Ahogy azt az első részről írt beszámolóm legvégén említettem, a lendület úgy elkapott, hogy annak befejezte után egyből rávetettem magam a folytatásra is, amely a Max Payne 2: The Fall of Max Payne cím alatt fut, így ímhol vagyon erről is az a bizonyos pár sor. Nem telt el valami sok idő a két epizód között, talán olyan két év lehetett, ennek ellenére a fejlesztők igyekeztek hasonló színvonalon alkotni és pár dolgot orvosolni, ami az elődben talán kevésbé működött és javításra szorult. Amennyire észrevettem, az emberek általában jól fogadták, emlékeim szerint nekem is tetszett, tán még jobban is, mint az első, de persze már elég rég játszottam végig, így egy frissebb véleménynyilvánításhoz - ami remélhetőleg érettebb is az akkorinál -, természetesen egy új nekifutás dukált. Lássuk is hát, hogy hogyan szuperál az alcímében már főhőse kudarcát, bukását, vagy tán egyenesen a végét sejtető folytatás. Persze azóta tudjuk, hogy van harmadik rész, ezért nem fogjuk a tíz körmünket lerágni attól való félelmünkben, hogy a jó öreg Max ezúttal a bullet time segítségével sem lesz gyorsabb a kilőtt golyónál...

Bizonyos változások már a borítón is egyből kiszúrhatóak: így van, ezúttal nem a történetet író úriember hasonlatosságára készítették el hősünk külsejét, hanem kifejezetten kerestek valakit, aki megfelelt az elképzeléseiknek és bedigitalizálhatták az orcáját. Objektíven nézve, simán csak összehasonlítva ez a fej tényleg jobb hatást vált ki, és az az értetlen vigyor sem ül ki rá, viszont akkor is nagyon fura, hogy Max itt már egész máshogy néz ki, de arcberendezés tekintetében ugyanígy járt az első részben csak rövid ideig megjelenő, szintén beszédes nevű Mona Sax, aki itt már hangsúlyosabb szerepet kapott: nem csak egy keserédes szerelmi történetet kotyvasztottak össze az írói boszorkánykonyhában, de olykor még irányítani is őt fogjuk Payne helyett.

Szóba került a soknak épp nem nevezhető fejlesztési idő (bár egy akcióra kihegyezett címnél talán ez nem feltétlenül olyan vészes, mint mondjuk egy szerep-, vagy stratégiai játéknál), ettől függetlenül a grafika azért szebb lett egy fokkal, már kevésbé szögletes, aminek nem kéne szögletesnek lennie, viszont ezzel együtt a hangulat is egy árnyalatnyival kevésbé sötét és nyomasztó, valahogy nem az a folyamatos érzésünk, hogy súlyos, gigászi viharfellegek tornyosulnak gondterhelt fejünk felett. A zene erről annyira nem vesz tudomást, egyébként pedig továbbra is faja.

A konkrét játék elkezdése után elsőre nem fogunk minden újítást érzékelni, bár az in medias res kezdéssel felvetett kérdések valószínűleg jobban le is foglalják majd a gondolatainkat - vagy csak azt fogjuk nézegetni, hogy milyen jól látszunk a tükörben:)? Erre sok mai játék sem fordít figyelmet, pedig nagyban segíti a beleélést. Azt is hamar konstatáljuk, hogy a gyorsmentés és gyorsbetöltés gombjait továbbra sem lehet testre szabni (ezt az elsőnél nem írtam), ami továbbra sem túl örvendetes, ennél viszont fontosabb, hogy az időlassítás metódusa megváltozott: a bullet time itt már magától töltődik újra, nem pedig azzal szedjük vissza, ha szorgosan leszedünk minden rosszarcút (emellett a tárazás is menetközben, már tényleg Mátrix-os stílusban körbeforogva játszódik le). Öldögélni persze itt is érdemes alatta, mert ebben a részben már azzal az eredménnyel jár, hogy az idő minden egyes kivégzéssel egyre lassabb és lassabb lesz, és mivel ezen a módon a képesség időtartamát is tovább növeljük, a végére már csak totál belassítva próbálnának meg ártani nekünk a rosszarcúak, szinte már álló helyzetben. Na de álljon meg a menet is, mi lesz így a nehézséggel, mi akadályoz meg minket abban, hogy játszi könnyedséggel likvidáljuk őket egymás után? Eleinte semmi, jól el is lehet szórakozni, ahogy végighentelünk akár egy egész csapatnyi gengsztert, akik a lassítás lejárta vagy kikapcsolása után látványosan röpködnek majd szerte és tova, ami a rongybaba-effektusnak köszönhetően elég mókás tud lenni. Sokkal könnyebbnek azért mégsem nevezném, mert egy idő után szembesülünk azzal, hogy a készítők úgy próbálták megtartani a kihívás fokát, hogy az ellenfeleket sokszor frusztrálóan hülye helyekre, vagy akár teljes takarásba tették. Számomra ezáltal kevésbé lett gördülékeny az egész, néha menet közben is dobálják rád az embereket, mikor azt hinnéd, hogy már kipucoltad a terepet. A szkriptek is jóval fárasztóbbak, a végére már tényleg idegbetegbe kell átmenni és csak szórni az ólmot pont abban a pillanatban, amikor az ellenfél megjelenik. Nem valami kreatív, ha csak ilyen módszerekhez nyúlva tudják növelni az amúgy is mesterségesen megnyirbált nehézséget, miközben gondolkodni még csak annyit sem kell, mint az elsőben, nem igazán fogunk elakadni sehol, nem nagyon fogunk megállni azon morfondírozva, hogy "oké, akkor itt most mit kell csinálni?"

Annyira azért nem akarom szidni az akciót, vannak itt jóféle újítások is, például már egyszerre két Desert Eagle-t is használhatunk, de Kalashnikov-val is apríthatunk, szóval bőven lehet ezt még élvezni, de az első részben a kihívás inkább izgalmat, jóleső feszültséget okozott, nem pedig lefárasztotta vagy vegzálta az embert. Ennél már sokkal nagyobb csalódást keltett a történet: a pályákhoz, a technikai-, és egyéb csiszolgatásokhoz, újításokhoz elégnek bizonyult a rendelkezésre álló idő, viszont egy új sztorira már nem nyertek kellő ihletet. Legalábbis ez érződik azon, hogy itt már jóval érdektelenebb és unalmasabb az egész. Egy ideig még vitt a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből, de aztán jöttek az erőltetettebbnél erőltetettebb dolgok, én meg vakargattam a fejem, hogy ez tulajdonképpen mi akar lenni? Olyan kapcsolatokat alakítottak ki az első rész bizonyos szereplői között, amelyeknek akkor még nyoma sem volt, ez pedig elég biztos jele annak, hogy kevés volt a fantázia több új karaktert kitalálni. Néha olyan dolgokra derült fény, hogy csak néztem magam elé és azt mormoltam, hogy "aha... tényleg? Valószínű... majd még biztos el is hiszem..." És nyilván nem fogok részletekbe belemenni, de maga a háttérkonfliktus is elég erőltetett hülyeség. Persze még ezzel együtt is elő lehetett volna adni jól, viszont élből nem kötött le, nem érdekelt az egész, a végére meg már tényleg rohadt nagy ökörségek, a játékos intelligenciáját gúnyoló ökörségek történtek. Ne mondja már nekem senki, hogy egy maffiózó, egy kőkemény gyilkos másfél méterről nem tud valakit úgy fejbe lőni, hogy az ne élje túl, és ne lépne még egyébként is az elhanyatló test fölé, hogy biztosra menjen és bele ne eresszen a fejébe még egy-két golyót. Bizony, nem viccelek, Max Payne ebben a részben azt is túléli, ha fejbelövik, legfeljebb (max:)) egy kicsit fájdogál utána a buksija. Na elmennek ezek a jó büdös...

Emellett poénkodni is jobban elkezdtek, a vége felé már egyre bátrabban. Ezek a poénok, ill. vicces helyzetek még úgy egész jól működtek, illetve akadt pár rejtettebb, easter egg-jellegű bohóckodás is. Ja igen, a normál befejezés mellett ki lehet hozni egy eltérő lezárást is, ha végigvisszük a további, természetesen nehezebb fokozatok mindegyikén, de nekem ez egyszer is elég volt, plusz az ilyesmit ma már simán megnézi az ember a neten, ha nem akar nyűglődni. Nem mintha bármelyik befejezésnek is különösebb súlya - vagy akár még azt is mondanám, hogy értelme - lenne a harmadik rész alaphelyzetét nézve... (már amennyiben komolyan vesszük azt az epizódot)

Ennél olyan nagyon sokkal többet nem tudnék elmondani a Max Payne 2-ről, a hossza kb. hasonló, a játékmenet a zsibbasztó részekkel együtt is még azért vállalható, a kicsit kevésbé sötét tónus ellenére továbbra is hangulatos, egyedül a gyenge sztori volt az, ami elég durván övön alul érheti az embert (én legalábbis nagyon nem favorizáltam). Magam számára is meglepő, de az első rész jobb volt ennél - valamiért pont fordítva emlékeztem erre. Négyes alá.