Szeretem, ha egy alkotás olyan ösvényen vezérel át, ahol sosem tudom, hogy a következő pillanatban mi fog történni, de ezzel együtt az ordenáré fogásokat elkerüli és öncélúvá sem válik. Zenében nálam kiváló példa erre a Hella, egész pontosan a bemutatkozó lemezük, mely már a címéhez felhasznált szójátékkal (Hold Your Horse Is) előrevetíti fura, kötetlen, valamint kissé hibbant mivoltát. Elvont, kísérleti jellegében már-már az alternatív címkét is túllépő anyag ez, amit én csak jóval a 2002-es megjelenése után hallottam először, de el tudom képzelni, hogy a maga idejében mennyire izgalmasnak, korát megelőzőnek hathatott - ha minden infó nélkül hallgatnék bele, simán öt-hat évvel későbbre datálnám, bár lehet csak azért, mert az én szememben akkortájt tűnt igazán virágzónak az ilyesféle math rock. Az említett kísérleti jelleget tovább erősíti, hogy a banda itt mindössze két tagot számlált (dobos és gitáros), akik természetesen instrumentális számokat hoztak - a jövőben mindkét jellemzőtől elhajlottak hosszabb-rövidebb időre, de legjobb tudomásom szerint végül újra ehhez a megközelítéshez tértek vissza.

A bevezető 8 bites szösszenet csalóka lehet, az intrón kívül Nintendocore-nak nyoma sem lesz, viszont a Biblical Violence képében érkező első teljes értékű szerzemény meglepően fogós tud lenni, itt minden absztraktság ellenére sem azt érzi az ember, hogy csupa zöldséget bazseválnának össze, hanem tényleg volt törekvés valódi dalok szülésére. Nem is tagadom, hogy nekem talán az első három dal tetszik a legjobban, mert ez a vonal kiváltképp bennük tart ki, illetve itt hallottam a legjobb, legmegkapóbb váltásokat, míg a közepétől kezdve a korong második fele már inkább hajlamos magába borulni.

Élvezhetőnek ezzel együtt is élvezhető marad, a továbbiak közül nekem a City Folk Sitting, Sitting a kedvencem, amely ugyan elkanyarodik olyan irányokba, hogy leginkább egy élőzenei, jazzklubos rögtönzéshez tudnám hasonlítani, de az átszellemültebb perceket végül közérthetőbb, a fülnek még inkább kellemes témázgatással zárják. Legkevésbé talán a Cafeteria Bananas tetszik, itt azért elkapott olykor az érzés, hogy már túl random, túl lila mindaz, amit hallok, illetve a záró Better Get a Broom! esetén volt hasonló benyomásom, ám ott kevesebbszer, valamint az izgalmasabb, érdekfeszítőbb fogások jóval inkább kiegyensúlyozzák. Említésre méltó még a Brown Metal, melynek címében inkább poénkodást sejtek, mintsem hogy ténylegesen egy újabb zenei alfajt kívántak volna létrehozni - elszállt, dilinyós taktusairól javarészt egy mosógép és egy vasúti szerelvény zenei házassága jut eszembe, így az esetleges követők által létrehozott mozgalom minden bizonnyal igen-igen underground szinten maradt volna:).

Nem is olyan könnyű számszerű értékelésre jutni ilyen sokrétű, többféle síkon értelmezhető, némi nyitottságot, ráhangolódást mindenképp igénylő muzsika esetén - jómagam egy óvatos, megfontolt ötös alá mellett teszem le a voksom. Rendhagyó voltához képest elég gyakran hallgatom, még ha nem is mindig megy le a végéig, ám ha mégis, úgy ritkán jut el odáig, hogy untatna vagy irritálna, továbbá jó pár dalt nagyon szeretek róla, még azt is megkockáztatnám, hogy a nagy kedvenceim közt tartom őket számon.