Ha sétálnék az utcán és valaki hirtelen elém toppanna, megragadna és a képembe üvöltené, hogy "A Nile a legjobb death metal zenekar a világon! Höarr! Höarr! HÖARRRHHH!!!", nem nagyon tudnék vele vitatkozni. Nem is igazán a helyzet szokatlansága miatt, hanem mert a Nile valóban a death metal krémjéhez tartozik. Aztán persze eszembe jutnának egyéb együttesek, melyeket személy szerint jobban kedvelek, mint pl. az Arsis, vagy épp maga a Death, de különc barátunk ekkorra már valószínűleg továbbállt, na meg az ő esetükben fel lehet hozni azt is, hogy nem teljesen tiszta death metal-t játszanak: előbbi elég melodikus és olykor thrash-es, utóbbi pedig a későbbi lemezein már inkább csak az extrém énekstílus miatt volt rokonítható az említett műfajjal, úgyhogy mindent összevetve nem nagyon tudnám összeakasztani a bajszot senkivel, aki a fenti kinyilatkoztatáshoz hasonlóra vetemedne. Persze arról sem feledkezhetünk el, hogy maga a Nile is színesíti a zenéjét többek közt a szövegvilághoz passzoló egyiptomi-, és egyéb keleti betétekkel, de ha ezeket félretesszük, bizony akkor is elég meggyőző muzsikát kapunk - gyakorlatilag feltehetjük bármelyik lemezüket és belehallgathatunk akárhol, nem fogjuk tudni azt mondani, hogy ez rossz, már persze ha nem vagyunk a durva zenék kifejezett ellenségei. Márpedig durva a zene, de nincs úgy agyonbrutalizálva, mint ahogy a stílus berkeiben az gyakorta tapasztalható, jobb pillanataikban még elég fogós gitártémákat is felvonultatnak, a technikai tudás szintén ott van, de mégsem villognak vele, nekem legalábbis sosem volt olyan érzésem, hogy öncélú hivalkodást hallanék, hanem minden nagyon szépen egyben van és csak annyira szalad meg a kezük a húrokon, amennyire az kell. Ezzel együtt akármelyik hangszerre koncentrálunk zene közben, hallható lesz, hogy nem ma kezdték a mesterséget.

És hogy melyik a legjobb lemezük? Az én két személyes kedvencem a bemutatkozó album, illetve az Annihilation of the Wicked című negyedik, de amíg sikerül a kettő közül dűlőre jutnom, addig úgy voltam vele, hogy írjunk egy jót a másodikként érkező Black Seeds of Vengeance-ről:). Az első korongjukat még a Metal Hammer-es kritika nyomán vettem meg, amivel gondolom sokan mások is így voltak, persze megint csak sokakhoz hasonlóan én is dobtam egy hátast tőle, viszont a folytatás elsőre kevésbé tetszett. Nem kell semmi tragikusra gondolni, nem történt semmiféle szélsőséges stílusváltás vagy bármi ehhez hasonló, egyszerűen csak a hangzás lett valamivel mélyebb, sötétebb, tompább, a hangszerek itt valamivel kevésbé kivehetőek. Emellett több lett a keleties átvezetők száma még külön track-ek formájában is, amivel önmagában nem lenne gond, csak épp kicsit furcsán helyezték el őket. Időben viszont kb. ugyanannyi normál death metal-t kapunk, mint korábban, úgyhogy panaszra ilyen téren nincs igazi ok. 

Kezdésnek mindjárt kapunk is egy ilyen hangulatkeltő, szokásosan hosszú című bevezetőt, amelynek hála egyből egy egyiptomi bazár kellős közepén érezhetjük magunkat, hogy aztán a címadó szám hörgéssel egybekötött berobbanásával a gyanútlan hallgató csak kapkodja a fejét, hogy "Na mi a fene történt, elszabadultak a dzsinnek?" Persze mi nem vagyunk gyanútlan hallgatók, úgyhogy egyből örömmel fogadhatjuk a jó kis aprítást. Az utóbbi években egyébként azt vettem észre koncertbeszámolók és hozzászólások kapcsán, hogy ez a dal koncerteken kihagyhatatlan, afféle kötelező ráadás is szokott lenni, mert a rajongók egyébként nem engednék le őket a színpadról, de az igazat megvallva nekem nem teljesen világos, hogy miért. Félreértés ne essék, jó kis szám ez, az egyszerűbbnek mondható főriff sem számottevően dominálja, hanem vannak itt bőven fifikásabb témák, ütős dobkiállások, tekerős gitárszóló, csak épp nem érzem annyival különbnek sok egyéb daluknál, hogy méltónak mondanám a "kihagyhatatlan" titulusra, mint amilyen a Metallica esetében a Creeping Death vagy a One, netán a Judas Priest-nél a Breaking the Law. A magyarázat talán az lehet, hogy a végén belassultan ismételgetik a címet, úgyhogy koncerteken biztos jól együtt lehet velük skandálni, talán ez ad egyfajta közösségi élményt, ami miatt az emberek és a zenekar egyaránt igénylik. Na mindegy, én mindenesetre az ezt követő Defiling the Gates of Ishtar-t nagyobb becsben tartom. Eleve ha már slágeresség, itt jobban elkap az érzés, hogy együtt hörögjek velük és tényleg azon kapom magam, hogy ha nincs senki a közelben, akkor magam is "rázendítek" arra, hogy "defile the gates of Ishthhhaaaaaaar...", de a többi részre csak azért nem, mert a hörgés miatt a címen kívül nem nagyon tudok kivenni a szövegből semmit:). Zeneileg is robbant ez a szám, erősebbnél erősebb riffek, ütős dobpergések, jó tempóváltások, az egész szerkezete, felépítése baromi pöpec, a hangulatosabb, magasabb fekvésben megszólaló gitárrészeknél pedig igazán világossá válik, hogy miért is lehet őket nagyon szeretni. És ha ezen a ponton azon tanakodnánk, hogy hol maradnak az első lemezről ismerős kántálások, amelyeket a dalokba szőttek és amelyek hallatán azt gondolná az ember, hogy egy csapat tibeti szerzetes szabadult be a stúdióba, akkor aggodalomra semmi ok, itt ilyen is lesz, roppant jól eltalált és természetesen egyáltalán nem lóg ki a dal egészéből. Számomra talán az album legjobbja, én legalábbis inkább ezt követelném a közönség soraiból:). Bár ahogy nézem a setlist-eket, erre nem is nagyon lenne szükség, van rá példa, hogy felcsendül.

A The Black Flame kezdése, tehát az atmoszférikus hangulatra érkező mély morgás alapján az ember azt gondolná, hogy ez is egy átvezető lesz, de kisvártatva beköszönnek a gitárok eleinte ízlésesen elnyújtott megszólalással, majd jön az elmaradhatatlan bekeményítés. Jellemzően király gitártémákat kapunk, később pedig egy visszafogottabb, de továbbra is torzított gitárokon érkező témázgatást, ami végül le is vezeti a tételt. Ezután viszont tényleg egy hosszú című átvezető következik (na jó, csak hogy érezni lehessen a törődést: Libation unto the Shades Who Lurk in the Shadows of the Temple of Anhur) fület simogató akusztikus pengetéssel, hogy aztán jöjjön a következő nagyágyú, a Masturbating the War God. Na most ezt a címet látva sosem vitt rá a lélek, hogy elolvassam a szövegét, úgyhogy ilyen téren inkább nem kommentálnám, viszont a dal maga igazi death metal csúcs. Már eleve a kezdéstől kiköpi az ember a teáját, a bögre meg repül a sarokba, hogy megragadjuk a léggitárt, és jó eséllyel le sem tesszük később sem, mivel a lassabb középrész nemkülönben kiváló, lehet ott is átszellemülten bólogatni, majd újra minőségi aprításnak örvendezhetünk. 

Az utána érkező három számról különösebben nincs mit mondanom: két rövidebb és egy átlagos hosszúságú zúzda, nincs bennük semmi kifogásolni való, szögelnek elég rendesen, befigyelnek keleties témák is, tehát tipikus Nile-szerzemények ezek, csak épp az én fejemben valahogy sosem sikerült megülniük, pedig ez az album is kinn van már huszonegy(!) éve. Ha valamelyikbe külön belehallgatok, akkor azért be szokott ugrani pár rész, hogy "ja igen, ezt ismerem", de ha csak néhány dalra van időm, eszembe sem jutna ezeket elindítani. Sokkal inkább tévedne az ujjam a hosszabb lélegzetű To Dream of Ur felé: igazi zenei utazás ez sokféle hangulattal és zenei elemmel, a metal-tól idegen hangszerekről nem is beszélve, amelyeket most inkább hadd ne próbáljak megnevezni a műveletlen fejemmel, viszont ez a tétel kétség kívül a három legnagyobb ász egyike itt. Igazi mestermű, amit a kilenc perc ellenére is elejétől a végéig jó hallgatni - eleinte harcba szólító ütőhangszerek invitálnak az őket követő furcsa, károgó szavalással, persze a torzított gitárok sem hallgatnak örökre, ahogy az üvöltő hörgés is felzeng, de túl brutálisba nem megyünk át, marad egy sajátos, borúsabb hangulat, hogy aztán az utolsó két percet egy fantasztikusan eltalált, kimértebb gitárriff társaságában töltsük el, amely szép lassan, homályba halkulva int búcsút. De nem a teljes korong, ugyanis kapunk még kettő darab átvezető jellegű track-et, noha véleményem szerint totál feleslegesek. A The Nameless City of the Accursed-re még úgy-ahogy azt mondanám, hogy oké, legyen, outrónak végül is megfelel, bár az eposzi tételünk levezetése szerintem már teljesen jól ellátta ezt a feladatot, de aztán jön még egy három és fél perces, fahangon való kántálás, ami egyáltalán nem hiányzott, maximum a játékidőt növeli. Nyugodtan lehagyhatták volna, így viszont kis túlzással élve három kilépőt is kapunk - minek? Ez akkoriban sem tetszett, és azóta sem tetszik. 

Persze ez a kevés kényelmetlenség nem vesz el az album egyébkénti értékeiből, a To Dream of Ur-nál meg amúgy is simán meg lehet állni és gond egy szál se. Végül tehát az osztályzatra nézve a Black Seeds of Vengeance nálam megérdemli az ötöst: minőségi lemez néhány kimagaslóan jó dalt sem nélkülözve, klasszikus státusza nem is lehet kérdés.