Mivel ilyen enyhe telünk van, arra jutottam, hogy az Immortal után nyugodtan jöhet még egy északi banda, hogy valami téliesebb hangulatot varázsoljon:). A finn Wintersun bemutatkozó lemeze, amely szintén a Wintersun címet kapta, már a borítójával is eleget tesz ennek a törekvésnek, de maga a zene itt már nem black, hanem inkább melodikus death metal, méghozzá a legjobb fajtából, és ugyan még mindig nem állítottam össze listát a kedvenc albumaimról (ami késik, az nem múlik), de ez szinte biztosan ott lenne az első tíz között, így részemről akár azt is mondhatnám, hogy nem csupán a legjobb fajtából való, hanem egyenesen a legjobb. Ezzel egyébként nem vagyok egyedül, mert a zenekart kultikus tisztelet és rajongás övezi, ami persze mit sem számít a véleményem megalkotása szempontjából, hiszen az se érdekelne, ha senki se ismerné őket, mindenesetre a korábban az Ensiferum-ot erősítő Jari Mäenpää énekes/gitáros személyes projektje tényleg fogalommá vált a színtéren, és talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ezt elsősorban ennek a dalgyűjteménynek köszönheti. Amint azt már nyilvánvalóvá tettem, az egyik kedvenc albumomról lesz most szó, így várható és elkerülhetetlen némi ömlengés, de úgy vélem, hogy ha valamivel kapcsolatban jogos és indokolt tud lenni az ömlengés, az ez a lemez.

Dallamos death metal tehát a játék neve, a zene többnyire rendkívül gyors és rengeteg minden történik benne. Ilyen tempó mellett ezt így előadni... tényleg minden elismerést megérdemel mind Mäenpää, aki maga játszott fel minden hangszert a dobokon kívül (tehát a nem is kevés szerepet kapó billentyűsöket is), mind Kai Hahto. Az ének alapból nordikus károgás, bár a fülnek kellemesebb fajtából, viszont gyakran kapunk heroikusabbnál heroikusabb kórusokat, amelyeket már tiszta hangon követtek el.

Nem tudom, hogy mennyi értelme lenne minden egyes dalon végigmenni, nálam amúgy is kb. minden szerzemény maximális pontszámot érdemel, csak jó van és még jobb. Talán inkább a legkiugróbb, illetve a legérdekesebb elemeket felhasználó tételeket emelném ki és méltatnám bővebben. Ugyan a nyitó Beyond the Dark Sun sem egy gyenge eresztés, még klip is készült hozzá (valószínűleg a rövidsége miatt, mert nála itt még sokkal-sokkal királyabb számok is vannak), de semmiképp sem készíthet fel az utána berobbanó Winter Madness-re, ami találó cím, hiszen ami ebben történik, az tényleg őrület. A gyönyörűen tiszta és kimunkált hangzás ellenére is elképesztő sebességgel és brutalitással szabadul ránk, eszelősen dolgozik mind a dob, mind a gitár, az ember csak bámul tágra nyílt szemmel! A tempó végig gyors, de folyamatosan olyan fantasztikus dallamokkal bombáznak minket, hogy az kész, de ezzel együtt az agresszívabb él sem csorbul, tökéletesen összefésülték a két megközelítést, tökéletes az összhang, egyébként pedig észbontó, amit művelnek! Azok közül az együttesek közül, amelyeket eddig itt a blogban szerepeltettem, talán a Woe of Tyrants az, ahol a zenészek kb. ebben a ligában játszanak. Alapesetben nehéz volna eldöntenem, hogy melyik a kedvenc dalom a nyolc közül, és van rá esély, hogy egyébként is a Winter Madness lenne, de a gitárszóló simán eldöntötte a kérdést. Te jó ég, az a szóló, hát az ész megáll! Az ember lefordul a székről a gyönyörűségtől, eleve olyan, mint egy dal a dalban, nem egyszerűen csak rátekerik korábban már eljátszott riffekre, hanem a többi hangszer aládolgozik, ahogy lényegében a teljes szerzemény is. Szerintem erre a szólóra nem csak a legnagyobb nevű, legelismertebb neoklasszikus stílusú gitárosok csettintenének elégedetten, de még komolyzenészekből is kinézném.

A másik nagy dobás a Starchild, ami amolyan összefoglaló darab is lehetne, hiszen közel nyolc perce alatt a Wintersun zenei arzenálját szinte minden tekintetben lefedi, bár többnyire nem darálnak benne úgy, mint egynémely más esetben (azért egy átlagos képességű zenész valószínűleg itt is zavarba jönne olykor:)). Sok jót lehet róla mondani, a megszokottnál/elvárhatónál is fogósabbak a hősies gitárdallamok, billentyűn is szép villantások bukkannak fel, vokál terén pedig többször felvontam a szemöldököm, hogy micsoda királyságokkal állt elő a jó öreg Jari, néha abszolúte nem számítottam rá, micsoda felemelő énekkel gyönyörködtetik itt a hallgatót. Az abszolút csúcs a középtájt található kórus, ami melankolikus szövegével alapból megragadja az embert, de amikor teljesen váratlanul feljebb mennek egy (vagy több?) hangfekvéssel, hát az valami elmondhatatlanul fantasztikus, az egyik legszívbemarkolóbb zenei élményem.

Mindenképp említést kell tennem a Death and the Healing-ről is, mert a legjobban ez üt el a többitől: ha lírainak talán nem is feltétlenül mondanám, de a hangszerekkel itt egyáltalán nem vadulnak be és az ének is végig tiszta, semmi acsarkodás. Néhány szépen megkomponált, igen megkapó és kellemes dallammal kalauzolnak minket végig, és a szólisztikus részeket leszámítva nem is nagyon variálják meg a szerkezetet, nagyon szép és könnyű hallgatnivaló. Ha valaki nem bírja a durva éneket, de mégis meg akarom neki mutatni a bandát, értelemszerűen ezt szoktam elindítani. A Beautiful Death már inkább a Starchild-hoz hasonlóan összetett, és persze hosszabb lélegzetű darab ismét csak kiemelkedő szólókkal és roppant eltalált hangulati építkezéssel, ami lenyűgöző módon éri el a tetőpontját, a Sleeping Stars pedig remek riffjei mellett leginkább a visszafogott, mélabús kezdés miatt emlékezetes, amely hangulat később sem távozik igazán a dalból. De az igazi szomorkás mélabú valószínűleg a záró Sadness and Hate-ben érhető leginkább tetten: az albumról elsősorban a melodikus és heroikus jelzők jutnának eszembe, nem pedig a levertség vagy a letargia, de itt azért ezekből is kapunk egy keveset. A bevezető már előre is vetíti ezt a kevéske szomorúságot azzal a szolidan elpengetett, jól kitalált kis dallammal. Persze elég fura lenne, ha a tíz perc fölé kúszó játékidő teljes egészében ez a dallam ismétlődne, bármilyen jóra is sikerült, és hát nyilván nem is akarnak így kibabrálni velünk, kisvártatva már torzított gitárokon játszadoznak tovább a témával, hogy aztán teljesen elfelejtsék és elinduljon a konkrét dal - Istennek hála történik is benne annyi zenei esemény, ami igazolja a hosszát.

Ahogy az sejthető volt, mindenképp csillagos ötöst kapnak tőlem erre a lemezre: egyfelől nem kevésszer tör zseniális magasságokba, de amikor nem ezeken a csúcspontokon szökellünk, akkor sem találok semmi gyenge pontot, nincs egy rész sem, amire azt mondanám, hogy unalmas vagy töltelék, végig minőségi, végig kiváló. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen fényes, Mäenpää úr tizenhét év alatt kemény két albumot bírt összehozni számomra elég indokolatlan kifogásokra hivatkozva, amely albumok persze nem érik el a formáció nevét viselő korong minőségét (mondjuk meglepő is lett volna, ha megtörténik), de ez már egy másik történet.