelütött. A terep is elég inkonzisztens, néha bizonyos helyekről le lehet ugrani, más helyeknél viszont meghalsz, holott ugyanolyan magasságban van. Néha fel tudsz mászni bizonyos részekre, néha nem, olykor pedig simán át tudsz sétálni olyan felületeken, ahonnan a látvány alapján le kéne zúgnod. Ezek miatt a logikai részek extra fejtörést tudnak okozni, arról nem is beszélve, hogy a játék meglehetősen old school-nak számít abban az értelemben is, hogy nem nagyon rág a szádba semmit, nincsenek mindenféle mutatók, amelyeket követni kéne. Ez így önmagában pont hogy jó lenne, mert ugye ki élvezi azt, amikor a játékok mindent eléd tesznek, mint mondjuk a BioShock-ban, ahol egy fejed felett lebegő nyíl mutatja, hogy merre menj, mintha retardált lennél, viszont ha ezt párosítjuk azzal, hogy a térkép szinte használhatatlan, akkor már felléphetnek gondok. Persze lehet ezt úgy is nézni, hogy extra kihívás, oké, elfogadom, engem mindenesetre frusztrált az, hogy a pozíciónkat csak "körülbelül" mutatja, ami miatt egynémely pályarészen a hajam is égnek állt, ha épp szükség lett volna arra az információra, hogy most akkor hol vagyok, illetve milyen irányba nézek. Ekkor már jó ideje kinn volt a Metal Gear Solid, ahol ezt meg tudták oldani, a technikai szint fejletlensége tehát nem lehet mentség. 

És ha már korabeli játékok: a Psi-Ops elég kezdetlegesen közvetíti felénk, hogy mit is akar a játékostól, más szavakkal élve itt is bőven alámerülhetünk a kapcsolókeresgélés poklába, vagyis rohangálhatunk körbe-körbe, mint a mérgezett egér, hogy most akkor mi a fenét kell még csinálni, már végignéztem és végignyomkodtam mindent... be is vallom, hogy egyszer-kétszer rá kellett néznem egy végigjátszásra, máskülönben tán még most is ott toporognék bizonyos helyeken. Ezt annyira nem tudom a saját elkényelmesedettségem számlájára írni, hiszen tizenöt éve is utáltam az efféle triviális dolgok miatt való elakadást és kóválygást, amit egyébként az is erősít, hogy néha a feladatok miatt is át kell botorkálnod olyan területeken, amelyeket korábban már kipucoltál, szóval lehet majd futkározni ide-oda. 

Na de ezek után milyen maga a játékmenet? Ezektől eltekintve elég jó, hozza a megszokott katonai TPS-ek szintjét, ami mellé még itt vannak ezek a pszi-képességeink is, úgyhogy frankón el tudunk lenni azzal, hogy a ránk rontó fegyvereseket szépen lehajigáljuk a mélybe, vagy robbanásveszélyes hordókat pottyantunk a nyakukba, esetleg elmekontrollal vesszük át valamelyikük fölött az irányítást. Ebben az esetben a saját testi épségünk veszélyeztetése nélkül ritkíthatjuk meg a soraikat, amely persze a lőszertartalékainkra is jótékony hatással van. A képességeinkhez való energiát az erre használatos fiolákon kívül kisebb mértékben a holttestekből is vissza tudjuk tölteni, amennyiben az illető feje egyben maradt, illetve ha észrevétlenül mögéjük tudunk lopakodni (nyilván még élő állapotukban), akkor ezzel a technikával ki is végezzük őket - nem mellesleg az energiánk is csurig megtelik. Amúgy lehet, hogy én voltam a balfék, de huzamosan lopakodva játszani ebben a játékban szerintem lehetetlen - tettén érhető a fejlesztők Metal Gear Solid-rajongása, de hogy ahhoz hasonló értelmes módon implementáltak volna egy ilyen rendszert, arra már valószínűleg nem futotta az erőforrásokból. Persze annyi baj legyen, amúgy is inkább a "lepuffantok és elhajigálok mindenkit"-féle játékstílust preferáltam, ami a főellenségeket leszámítva ment is, mint a karikacsapás. Talán a nagyobb tét miatt lehetett, illetve mert a hibákra ott jobban ráfaragtunk, de a boss-oknál azért erősen kiütközött, hogy a telekinézis egérrel való kontrollja lehetne jobb is. Fegyverekkel elég keveset sebzünk rajtuk, inkább törmelékdarabokat vagy mondjuk gázpalackokat kell hozzájuk vágnunk, hogy leverjük őket, de elég gyakran előfordul, hogy amit megragadtunk, az egyszerűen csak fogja magát és lepottyan ahelyett, hogy nekizúgna a delikvensnek, vagy egész más irányba száll, mint amerre szánjuk - aki most vágna bele először, szerintem semmiképp se a legnehezebb fokozaton kezdje, mert előbb-utóbb garantáltan tépni fogja a haját. Ettől eltekintve a főmuftikkal való harcok elég jópofák és izgalmasak. 

Fegyverek terén kissé elszomorító, hogy csak kettő lehet nálunk, ráadásul az egyik kötelezően egy béna kis hangtompítós pisztoly kell legyen, egyébként pedig csak sima géppuskák és egy shotgun között lehet válogatni. Mivel konzoljátékról van szó, nem meglepő módon arra is lehetőség van, hogy a célkereszt gombnyomásra ráfixáljon a célpontokra, de meglátásom szerint az egérérzékenység is megfelelően beállítható annak érdekében, hogy ne fanyalodjunk ilyesmire. Néha mesterlövészpuskát is kapunk, itt viszont már elég rossz a célzás, talán szándékosan is az, mindenesetre csak azt érték el vele, hogy inkább a normál fegyvereket pufogtattam. 

Komoly problémának éreztem, hogy a játék nem nagyon hagyja, hogy effektíve játsszunk is vele. Értem ezt úgy, hogy nincsenek igazán olyan részek, hogy hosszabban el tudunk szórakozni a pszi-erőinkkel, mert minduntalan valamiféle akadályt gördít elénk a játék, nincsenek kiterjedtebb területek, ahol csak annyi lenne a dolgunk, hogy levadásszuk az ellenséget, folyton jön valami puzzle vagy egyéb nyűg, hogy azokkal kínlódjunk ahelyett, hogy élveznénk a mókát. Változatosnak persze így elég változatos, csak ezzel együtt néha baromi unalmas és fárasztó is. "Hab a tortán", hogy persze manuális mentés sincs, csupán a jó öreg checkpoint-rendszer figyel be, ami megint csak nem járul hozzá a játék élvezetéhez, én legalábbis voltam úgy, hogy egy bénább területen csak azért szenvedtem magam valahogy végig, mert nem tudtam, hogy mikor volt az utolsó mentés, teljesen újrakezdeni pedig nem akartam azt a vacak pályát, holott már eléggé le voltam fáradva és a pokolba kívántam az egészet. 

Összességében mégis azt mondanám, hogy aki szereti a régebbi stílusú TPS-eket, az tehet vele egy próbát, viszont azt is hozzá kell tegyem, hogy én magam nem játszottam végig, el is mondom, hogy miért. A sztori szerint ugyebár nem emlékszünk a múltunkra, és ahogy haladunk előre, úgy ugranak be a kiképzésünk mozzanatai, a játék így oldja ki az újabb és újabb képességeinket. Ez mind szép és jó és valahol még logikus is, csakhogy az utolsó képességünknél, vagy legalábbis feltételezem, hogy az utolsó képességünkről volt szó, mindenesetre egy elég idióta dolog történik. Megkapjuk ezt az "aura vision" nevű skill-t, ami annyit tesz, hogy gombnyomásra láthatóvá válik mindenféle rejtett dolog, pl. repedések a falban, amivel önmagában semmi gond, csak épp ezzel együtt elkezdünk ilyen túlvilági dimenzióból vagy a jó ég tudja, honnan származó szörnyeket is látni. Ezek ott lebegnek, úszkálnak a levegőben, ha pedig túl közel kerülünk hozzájuk, észrevesznek és a valós világban is ránk ront az összes, amivel már leszedhetővé válnak, és ilyenkor persze le is kell őket szedni. A kérdésem csak az volna, hogy ezek a dögök hol a fenében voltak korábban? Elvileg ott vannak mindenütt, de az egész játék során nem találkoztunk velük, csak pont akkor jelentek meg, amikor hirtelen előjött az a képességünk, ami hozzájuk kell? Ilyen egy erőltetett marhaságot! Még csak azzal sem lehet megmagyarázni a dolgot, hogy talán csak azon a bizonyos helyen tanyáztak, ahova megérkeztünk, mert amikor a kiképzésen voltunk, már akkor is ott lebegtek. Ez egyszerűen túl nagy hülyeség volt számomra és visszautasítottam, hogy elfogadjak egy ilyen ökörséget. Hogy a dolog élét valamelyest enyhítsem, annyit még megjegyeznék, hogy nem ez az első játék, ahol előfordult velem ilyesmi: a Wolfenstein valamelyik újabb részét pl. azért nem vittem tovább az első egy óránál, mert nem voltam hajlandó egy náci patkány kényszerítésének engedni, hogy eldöntsem, melyik társam haljon meg, így engem is kinyírtak, úgyhogy azt mondtam, hogy akkor ez van, ennyi volt a játék. Amúgy is csak egy béna cső-FPS volt, de Istennek hála így még nem is kellett sokáig untatni magamat vele:). De a bejegyzés tárgyára visszatérve: mivel nem vittem teljesen végig, így nem adnék rá hivatalosan semmilyen értékelést, de ameddig eljutottam, az alapján hármasnál többet egyébként sem adnék rá, és az a gyanúm, hogy ez a későbbiekkel is legfeljebb csak lefelé módosulhatott volna. Nem lenne amúgy rossz, de tényleg nagyon szorosan fogják a gyeplőt, az irányításbeli és az egyéb, fentebb részletezett nyűgökről nem is beszélve, így viszont csalódás volt visszatérni hozzá, ami miatt kissé vérzik a szívem, mert teljesen abban a hiszemben voltam, hogy egy marha jó élmény vár rám és majd itt fogok lelkendezni, hogy ez milyen jó kis játék. Lehet, hogy annak idején inkább a haveromék játszottak vele ténylegesen, én meg csak néztem őket a kanapén üldögélve és pizzázgatva? Lehet, hogy én már csak akkor csatlakoztam be, amikor előkerült a Tekken 3...? :)