Lassan tíz éve már, hogy megismertem az Unleash the Archers-t: én is a General of the Dark Army c. dalukhoz készített videóklipet láttam először, és meg is jegyeztem magamnak, hogy kicsi, tán még amatőrnek is nevezhető zenekarként milyen jó hangzásuk van, milyen pofás kis számot összeraktak és ugye az is nyilvánvaló volt, hogy ilyen kiváló énekest sem hallani gyakran, pedig már akkor is egymást érték a női dalnokokkal erősítő bandák. Érezni lehetett a tüzet, az ifjonti lelkesedést, a műfaj szeretetét (na meg a bizonyítani akarást), így a lemezüknek is adtam esélyt, és igen-igen be is jött. Olyannyira bejött, hogy kissé el is szomorodtam: "Tessék, itt ez a tök jó együttes, minden el van találva, szuperek a dalok és az ének, még a nevük is jó és kellően hangzatos, de alig jutnak majd el az emberekhez, legfeljebb egy szűk internetes réteg kedvencei maradnak", és nem! Nagy meglepetésemre a következő albumuk már a Napalm-nál jött ki, mára pedig tán azt sem volna túlzás mondani, hogy kisebbfajta szenzációnak számítanak: mivel Brittney Hayes (poénos művésznevén: Slayes:)) énekesnő nem elhanyagolható hangterjedelemmel rendelkezik és ezt nem is rejti igazán véka alá, ezért szívesen ajánlgatják az együttes klipjeit youtube-os reakció-videókhoz, és ezek közül a népszerűbbek (is) eléggé hanyatt estek a hallottaktól, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy szélesebb körben is felkapottá legyen a kanadai brigád. Nagy öröm látni a sikerüket azok után, hogy eleinte az ilyesmi reménytelennek tűnt, mostanra pedig már ott tartunk, hogy tavaly az ötödik albumuk is megjelent - írni viszont nem arról fogok, hanem az azt megelőző Apex-ről.

Az első, ami feltűnhet, az a kőprofi hangzás és a zenészek feszes, pontos játéka. Korábban inkább az előbbi téren voltak hiányosságok, amivel valószínűleg ők maguk is tisztában voltak és sikerrel javítottak rajta. Az első megfilmesített dal itt a Cleanse the Bloodlines volt, ami talán a legjobb mind közül: vizuális téren gyakran mutatják meg, hogy olyan túlzottan azért nem veszik komolyan magukat, itt viszont inkább a General-féle sztorimesélős jelleg érhető tetten. A sztori ráadásul elég komornak is tűnik: korábban inkább a sárkányos, lovagos (itt még esetleg: íjászos:)) fantasy vonal ment, és a fantasy láthatóan megmaradt, a klip viszont valami súlyosabbat enged feltételezni - szó sincs róla, hogy megközelítenék a durvább horrorfilmeket (ne is), de belegondolva azért felkavaró, ami történik ott. A szerzemény pedig tényleg a legjobb fajtából való, átgondoltan komponált és sodró tétel, metal vonalon igazi klasszikus-matéria, melyet a fenséges, hidegrázós énektémák koronáznak meg igazán. És itt még csak nem is a magasakra gondolok, eleve a verzéket sikerült rendkívül fogósra írni. Valamely férfi zenésztől hörgés is érkezik, amit én mondjuk már a korai érában is kissé feleslegesnek tartottam - akkoriban nagyobb divat volt az ilyesmi és ez talán rájuk is hatott, nem tudom, mindenesetre meg lehet azért szokni. Ha már klipek, akkor jöjjön a nyitónóta, az Awakening - na nem azért, mert videóklip-fétisem lenne, hanem mert egyrészt ez a már említett youtube-os "reaktorok" nagy kedvence, még inkább pedig azért, mert ebben világlik ki leginkább, hogy összességében véve mi is a gondom ezzel a koronggal. Az énekbe technikailag sehol nem lehet belekötni, Hayes hangja már önmagában is végig szépséges, kezdjen is vele akármit, ebben a dalban viszont a valóban eposzi erejű átkötő részeket leszámítva semmi érdekeset nem találok. Nyilván szépek a magasak, a teljesítmény elismerésre méltó, de még a szólók alatt is csak ásítozom. Sokáig nem volt világos számomra, hogy hogyan lehetséges ez, hogy hová lett az a játékosság, ami mondjuk a második lemezt jellemezte, vagy miért nincs már, hogy egy dalban akár többször is lever a víz a gyönyörűségtől nem csak az ének, de még egyes zenei betétek hallatán is. Az utóbbi időben viszont leesett, ami azelőtt részben elkerülte a figyelmem: a hangszeres szekció szinte teljes egészében lecserélődött, az énekesnő mellett már csak a borzalmas bajusszal virító dobos maradt meg a helyén (jaj, de felszínes vagyok, már megint csak a külsőségek). Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a dalszerzők is mások, pontosabban Hayes talán maga írja az énektémáit, ez elég valószínű, de zenei fronton őrségváltás történt, ami így már megmagyarázza, hogy hová lett a korábbi fifikásabb, ötletesebb megközelítés, miért váltak sablonosabbá, kissé tán panelesebbé. Félreértés ne essék, amint mondtam, kőprofi a játék, bőven megszolgálják, amire hivatottak, nem rossz őket hallgatni... csak semmire sem kapom fel a fejem, sosem csettintek elismerően, hogy "Na ez igen!"

Ennek ellenére bőven vannak még itt király darabok: az elég sztenderd riffelésű, de mellette kellemes akusztikus/dallamos részeket felvonultató címadó igen jól beül a fejbe, illetve a csapat talán kissé rockosabb oldalát képviselő Shadow Guide is egész pofás (bár az is igaz, hogy Hayes teljesítménye emeli igazán magasra). Ezeknél is nagyobb kedvenc a roppant ütős, zeneileg is emlékezetesre sikerült Ten Thousand Against One, ami szerintem koncerteken is nagy favorit lehet. Még a kalandozósabb Earth and Ashes esik jobban a fülemnek, de ezt leszámítva nagyon nincs más, amit különösebb pozitív színezettel tudnék kiemelni. A False Wall nyolc percnyi szolid unalom, a The Coward's Way nagyívű refrénje számomra szintén ásítozásba ível, a The Matriarch-ot pedig még az énektémák sem tudják feldobni. Nem utálatosan rosszak ezek, nem erről van szó, csak épp úgy elmennek mellettem, mintha semmi sem történne, pedig becsülettel próbálkoztam. Hogy is ne próbálkoztam volna, hisz nagy kedvenc az együttes és én még a valamivel rosszabb fogadtatású előző lemezt is szerettem, de itt valahogy nem működik a dolog a száz százalékhoz közelítő mértékben.

Remélhetőleg sikerült megfelelően indokolnom, hogy átlagot véve miért is négyes számomra ez a teljesítmény. Vannak itt igen jó dalok és többnyire Hayes is képes emelni a nívót, feledtetni a hiányosságokat, ám a tűz mintha lankadni kezdett volna és már a hamu szürkesége is láttatja magát. Nem jó jel, hogy a tavaly kijött... illetve bocsánat, mostanra már tavalyelőtt kijött Abyss egyenlőre még ennyit sem mozgatott meg bennem, ami persze még változhat, de erről (vagy valamely másik Archers-dalcsokorról) már egy más alkalommal ejtünk szót, ha sor kerül rá.