Ami a keresztény metalcore-t illeti, a For Today egy fokkal keményebb kötésű a stílus ismertebb képviselőinél. Ezt nem zenei értelemben mondom, inkább az üzenetük kendőzetlensége ad rá indokot. Konkrétabban kifejtve: vegyük például a tudomásom szerinti két legismertebb és (minden bizonnyal) legsikeresebb ilyen vonású együttest, az August Burns Red-et és az As I Lay Dying-ot: utóbbit nem is amiatt emlegetném fel, mert az énekesük bérgyilkossal akarta megöletni a feleségét, ide most elég pusztán annyi, hogy idővel maguk is beismerték, hogy valójában nem keresztények, csak annak állították be magukat. Hogy ez miért volt jó nekik, az nem világos számomra, talán amiatt, mert egy időben anyagilag is nyerő volt ebben a szubkultúrában alkotni, mindenesetre nem átallottak odáig menni a színjátékban, hogy a koncertjeik után még együtt is imádkoztak a rajongóikkal. Végül is ki kell szolgálni a közönséget, nemdebár...:)? Az ABR tovább tartotta magát, a szövegeikben is jobban tetten érhető volt a(z elviekben való) szellemiségük, de bizonyos tagok miatt ma már ők is elhatárolják magukat a "keresztény" címkétől, illetve nemigen rémlik, hogy a szövegeikben valaha is konkrétan elhangzott volna Jézus neve (ellenben egynémely fura, a Szentírással nehezen összeegyeztethető nézet "megéneklése" szemöldökráncolásra késztethette a hívő hallgatóságot). A For Today-nél már más a helyzet, ők ilyen téren tökösebbek, náluk simán nevén emlegetik a Megváltót, a dalaik üzenetét is kőkeményen átitatja a bibliai nézőpont, illetve a koncertjeiken is rendre nekiálltak téríteni. Mindettől függetlenül náluk is találni olyan eseteket, ahol integritás tekintetében beléjük köthetünk (az egyik volt gitárosuk a kiválása előtt azzal a kijelentésével kavart némi port, miszerint "nincs olyan, hogy homoszexuális keresztény", az énekesük pedig nagy erőkkel igyekezett oltani a tüzet utána), de mindezt csak azért hoztam fel, mert egy August Burns Red-del ellentétben ők simán hallgathatatlannak, elviselhetetlennek bizonyulhatnak azok számára, akiket irritál bármiféle vallással kapcsolatos felhang (vagy csak simán gyűlölik Istent és a Bibliát). Beszámolóm tárgyának pedig negyedik lemezüket, a 2012-es Immortal címűt választottam, legfőképp azért, mert emlékeim szerint ezt hallottam tőlük először.

Hosszabb távon engem egyébként kifejezetten fárasztani tud a metalcore, és az a nagy helyzet, hogy ez az együttes is előszeretettel alkalmaz breakdown-okat, még tán azt sem tartom kizártnak, hogy bizonyos részletek hallatán valaki a pejoratívan használt "parasztcore"-elnevezéssel illesse őket, de összességében én még bőven a hallgathatóbb kategóriába sorolnám őket. Ezzel együtt pont a kezdés az, ami ilyen szempontból nem annyira szerencsés: noha a The King címen futó intro jelenléte simán indokoltnak érződik, vagy legalábbis ezek az akusztikus és vonós hangszínekkel is megtámogatott szövegrészletek érzékletesen vezetik fel a lemezt, a belőle kibomló Fearless amúgy messze nem a legjobbjuk. Másokhoz hasonlóan ők is keverik a durva vokált a tiszta énekkel - utóbbi többnyire a refrént hozza, és itt épp az a bajom, hogy ugyan jól skandálható, de elég egyszerűcske kórussal akarták megszólítani, megszólaltatni a nagyérdeműt, valamint a lecsupaszított döngetésben mindenképp van erő, az én ízlésemnek mégis túlságosan alapra vett, mondhatni tufa. Nem mondom, hogy bizonyos részletekkel nem próbálják valamelyest színezni, de ha csak ennek alapján kellett volna döntenem felőlük, minden bizonnyal ugrottam volna tovább. Még pont a címadó olyan, ami hasonló ívású, a kezdése pl. kimondottan primitív, unalmas érzetet kelt. Később ebbe is próbálnak életet lehelni, nem is minden siker nélkül, viszont még így is ez a két tétel képviseli a korong kevéssé erős szekcióit, melyek épp csak érződnek jobbnak a középszerűnél.

Itt ugranék át a Foundation c. dalra, melynek klipje által anno a zenekart is megismertem, mivel ennél már az erősségeik ütköznek ki jobban. Elsőnek mindjárt Mattie Montgomerie hangját említeném, aki a marcona énekért (illetve a szövegmondós részekért) felel, és azt kell mondjam, hogy bivaly erejű. Sok core-zenekar erőlködik kifejezetten vékony hangú, szinte kínlódóan krákogó figurákkal - na ilyen érzésünk itt aztán nem lesz. A Foundation természetesen Jézus Krisztust jelenti, Akire a szöveg szerint az életük alapjaként tekintenek, mely alapról el nem mozdíthatók, és gondoljon bárki bármit erről a világlátásról, a lehengerlő előadásmód kétséget nem hagy afelől, hogy bizony halálosan komolyan gondolják és senki előtt nem szégyellik. Irányomból már csak emiatt is maximális tiszteletre számíthatnának, na de ami ezt még inkább megdobja, az a dal kb. harmadánál következik be: a kvázi refrén után kicsit elcsitulni látszódnak a kedélyek, de a rövidke hangulatépítés egy olyan erejű szónikus bomba detonálását készíti elő, hogy amikor először hallottam ezt a részt, szinte hanyatt vágott az elsöprő brutalitás! Nem mondom, szeretem én a már említett August Burns Red-et is, zeneileg végeredményben érdekfeszítőbbnek is tartom őket, de náluk azért sosem fordult elő, hogy ennyire két vállra fektettek volna és csak pislogtam utána, hogy "egek, na itt meg mi történt?!" :D

És az a szép, hogy itt messze nem érnek véget az album erényei, még csak azt sem állítanám biztosan, hogy mind közül ez volna a legjobb, mert a későbbiekben sem átallják izgalmas fogásokkal felélénkíteni a megszokott breakdown-kodó miliőt. Ott van például a The Only Name (na vajon mi lehet az a név...:)), ami megtévesztően himnikus nyitánnyal indít, az ebből kibontakozó hangulatot pedig egy meghökkentően agresszív gitártémával hasítják keresztül, ráadásul már-már blastbeat-es dobgyilkolással megspékelve (a korábbi lemezeiken gyakrabban előfordult ilyesmi, de innentől kezdve szinte teljesen elhagyják). Az Under God kezdésétől fogva kellemesen morcos, a Set Apart is el van látva jobban sikerült riffekkel, aztán korábbra visszaugorva a Stand Defiant kerülhet még említésre, melynél a disszonáns részek és az igencsak belassított tunkolás enyhén szólva nem fognak az újdonság erejével hatni, később azonban sokkal emlékezetesebb, ízesebben elmorzsolt témák ragadnak majd a fülbe (a gyakorta előforduló emelkedett, lelkesítő hangnemről nem is szólva).

Másik nagy csúcspontként mégis a záró My Confession-t nevezném meg: a betonozás itt is megy, viszont rendre egy egyszerűségében is igazán szívhez szóló hangsorral szakítják meg, ami a szöveggel és üzenettel párosítva az utolsó szakaszra már olyan lélekjobbító atmoszférát hoz létre, hogy még könnyeket is csalhat az ember szemébe.

Első gondolatomban egyébként négyest terveztem adni a korongra, mert a stílusra jellemző, általam nem túl nagyra tartott jellegzetességek (sablonok) azért még így is a dalok elég erős alapját képezik, plusz legalább két anyaguk van, amit ennél is jobbnak tartok, így tán túl higgadt fejjel is álltam hozzá... viszont miután egyenként pontoztam minden számot, átlagot vonva 7,77777...stb. jött ki. Ezt meg ugye nyolcasra kell kerekíteni, ami az én rendszeremben az ötös alá, így tehát ennyit kap. Ki hitte volna, hogy a végén még én is meglepődöm majd egy-két verdiktemen... :D