Tanakodtam egy ideig, hogy mi legyen a nagyon régi Nintendós cuccokkal, érdemes volna egy-egy külön bejegyzést írni hozzájuk? Végül úgy döntöttem, hogy inkább egy Top 20-as formátumban emlékezem meg róluk, mivel többségében ezek még igen egyszerűcskék, sokszor még rövidek is, néhány kivételtől eltekintve nem is nagyon lenne mit mondani róluk, inkább afféle gyerekkori emlékek. Ebből kiindulva nem is kell átfogó listára számítani, közel sem játszottam az összes jelentős NES-címmel, rengeteg minden kimaradt. Egy hevenyészett kutatást azért végeztem, hátha találok valamit, amit még szórakoztatónak találnék mai fejjel, de túlnyomórészt inkább csak olyanok szerepelnek itt, amelyekkel kiskoromban játszogattam. A nosztalgiafaktor persze erősen nyomott a latba, így még csak különösebben objektív összeállításról sem beszélhetünk, mindenesetre jó móka volt egy kicsit leporolni ezeket az ősrégi programokat (játékmenet-videókért a képekre kéretik kattintani). A félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy csakis a sima NES-konzolról, tehát a Nintendo Entertainment System-ről van szó, senki se hiányolja a Super Mario World-öt, a Donkey Kong Country-t és társaikat, a SNES-játékok legfeljebb egy külön listán jönnek majd.

20. Urban Champion

Ez egy nagyon rövidke utcai bunyó-szimulátor, akár még primitívnek is mondható, mindössze néhány szakaszon keresztül kell átpofoznunk az ellenfelünket, míg végül egy jól irányzott jobb-, vagy balegyenessel beküldjük a csatornanyílásba, az ablakból pedig egy nőci ünnepel minket konfettiesővel. A stratégia kb. kimerül abban, hogy "fej vagy gyomor", tehát fent vagy lent ütünk, illetve tudunk védekezni is. Néha a zsaruk is befordulnak a sarkon, olyankor mindketten visszamegyünk a kiindulási pontra, majd ha tiszta lesz a levegő, kezdhetjük elölről. Nagy számnak nem nevezhető, viszont ketten, egymás ellen játszva tök jól el lehetett szórakozni vele - olyannyira jól, hogy még a jól ismert fénypisztolyos címeket (Duck Hunt, Wild Gunman) is letaszította nálam a listáról.

19. Arkanoid

Ezzel mondjuk annak idején nem játszottunk egyáltalán, csak most, utólag néztem rá jobban, egyébként ismertebb játéktípus, egy pattogó golyót irányítgatva kell letakarítanunk a placcról az összes színes kis téglát. Ezzel is remekül elvoltam, bár egy idő után már annyira nehéz lesz, hogy az ember csak kapkodja a fejét és golyózik a szeme:)

18. Nuts & Milk

Nagyon hangulatos, aranyos kinézetű kis játék, persze tényleg inkább csak gyerekeknek ajánlható, a régi emlékek nélkül nyilván nem nagyon kötne le senkit, de azért egész jópofa. Egy nudliszerű kis figurát irányítunk, akivel egyképernyős pályákon kell átugrabugrálnunk magunkat, hogy elérjük a fentről segítségért kiabáló szívszerelmünket, a masnis nudli-lányt. Emiatt bizonyos szempontból az első Donkey Kong-ra is emlékeztet, bár már közel sem annyira kezdetleges ez a kötéllétrákon való mászkálás és gyümölcsgyűjtögetés (menekítő akció vagy sem, azért mégsem állíthatunk be üres kézzel, nemde?:))

17. Hudson's Adventure Island

Erősen Super Mario-ihletésű platformer, épp csak jóval-jóval nehezebb. Vízvezeték-szerelő helyett egy szigetlakónak, illetve a sapkája miatt talán turistának tűnő fószerrel vagyunk, aki ne kérdezzétek, hogy mi célból vágja át magát a trópusi vidéken - esetenként barlangokba is besettenkedve -, mivel sosem játszottam végig. Nem is csak a nehézsége miatt (itt néha még a hátunk mögül is nekünk szaladnak rosszarcúak), hanem mert egy idő után azért elég egyhangúvá válik, viszont az összkép és a zene egész kellemes.

16. 1942

Nem tudnám megmondani, hogy az 1942 a legelső volt-e a sorban az ehhez hasonló repülős-lövöldözős játékok közül, melyek tovább durvított változatát már "bullet hell" gyűjtőnéven ismerhetjük, mindenesetre engem eredetiségtől függetlenül is a tévé elé szegezett kiskoromban. Szinte már meditatív állapotban kerülgettem az ellenséges repcsiket és gyűjtögettem össze a leszedett rajok által hátrahagyott erősítő csomagokat - még a legendásan irritáló, zene helyetti kopár zajongás sem jutott el igazán a tudatomig:)

15. Balloon Fight

Itt a hátunkra erősített lufik segítségével röpködhettünk, hogy a hasonló módon szárnyaló, fakopáncsra emlékeztető csőrös figurák ballonjait durrantsuk ki, de ez a játék is úgy volt a legfrankóbb, ha ketten tudtunk leülni elé, főleg mert véletlenül (vagy épp direkt:)) egymás lufiját is ugyanúgy elintézhettük, a köztes pályákon pedig versenyezhettünk, hogy ki bír többet összegyűjteni a szálldosó léggömbökből. Poén, hogy a felhők sem dísznek voltak, hanem egy idő után villámcsapást is produkáltak, amit mindenképp el kellett kerülni, ahogy az alant elterülő tavacskához sem volt ildomos túl közel repülni, mert a benne élő méretes hal olykor kiugrott és simán bekapott minket (amit mondjuk ugyanúgy megtett az ejtőernyőn arra szállingózó ellenfeleinkkel is).

14. Lunar Pool

Tulajdonképp egy sima biliárdjátékról van szó, csupán annyival bolondították meg a jól ismert receptet, hogy egy idő után már a valóságtól teljesen elrugaszkodott formájú asztalokon kell lyukba küldeni a furfangosan vagy kevésbé furfangosan elhelyezett golyókat. Itt sem kell semmi nagy megfejtésre gondolni, lényegében ennyi az egész, de ez is igencsak be tudott szippantani, és még a zenéjére is máig emlékszem.

13. Gradius

Csuda hangulatos, egyúttal kegyetlen nehéz oldalscrollozós űrhajós játék remek zenével és grafikával, melyek miatt annak idején nagyon a szívemhez nőtt. Viszont aki az elejétől a végéig le tudta játszani, vagy épp manapság tudja lejátszani emulátoros gyorsmentés használata nélkül, az tényleg tud valamit. Érdekes, de a fejleszthető tulajdonságaink nem is mindig válnak az előnyünkre - persze lehet csak én voltam így vele, mindenesetre a sebességünket úgy fel lehetett gyorsítani, hogy egy ponton túl már a puszta irányítás is nehezemre esett, folyamatosan beleütköztem valamibe (ami persze normál esetben sem volt példa nélküli:))

12. Dig Dug 2

A játék első részében még a föld alatt kell kajtatnunk valamilyen szörnyecskéket kerülgetve/levadászva, majd végül szétpukkantva, ami nem volt egy rossz mulatság, a második részben viszont kijutottunk a felszínre. Minden pálya egy-egy kis sziget volt, melyeken megint csak le kellett irtanunk a korábbról már ismert kártevőket, ám ami különösen poén volt, hogy a törési pontokat ügyesen összekötve leválaszthattuk és a vízbe omlaszthattuk a sziget egyes részeit, természetesen az ott tartózkodó ellenfelekkel együtt. Gyerekfejjel ezt nagyon csipáztam:)

11. Battle City

Ó, igen, egy újabb kooperatív királyság. Persze ezt is lehetett egyedül játszani, de ketten volt az igazi. A játék célja a pályára termő ellenséges tankok kiiktatása volt, miközben az alant-középütt található sas-emblémánkat kellett védelmeznünk, hogy ki ne lőjék. Ha szemétkedni támadt kedvünk, persze mi is kilőhettük, illetve egymásra lövöldözve le is béníthattuk a másikat, de ha szívózás nélkül, "rendeltetésszerűen" viselkedtünk, akkor is másodmagunkkal volt élvezetesebb, nem utolsósorban pedig könnyebb, mert így mindkettőnknek megvolt a maga térfele, nem pedig egyedül kellett kivédenünk a két-három oldalról próbálkozó ellent.

10. Bomberman

A Bomberman-t már valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, másokhoz hasonlóan én is totál rágyógyultam a téglalabirintusban robbantgató kis fickó ténykedéseire. Eleinte még óvatosabb, picit odafigyelősebb megközelítésre volt szükség, de néhány jobb power-up után bátran szórhattuk egymás után a bombákat, mikor már nem ártott nekünk a detonáció, és az időzítéssel sem kellett törődni, gombnyomásra pörkölhettünk oda a mókás kinézetű ellenlábasainknak. A folytatások sem rosszak, de nekem valahogy az első maradt az igazi.

9. The Legend of Zelda

Valószínűleg ez volt az első videójáték, amit élőben láttam futni, egy unokatesóm játszott vele, én meg csak néztem, hogy mi ez - egész megbabonázott a hangulata. A sorozat persze legendássá lett, bár az első résszel ténylegesen én nem is nagyon játszottam egész néhány évvel ezelőttig, mikor úgy gondoltam, hogy ideje ezt is bepótolni. Na ez is annak az esete volt, hogy segédanyag nélkül még ma is ott ülnék előtte, mert ugye az alap gameplay is elég nehéz, ahogy több irányból kell kerülgetni jobb esetben csupán a monsztákat, rosszabb esetben még a lövedékeiket is, de mindezt a kazamaták különféle nehezítései tovább fokozzák (pl. vaksötétben kell botorkálnod), ráadásul rengeteg dolgot, olykor a továbbjutáshoz is elengedhetetlen cuccokat úgy elrejtettek, hogy az őrület. Mentségére szóljon, hogy a játék tervezésekor nem az volt a szempont, hogy valaki egyedül végezze ki, hanem hogy az ember összeüljön a barátaival, megosszák egymással a tapasztalataikat, hogy sok-sok próbálkozás és kutatás során ki és mit talált, hogyan lehet ezekhez hozzájutni, afféle kezdetleges közösségi élménynek szánták. Istennek hála később már nem erőltették ezt a metódust, viszont a későbbi játékok alapjait letette, a hangulat kiváló, a zene mesés (a főtémát nyilván mindenki ismeri), így bár a visszásabb oldala miatt ennél magasabb helyre nem kerülhetett, de alább se nagyon tudtam tenni.

8. Teenage Mutant Ninja Turtles 2

No ez is nagy kedvenc volt, jó volt viszontlátni az ismerős figurákat mozgó verzióban, és megint csak roppant mód odaszegezett a kontrollerhez, viszont így újranézve azt vettem észre, hogy bizony ez is kutya nehéz tud lenni, legfőképp az ellenfelek olykor elég nehezen kiszámítható támadásai miatt. Érdekes, mert úgy emlékszem, hogy ezt végigvittük, na de hogy erre hogyan voltam/voltunk képesek olyan fiatalon... nem mondom, hogy megfejthetetlen rejtély ez, mindenesetre azért meglepődtem, hogy ennyire topon voltam akkoriban ügyesség terén (nem tartott örökké:))

7. Super Mario Bros.

Nem véletlen, hogy a Mario-játékok ilyen sikeresek lettek (talán nem túlzás azt mondani, hogy a Nintendo részben azóta is ebből a sorozatból él), mivel nem csak a küllem, a zene és a meseszerű világ volt megkapó - főleg egy gyereknek -, de még az irányítás is annyira kézre állt és jól működött, hogy mások csak tanulhattak és példát vehettek. Más kérdés, hogy nem mindenki tett így, már csak ezért is dobtam félre igen hamar sok-sok ebből a korból származó játékot az utólagos vizsgálódásaim során, a kezelési sémájuk sok esetben volt túlbonyolított, kényelmetlen, vagy épp nyögvenyelős. Azért ez sem volt egy tökéletes játék, nekem legalábbis már egysíkúvá vált egy idő után - nem mintha ne lett volna érezhető, hogy próbálják minden eszközzel feldobni a repertoárt akár a terepekre, akár az ellenfelekre nézve, de ez a helyezés szerintem bőven megfelelő.

6. Felix the Cat

Egy újabb olyan játék, amely vélhetőleg a Super Mario ihletésére született, viszont a hasonszőrű társainál valahogy jobban bejött - és még csak nem is olyan piszok mód nehéz, mint pl. a korábban taglalt Adventure Island. Szerethetőségéről sokat elmond, hogy bár gyerekkoromban ez sem jutott el hozzám, csak az utóbbi hónapokban próbáltam ki, mégis viszonylag magas pozíciót tudtam megszavazni a számára. Játék közben szó nem volt fanyalgásról, teljesen jól lekötött a macsekkal való ugrándozás, illetve az erősítő cuccok felvétele, melyek itt inkább hatékonyabb képességekkel bíró járművek formájában nyilvánulnak meg.

5. Wrecking Crew

Nem tudom, hogy az újabb iterációkkal mi az ábra, mindenesetre Mario annak idején egész rendhagyó szerepekben, illetve rendhagyó műfajú játékokban is feltűnt. E helyütt egy méretes bontókalapáccsal flangál, ami a szokásos ugrándozós mozgáskultúráját is béklyóba köti, de aggodalomra semmi ok, mert törni-zúzni se rossz vele. A célunk is ez minden egyes helyszínen, tehát mindent le kell rontanunk, ami lerontható, miközben egyre elmésebb akadályokat gördítenek elénk nem csak a meghatározhatatlan küllemű/eredetű szörnyikék képében, de a pályák szerkezete, elrendezése is okoz majd fejtörést.

4. Contra

A Contra esetében megint csak furcsálltam kissé, hogy mennyire nehéz játék hírében áll, mert nem emlékszem kiskoromból, hogy különösebben megszenvedtünk volna vele, pedig többször is végigvittük, de még mostanában elővéve sem volt olyan érzésem, hogy legszívesebben a falat kaparnám frusztrált dühömben. Persze óvatosan kell menni, nem lehet csak úgy rohanni ész nélkül, egy kis odafigyelés azonban csodákra képes, arról nem is beszélve, hogy az irányítás is könnyen kézre áll (a későbbi részeket szerintem már kissé túlkomplikálták). Egyébként pedig egy igen-igen király kis lövöldözős játékról van szó szuper zenével, szuper hangulattal és igen változatos pályákkal, melyek olykor még a nézetükben is eltérnek egymástól. A váltás mégsem erőltetett, magától értetődően nyomulunk előre vízszintes után már függőleges irányban, vagy épp egy földalatti bázis folyosóin elektromos nyalábok előtt hasalva, illetve csőbombákat kerülgetve.

3. Dr. Mario

A jó öreg bajszos kedvenc többnyire inkább inspirációként szolgált mások számára, mintsem ő maga szorult volna ötletek átemelésére, ellenben a Dr. Mario erősen a Tetris által lefektetett alapokra épít, még ha kellőképpen meg is bolondítja ezzel a vírusos-ellenszeres témával. Igazi baj persze nincs, olyannyira nem, hogy a mai napig rendszeresen elő szokott kerülni nálam, mivel az ARPG-k mellett számomra talán ez az a játék, amit igazán jól lehet játszani úgy, hogy közben hallgatok valamit, legyen az akár zene, vagy akár valami érdekes témájú online videó, amit ténylegesen nézni igazából nem szükséges. Más szóval elég jól rá tudok gyógyulni, az egyetlen baja tán csak annyi, hogy nehezítésképp néha random mód bedobál elemeket, ami önmagában még nem is lenne akkora gond, viszont ha ketten játszunk egymás ellen, akkor ezek a mozzanatok elég igazságtalanul tudják megborítani az erőviszonyokat. Tesómmal például rendszeresen úgy jártunk, hogy hozzám szinte semmit sem rakott be, őt viszont folyamatosan bombázta, teljesen ellehetetlenítve a győzelmét, így egy idő után el is ment a kedvünk az egésztől. A "pvp"-módból igazán kivehették volna ezt a hülyeséget, totál értelmetlen.

2. Solomon's Key

Úgy vettem észre, hogy ez egy igencsak ismeretlen puzzle játék, viszont annál királyabb. A játékmenet rendkívül ötletes és eredeti, igazság szerint máig nem láttam sehol máshol visszaköszönni ezeket az elemeket. Egyképernyős, négyzetrács-alapú pályákon vagyunk, melyek bizonyos elemeit a varázspálcánkkal el tudjuk tüntetni, illetve szabad helyeken létre is hozhatjuk ezeket - többnyire lépcsőként használva -, közben pedig egyre nehezebb akadályt jelentő lényeket kell elkerülnünk (a kilövésükhöz csak nagyon limitált erőforrásunk van, sokszor egyébként is újratermelődnek). Leginkább az fogott meg, hogy mennyire agyafúrtan alakították ki a terepeket, tényleg le a kalappal a fantáziájuk előtt, emiatt nem is tudok alacsonyabb pozíciót adni neki a második helyezésnél, noha egy ponton túl már tényleg baromi nehézzé válik, bevallom, hogy végül fel is adtam, még a végigjátszásokba belenézve is csak jojóztak a szemeim:). Ám még ezzel együtt is rendkívül jónak tartom a Solomon's Key-t, és persze őszinte elismerésem azoknak, akik végig tudták/tudják vinni. No és a zenéje is olyan, hogy egy kevés játék után is úgy be tud ülni a fülbe, hogy még órákkal később is előbukkannak a dallamok.

1. Super Mario Bros. 3

Nem semmi, hogy az elsőhöz képest micsoda előrelépést produkáltak a harmadik résszel, annak idején teljesen elképedtem, mikor szembesültem vele (a második rész az idő tájt elkerült, ami nem is baj). Elsőnek az tetszett meg nagyon, hogy itt már nem csak úgy jönnek a pályák egymás után, hanem egy térképen kell lépkednünk - ha nagyon utánanéznék, biztosan kiderülne, hogy nem ez volt az első játék, ami ilyesmit alkalmazott, ettől függetlenül akkor és ott hihetetlen ötletesnek éreztem, egész elképedtem, hogy mennyire jó, és még ezen a térképes dolgon is tudtak később csavarni egyet-kettőt pár elmés megoldással. De maguk a pályák is színesek, változatosak voltak, szinte két hasonlót sem nagyon lehetett találni, annyiféle variációt, extrát pakoltak mindegyikbe. Én módfelett csíptem még ezt a mosómedvés témát is - ugyan semmi reális nem volt abban, hogy ettől az új bónusztól mosómedvefarkunk lett, amivel nekifutásból repülni tudtunk (még ha nem is végtelen ideig), mégis iszonyú jópofa és aranyos volt, s emellé még a pályaelemek dizájnja is roppant szerethető lett. Aztán kaptunk egy rakás kosztumöt is, pl. fullos mosómedvegúnyát, békaruhát vizes részekhez, kalapácsdobáló szerkót, valamint egy rakás egy tárgyat, és ezeket már egy kisebb inventory-ba is elrakhattuk, később pedig a térképen haladva szükség esetén felhasználhattuk őket, ami megint csak teljesen újszerűen hatott a sorozatban. Annyi érdekes újítást zsúfoltak be ide, hogy tényleg megérne egy külön bejegyzést is. Amennyire észrevettem, az emberek általában a World-öt vagy a Yoshi's Island-et nevezik meg a régi érából való kedvencükként, nekem mégis ez maradt a favorit. A későbbiek is hoztak csupa jó ötletet, de akkora ugrást mégsem produkáltak, mint ami a harmadik epizóddal összejött (a Nintendo 64-es korszaktól felfele már nem tudok nyilatkozni, azok kimaradtak, ebben a műfajban annyira nem vonzott a 3D).