Pályája kezdetén a Mortification nem csupán ígéretes lemezekkel rukkolt elő, de kifejezett death metal klasszikusok is származnak az ausztrálok műhelyéből. Ettől függetlenül meglehetős óvatossággal kezdtem neki annak, hogy kiválogassam az életművükből a hallgatásra érdemes darabokat, mivel a pályájuk későbbi szakasza az általános vélemények alapján nem sok jóval kecsegtetett. De még ennek tudatában is komoly sokként ért például a Blood World c. lemezük igénytelen hangzása, valamint már a kezdését beszennyező, fülsértő rikácsolás, holott a mindössze egy évvel korábbi Post Momentary Affliction-t még az e helyütt való méltatásra is alkalmasnak ítéltem. A viszonylag hirtelen történő, igen meredek hanyatlást valamelyest talán rá lehet kenni Steve Rowe énekes/bőgős/zenekarvezető egészségügyi problémáira - bár az ilyesmi nem feltétlenül kell érdekelje a hallgatót -, viszont azt már nehezebben lehet elnézni, hogy a konkrét zene egyébként is megkérdőjelezhető minőségét néha egész arcpirító lopásokkal korcsosították tovább, melyekre talán csak a süketek és az újszülöttek nem figyeltek fel. Volt albumuk, amelyről gyakorlatilag egyetlen egy értékelhető számot sem tudtam levadászni - lényegében a munkásságuk egy jó tizenöt éves szakaszát nyugodtan zárójelbe lehet tenni, rásütve a "teljességgel érdektelen" bélyegét. Az utolsó anyaguk, amely még kívül esett ezen a korszakon, vagyis a meghallgatását még nem tartottam teljes időpocsékolásnak, az 1996-os EnVision EvAngelene volt.

Ha sorrendben megyünk végig a dolgaikon, akkor az első, ami itt feltűnhet, hogy ezúttal nem kontárkodták el a hangzást. Mivel a hallottak alapján inkább a klasszikus rock és az egyszerűbb metal felé igyekeztek közelíteni, így valószínűleg nem is volt cél, hogy leszaggassa az ember fejét, viszont szép tiszta, arányos és egészséges, ami jól is illett az épp aktuális dalszerzői felfogáshoz. A másik kellemes meglepetést maga a nyitó/címadó szolgáltatja, mely alig kevesebb, mint tizenkilenc perc! Az eddigi írásaim után már lehet sejteni, hogy mindig lelkesen állok hozzá az ilyen monstre hosszúságú tételekhez, mert kíváncsi vagyok, hogy mi minden jóval töltötték ki, mi volt az a művészi indíttatás, ami nem tudta beérni ennél kevesebbel. Az együttestől mindenesetre nem kell különösebb komplexitást vagy progresszivitást várni, nem egy követhetetlenül összetett, témahalmozós szám - ha nagyon hasonlítanom kéne valamihez, akkor inkább Iron Maiden-t mondanék Dream Theater helyett. Ezzel együtt a vissza-visszatérő főbb motívumok mindegyike jól működik és emlékezetes, még amikor egy kicsit hosszabban ragadnak is le valamelyiknél, akkor is élvezhető marad (én legalábbis kifejezetten szeretem, gyakorlatilag az elsődleges oka a lemez e helyütt való szereplésének). A szöveg mondjuk kissé fura - EnVision EvAngelene, végül is ha jól értem, akkor Krisztus szenvedéseit írja le az angyalok nézőpontján keresztül, viszont az angyalok itt amolyan tökfilkók érzetét keltik, mint akik nem értik, hogy Jézus miért hal meg, Isten miért nem menti meg, ilyesmik. Lehet, hogy most nekem kéne felfrissíteni az evangéliumokhoz kapcsolódó ismereteimet, mindenesetre nekem valahogy nem rémlik, hogy ilyesfajta zavarra bármiből is következtethettünk volna. Ott volt például a Színeváltozás hegye, ahol a mennyei külsőre elváltozott Jézus Mózessel és Illéssel diskurált néhány apostol szeme láttára mindarról a szenvedésről, amit Jeruzsálemben kell majd elszenvednie, de magáról a haláláról is. Nem úgy tűnik tehát, hogy a Mennyben titkolt-, ill. tabutéma lett volna, hogy mi vár a Messiásra, ezen felül ott volt még az asszonyok esete, akik a sírjához mentek a feltámadás után, az ott várakozó angyalok pedig megkérdezték tőlük, hogy ugyan miért keresik az élőt a halottak közt? Feltámadt, ahogy előre megmondta. Ebből se az jön le, hogy három nappal korábban még a fejüket fogva sopánkodtak és járkáltak körbe-körbe, hogy "Jaj, most mi lesz?" Félreértés ne essék, nem akarom én emiatt különösképp "kárhoztatni" a dalszövegírót, nyilván ártatlan és jó szándékú belemagyarázás ez, még ha kissé naiv és megmosolyogtató is. Viszont amint mondtam, a zene kifejezetten jó, és még Rowe-tól se mászunk igazán falra énekügyileg - inkább csak egy basszuskiállása lett picit bugyuta, de más kifogásom lényegében nincs.

Ugyanez nem mondható el az albumot kitöltő további hét számról, melyeken sajnos a merő középszerűség trónol. Death metal-nak továbbra sincs nyoma, ami önmagában nem baj, de ez a vegyes felvágott, amit kapunk, igencsak mellőz mindennemű izgalmat: a dalok többsége úgy megy át az emberen, mintha semmi se történt volna, teljesen jelentéktelenek. Az egyetlen, amit még úgy valamennyire jónak tartok a címadón kívül, az a Noah Was a Knower, mivel ezt elég kellemes tempóban döngetik el, illetve a záró Crusade for the King-et is sikerült többé-kevésbé épkézláb módon összerakni, a középütt felbukkanó dallamosabb témát még csíptem is, de ezt leszámítva színtelen-szagtalan ez is. Ha nagyon-nagyon szeretnék még jót mondani, akkor a Peace in the Galaxy punkos refrénje szintén nem volt rossz, csak ott meg az a gond, hogy elég rendesen elüt a nóta többi részétől, talán a legékesebb példa arra a tákoltságra, összedobáltságra, ami a korongot egyébként is jellemzi. Emiatt viszont később már jobban kiütköznek az énekes/basszeros torokbéli hiányosságai, mivel nincs elég minőségi, ihletett muzsika, ami elfedezné azt. Mélypontként talán a Buried into Obscurity-t nevezném meg, ami kimondottan bután indul, ahogy hősünk bemorogja a címet, mintha koncerten lenne, ráadásul hiába ez a legrövidebb dal, a felénél már ellenállhatatlan késztetést érzek a léptetésre, annyira elkezdem unni.

Ha roppant mód elnéző és vajszívű akarnék lenni, akkor számolgathatnám a matematikai arányokat, hátha kicsivel jobb értékelés jön ki, vagy felhozhatnám mellette, hogy olyan bántóan pocsék dolgok nem hallhatóak itt, mint a későbbi anyagaik kb. mindegyikén, de nem szeretek elfogult lenni, és igazából miért is kéne itt annak lennem? Hármas ez, még ha a címadó jobban is sikerült a többinél (azt leszámítva szerintem simán ugorható az egész, nem maradunk le semmiről). A kedvelhetőbb cuccaik okán könnyen lehet, hogy újra szerepelni fog nálam a banda, viszont a kínosabb megmozdulásaikat inkább kihagynám. Persze jót tesz a változatosságnak, ha nem csupán a kedvenceimmel jövök folyton, de egy szint alá talán nem volna jó lemenni - amúgy sem lelem örömömet abban, hogy mások gyengeségein köszörüljem a nyelvem, inkább fedje be őket a jótékony feledés.