Az elvont művészfilmek egyik varázsa az tud lenni, hogy az embernek fogalma sincs, hogy mi fog történni bennük a következő pillanatban. Ez teljes egészében igaz David Lynch első olyan rövidfilmjére, amelynek van valamiféle konkrétabb cselekménye is: a viszonylag egyszerű történetet olyannyira a feje tetejére állítja képi világával és szürrealista megközelítésével, hogy szinte minden képkocka meglepetésszerűen hat. A The Grandmother tudtommal nem kapott magyar címet, így maradok az eredetinél, azt persze talán sejteni lehet, hogy a film nem egy vérengző nagymamáról szól:). De hogy egész pontosan miről, azt a rendező legtöbb filmjéhez hasonlóan már nem olyan egyszerű meghatározni, noha annyira lilává sem válik, hogy az embernek tényleg ötlete se legyen azzal kapcsolatban, hogy mit is lát. Lila helyett legyen inkább fekete: a legtöbb jelenetet valószínűleg feketére mázolt helységekben vehették fel, bár ez csak egyike a tényezőknek, amelyek egy elég erős, markáns és egyéni hangulatot adnak.

 A történetbe az enyhén szürreális jellege miatt sem szeretnék belemenni, de hogy valami támpont azért legyen, az első jelenetről mégis szólnék pár szót. Ez a főszereplő "születését" mutatja be, már amennyiben lehet így nevezni: a kisfiú a szüleihez hasonló módon az aljnövényzetből, az avarból jön elő, mintha nem is embereket látnánk, nem születnek, csak teremnek, a nemzés sem igazi együttlét, csak egymás valamiféle fura simogatása, dörzsölgetése, mintha beporzás történne... a bemutatott történést elég furcsa animációs szekvenciák is kísérik, illetve támogatják, és amelyek később is visszatérnek a bő fél órás játékidő során. Lynch-ről tudni lehet, hogy eredetileg festészettel foglalkozott, és a filmrendezés felé is inkább az az idea vitte, hogy milyen jó is lenne, ha az, amit egy festményen látunk, valahogy megmozdulhatna... ilyenformán nem lehet csodálkozni azon, hogy a többi filmjében sem feltétlenül a történeten van a hangsúly, vagy hogy azt a lehető legvilágosabban kifejtse, sokkal inkább benyomásokon, hangulatokon. Ha valami gyenge pontot akarnék találni, akkor pont az említett animációk lennének azok: kétségtelenül egyéniek, viszont túlságosan elnagyoltak még azzal együtt is, ha netán a főszereplő gyermeki gondolatait, meglátását akarnák is kifejezni (ez persze csak egy részemről való tipp). Akárhogy is, de számomra enyhén bugyutának hatottak, pedig olykor elég súlyos szándékokat voltak hivatottak megjeleníteni. 

A filmben nincs semmilyen dialógus, ahogy (emberi) beszéd sem, a zene is elég minimalista és ambient-jellegű, viszont a célnak megfelel és hozza a kellő hangulatot, talán csak egy olyan jelenet volt, ahol túl hangosnak és zavarónak éreztem. Teljes csönd igazából soha nincs, legfeljebb egy alkalommal, viszont akkor jelentősége is van. A közvetíteni kívánt hangulat egyébként nem horrorisztikus, nem nevezhető ijesztőnek, inkább nyomasztó, bár az is tény, hogy a legvégénél azért belém hasított valamiféle jeges iszonyat... többek közt emiatt is tartom ezt a filmet hatásosnak, nem pedig pusztán hatásvadásznak, noha szinte biztos vagyok benne, hogy a legtöbb embert inkább fárasztaná és frusztrálná. Nem mondom persze én sem, hogy teljes egészében értem, az egyik animációs rész esetén például teljesen tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mit is akart ott kifejezni az író-rendező, vagyis nem tiszta minden részlet, de ezzel együtt is azt mondom, hogy ez a film még pont jó érzékkel őrizte meg az egyensúlyát és nem zuhant le se a túlzott elvontság, se a fárasztó hülyeség térfelére. Ha nem is kristálytisztán körülírható módon, de azért lehet érteni, a homályosabb vagy épp teljesen üres részeket pedig kiegészíthetjük, feltölthetjük a saját elképzeléseinkkel. Célszerűbb tehát, ha olyan hozzáállással viszonyulunk a The Grandmother-höz, mint ahogy egy festményhez vagy vershez szokás. Ami engem illet, számomra mindenképp megkapó volt az érzülete, ezen felül a mondanivalójában is leltem olyat, amihez kapcsolódni tudtam, még ha nem is éppen örömteli módon, hiszen inkább elszomorító, amit ábrázolni próbál, társadalmi szintre kivetítve pedig tragikus. Sajátos, egyéni fogásai, képi eszközei néhol tényleg egész meglepőek voltak, és itt ugye ismét csak bejön a képbe az a kiszámíthatatlanság, amit az ilyen filmekben kifejezetten szeretek. Tiszta szívből azért mégsem tudnám maximumra értékelni, ettől függetlenül Lynch összes rövidfilmje közül ezt találom az egyik legjobbnak, és minden kisebb negatívumával együtt azt mondom, hogy nálam ez egy ötös alá. Ajánlani persze nem tudnám mindenkinek, mert valóban kell hozzá egy bizonyos hozzáállás, a kellő nyitottságról nem is beszélve.